Tragikusan fiatalon meghalt fotós kötete jelenik meg

Írta: Hermann Ildi / Winkler Nóra - Rovat: Kultúra-Művészetek

Hermann Ildi (1978–2019) a kortárs magyar fotóművészet élvonalába tartozó dokumentarista fotográfus volt. Tragikus hirtelenséggel hunyt el 2019-ben.

Személyes hangvételű munkáit leginkább a szűk környezete inspirálta. 2012-ben diplomázott a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem mesterképzésén fotográfia szakon. 2006-tól három éven keresztül Pécsi József Fotóművészeti Ösztöndíjban részesült, 2012-ben pedig a Lucien Rodolf Hervé emlékére alapított fotós pályázaton megkapta a zsűri különdíját.

Nevét a szocializmus víkendházkultúráját rögzítő Nyaralók című képsorozata (2006) tette ismertté. NHL szériáját (2007) a betegségéről készítette. A gyógyulása utáni, Lányaink című sorozatának darabjai (2012) „úgy mesélnek a gyermeklétről, hogy közben sokat elmondanak arról a 21. századi valóságról, amelyben felnőtté válásukat élik” (maimanóház.blog.hu) 

Hiányzó történetek címmel rendezett tárlata először Budapesten, a 2B Galériában (2017), majd a New York-i Balassi Intézetben volt látható (2018). Ezek a művei cikk- és portrésorozat formájában is megjelentek, és nagy népszerűségre tettek szert az Indexen – s a most megjelenő kötetben e történeteken túl még négy sorsba kapunk betekintést.

A fotókkal illusztrált könyvben 14 Magyarországról New Yorkba elszármazott holokauszt-túlélő emlékeit, múltját és jelenét olvashatjuk. Könnyeiken vagy épp fanyar humorukon, csalódottságukon vagy életigenlésükön keresztül tisztán és pőrén elevenedik meg a múlt, és fonódik egymásba a priváttörténelem a világ eseményeivel, melyet úgyszintén emberek közvetítenek: például az által, hogy miként viselkedett egy sorsfordító helyzetben egy szomszéd, egy katona, egy régi cseléd, egy barát vagy egy házmester. 14 sors: 14 hiányzó történet egyszerű emberekről, 14 történet a túlélésről.

Idézet az egyik interjúalanytól, Suzanne-tól: 

“’37–38-tól egyre jobban érződött a zsidóellenes hangulat az országban, kisiskolás koromtól kezdve ebben nőttem fel. Mivel nem voltunk vallásosak, a szüleim nem akartak zsidó iskolába küldeni, de azért olyanba se, ahol elfogadott az antiszemitizmus. Az evangélikus gimnáziumba írattak, tizenkét évig oda jártam. Valójában nem létezett olyan hely, ahol ne lehetett volna tapasztalni antiszemitizmust, ezzel együtt itt jól éreztem magam. A gyerekek nagyobb része keresztény volt. Az egyik legjobb barátnőm szülei nem akarták, hogy a lány átjárjon hozzánk, pedig imádott nálunk lenni. A legjobb tanuló volt az osztályban, lenyűgözte apám könyvtára, és imádott vele beszélgetni. Apám gyakran adott neki könyveket. Otthon ilyet nem tapasztalt, egyszerű körülmények között éltek, óriási volt a kontraszt az ő és az én életem között. Azt hazudta a szüleinek, hogy reformátusok vagyunk, és egy ideig el is hitték neki. Aztán egyszer a mamája jött érte, anyám behívta teázni, beszélgettek, rögtön kiderült, hogy zsidók vagyunk. Mert hát rákérdezett. Többet nem engedte át hozzánk.”

A Scolar Kiadónál megjelenő kötethez Winkler Nóra írt előszót, amit az alábbiakban olvashatnak.

Kiskorom egyik meghatározó, meleg, otthonos, szeretetben úszó, csodálatos élménye a nagyszüleimmel töltött idő.

Első unokaként kicsit többet kaptam belőlük, de mikor már négyen jártunk gyerekek az Opera-közeli ház harmadik emeletére, mindannyian alig vártuk a nyári szünetet, így együtt és velük. Mint legnagyobbnak, elég sokat meséltek a háborúról, gyerekként persze nem érti az ember a téteket, a fordulatok meseszerűek, és kicsit egybe is folytak az akkor a tévében nézett Tenkes kapitánya drámai jeleneteivel. De arra pontosan emlékszem, ahogy egyszer nagymamámékat nézve összeállt; atyaisten, miből jöttek ők vissza, mik történtek meg velük, sorra, egyik veszteség a másik után – és aztán tessék, pár évtized, és itt állunk a konyhában, pakolják ki a Lehel piacról hozott gyümölcsöket, és közben beszélnek.

Arról, hogy várni kell a sárgabarack-befőzéssel, most még drága, le fog menni jövő hétre, majd akkor. Hogy érthetetlen, a savanyúságosnál miért fogy el a cékla már délre. Hozzon többet. Ennél az emléknél már nagy vagyok, jobban felfogtam, amit a mesélés idején még nem tudtam teljes mélységben. Már értem, és minden azóta eltelt évvel csak egyre inkább érzem, hány törés fájhatott nekik, de a közelében se vagyok, és ez már így is marad – csak elképzelhetem, teljesen sose fogom tudni, min mentek keresztül. A piaci vásárlás elpakolása, mint emlék, bennem diadallá állt össze. Az élet diadala lett, büszke, erős dolog. Minden egyes kirakott paradicsom revans volt, minden vitájuk a nyertesek gesztusa, ők nyertek, ők kerekedtek felül, övék lett az élet, családdal, szétszaladó unokákkal, 11-kor főni feltett levesekkel.

Csodáltam őket, felnőtten visszatekintve. Például nagyapám biztonságot adó kezeit, ebéd előtt megmosta az én pici tenyeremet, sok szappannal, hogy tisztán üljünk asztalhoz, szóval csodáltam, hogy ezek a kezek voltak ott a munkaszolgálatban is, vagy amikor megölték a nővérét, vagy amikor nem tudta, mi van a feleségével, ezek ugyanazok a kezek – mennyi új feladatuk lett.

Nézem Ildi portréin az arcokat, testtartásokat, a kezeket, és ugyanezt a diadalt érzem. Semmi dafke nincs a szereplőkben, sőt, mégis, puszta jelenlétük sugároz győzelmet. Győztünk, ezt jelentik, mert élünk. Lett erőnk fontos, banális döntésekhez például hogy hol legyen ez az asztalka. Melyik festmény kerüljön a kanapé fölé? Díszpárnák merre heverjenek, manikűrben a lakk színe, pulóverek, frizurák, teraszok, virágok. Emléktárgyak helye, könyvek sora, ünnepi levesestálak. Semmiségek, mindenségek. Visszaszerzett és kialakított, berendezett életek. A velük történtek fényében diadal.

Nézem az Ildi képeit. Minden erős képnél, de pláne portréknál, meg kell értenünk, milyen fontos a fotós. Nem csak fényben, technikában, a gép beállítható, tekerhető tartományaiban. Úgy kell ott lennie, mintha mégse zavarná meg a helyzet neutralitását. Úgy kell megfigyelni, dönteni, szelektálni, hogy közben őrzi is a fejezetekben, fontosak a címek, és milyen jó, hogy kézírásosak. Nem engedi, hogy széttörjön az aura, tárgynak érezze magát a szereplő. Ki is kell ismerni a másikat, hogy mikor a néző egyetlen képet lát majd róla, érezhesse a személyét, a jellegét, az igazságát. Lássa a testéből a tartást, amivel végigcsinálta az életet, lássa a lábak állását, és ebből azt, mennyi megadás van a karakterben. Nézze az ujjak kulcsolódását, és e kicsi részből tudjon olvasni az egészről. Értse a piros kardigánt mint energiát. A nyakkendőt mint részvételt a világ normális folyásában. Az asztali elrendezés csendjét. A tárgyak rendszerét mint szilárd alapot.

Interjúban beszéltetni egy embert, figyelem. Leglényegibben az. Engedni, hogy meséljen, tudni, hol kell csendben várni, mikor jó kérdezni, mit, hogyan. Egyáltalán nem evidens e kétféle figyelmet egyszerre birtokolni, pedig ebben a könyvben együtt dolgozott ez a kettő. Az élettörténetek és bennük a tanulságok, dühök, belenyugvások, a bosszú vágya vagy a feldolgozás ereje mind önálló, kerek egységek. Ahogy a képek sorozatai is – ha csak ezeket látnánk: az életterek, a szereplők öltözéke, ülésmódja, tekintete rengeteg dologról mesélnek. Két gazdag alapanyag találkozik össze a személyes fejezetekben, fontosak a címek és milyen jó, hogy kézírásosak. Ahogy haladunk az oldalakon, olyan, mint kiskorunk rejtvényújságaiban, meg kellett keresni az összetartozó részeket, és vonallal összekötni. Fürkészhetjük, hogy a szövegekből megismert sorsfordulatok, hol hagynak nyomot az emberen, mi lehet azok következménye bennük, rajtuk, körülöttük. Hol van jele a halálmegvető kockázatoknak, legyőzött félelmeknek, bátran követett ösztönöknek a szereplőkön és tereikben. Mind tudjuk, lassan nem lesz már mód holokausztot megélt embereket interjúra kérni. Hálásan gondolok az Ildire, hogy felkutatta ezeket a szereplőket, elutazott hozzájuk, és délutánokat beszélgettek át ezeken a kanapékon. 

Nem így terveztük ezt az előszót. Úgy volt, hogy találkozunk majd január elején, amikor nyugalom van, nincsen semmi, és megnézzük, hogy állnak a könyv tervei, milyen a tördelés stílusa, átbeszéljük, beletegyünk-e bármit abból a csodás nyári estéből, amikor e fotók kiállításához kerekasztal-beszélgetést szerveztünk. Annyira szép volt, sejtettük, hogy jó lesz, de azt nem, hogy ennyire… a történészi korszakmagyarázatok, felolvasás a személyes szövegekből, a munka és a találkozások történetei. Nem így terveztük. Már tavasz van, és nincsen semmi.

 

támogatás