Törvényen kívüli őr – Miről beszélünk, amikor modern zsidó irodalomról beszélünk?

Szántó T. Gábor új kötetében mely a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra jelenik meg a Scolar Kiadó gondozásában, esszéit és tanulmányait adja közre a modern zsidó irodalom létformáiról.

Részletet közlünk a kötetből, melyet a szerző, lapunk főszerkesztője a Könyvfesztiválon szeptember 30-án, pénteken 15.00-16.00 között dedikál a Millenárison (G épület, 22-es stand, a Fény utcai kapunál), a Scolar Kiadó standján.

*

A modern európai zsidó irodalom – mondhatjuk némi iróniával – Amerikában születik. A Sander L. Gilman szerkesztette Jewish Writing in the Contemporary World antológiasorozat, mely számos európai ország zsidó származású szerzőinek zsidó vonatkozású írásaiból közöl válogatást, a University of Nebraska Press kiadásában jelent meg az ezredfordulón tíz kötetben – köztük huszonnégy magyarországi író munkájával.

A 2008-ban az Indiana University Press gondozásában megjelent Contemporary Jewish Writing in Europe tucatnyi európai és amerikai tudós jóvoltából a második világháború utáni időszak irodalmát mutatja be a kortársakig, köztük Angliában, Hollandiában, Franciaországban, Németországban, Olaszországban, Ausztriában, Magyarországon, Lengyelországban és Oroszországban. Ezek a művek hazájukban is elismert, sőt gyakran kiemelkedő szerzők alkotásai, de e sajátos perspektíva révén egy új, hazájukban nem feltétlenül bevett értelmezési tartományba kerülnek, miközben az egyes nemzeti irodalmak kontextusában is vizsgálják a zsidó önreflexió helyzetét.

A 2012-ben a Yale University Press kiadásában megjelent The Posen Library of Jewish Culture and Civilization sorozat 10. kötete tekintette át többek között a modern zsidó irodalmat 1973-tól 2005-ig, benne sok tucat európai íróval.

Európában jóval kevesebb hasonló, nagyszabású gyűjteményes kiadvánnyal találkozhatunk. Mindez nemcsak a piacról szól, talán nem is csupán arról, hogy az európai zsidók lélekszáma kevesebb mint 1,5 millió, és több kisebb nyelvközösség tagjai, míg az USA-ban 5,8 millió zsidó él, és az angolul megjelenő művek potenciális közönsége az egész nagyvilág.

Hogy is fogalmaz a Jewish Writing in the Contemporary World sorozat brit és ír irodalmat szemléző kötetében az összeállító és a témát két évtizede publikáló Bryan Cheyette? „Minthogy a zsidó írókról úgy vélik, hogy nem is léteznek Britanniában, különcködőnek tartott lelkesedésemre az elterjedt reakció az elmúlt évekig a kétkedés volt. Ezt a hitetlenséget újságok recenzenseitől elméleti szakemberekig sokan osztották. Hétköznapi irodalmi zsurnaliszták, akiket azért fizetnek, hogy elkerüljék a komplexitást, úgy kezelik a britnek született írók zsidóságát, mint a zavar egy formáját, bűnös titkot, amin láthatatlan ellenszenvvel kell átsiklani, egyszersmind nem venni róla tudomást. A zsidó történelem végül is olyasmi, aminek a Közel-Kelet csataterein a helye, vagy Európa fővárosaiban, netán Amerika nagyvárosaiban, de nem az angol középosztály centrumaiban.”

Ha a brit irodalom helyére más európai irodalmakat helyezünk, könnyen lehet, hogy hasonló reakciókkal találkozhatunk, pedig attól, hogy adott mű egy sajátos tipológiai rendszer részeként is értelmezhető, nem cáfolja, hogy a nemzeti irodalmaknak is része marad, sőt egyszerre több halmazba is tartozhat. A modern európai zsidó irodalom sokak számára kényelmetlen, bonyolult jelenség, mert szétfeszíti a jól ismert kereteket és kategóriákat: egy új narratívát hoz létre. S ha Nyugaton zavaró és nehezen elfogadott, ahol a posztgyarmati világ közismert sajátossága a multikulturalitás, Kelet-Európában, ahol ma is sokan bíznak az asszimilációban, és sokan álmodoznak ma is homogén nemzeti kultúrákról, még inkább az. A modern zsidó irodalom létével szembeni érvként szokták felhozni például, hogy egy irodalmi mű hovatartozását kizárólag a nyelv definiálhatja. Ruth R. Wisse The Modern Jewish Canon című művében azzal utasítja el ezt a homogenizáló feltételezést, hogy a zsidó irodalom már az 1. században is többnyelvű volt, gondoljunk csak az alexandriai Philon működésére, akit korántsem lehetne pusztán ókori görög íróként aposztrofálni.

A héber irodalom él és gyarapszik Izraelben. Jiddis irodalom volt Európában, majd Amerikában, és nyomokban ma is tovább él Izraelben és az USA-ban, ahol a nyelvváltás nyomán kialakult az angol nyelven írott amerikai zsidó irodalom komoly orgánumokkal is rendelkező léte. A modern zsidó irodalom európai klasszikus irodalomban gyökerező karakterét Cynthia Ozick abban ragadta meg Toward a New Yiddish című esszéjében – összevetve az antik görög esztétikai hagyományba gyökerező posztmodern szövegirodalommal, melyben a szöveg öncélú bálvánnyá válik –, hogy a zsidó irodalom nem mond le arról, hogy reflektáljon a történelemre, és szüksége van valamilyen eszmére – amiért lelkesedik, vagy amivel viaskodik, tehetjük hozzá. A görög eszményből fakad az univerzalista modernizmus, a forma bűvölete, az öncélú szép esztétikai eszménye; vele szemben – véli Ozick – a zsidó és a keresztény szellem által befolyásolt művészet, az „emberi sors” ábrázolása.

Természetesen nem pusztán esztétikai felfogások vitája húzódik az európai és az amerikai zsidó irodalom létének elfogadása mögött. A tengerentúlon, ahol nem volt közvetlen helyi tapasztalat a tömeges üldöztetés traumája, mintha könnyebb lenne a zsidóságról írni, zsidó irodalomról beszélni ma is. Az USA, Európával szemben, nem vált nagy zsidó temetővé. A trauma akadályozta és ma is akadályozza a szabad reflexiót Európában, mert a zsidó szóban az irodalmárok többsége sem puszta kulturális tartalmat, hanem fenyegető kirekesztést vizionál. Nemcsak a zsidók tartanak ettől, hanem az európai zsidóság tragédiáját gyászoló, a jelenért felelősséget érző nem-zsidók is. Akasztott ember házában nem beszélnek kötélről. Ráadásul az Egyesült Államokban, ahol a kettős vagy többes identitás az ország történelme, a tömeges bevándorlások következtében nyilvánvaló adottság, s a nem etnikai, hanem modern köztársasági nemzettudat következtében szélesebb körökben is elfogadott és természetes a zsidó identitás, a többes azonosságtudat és az ebből eredő kultúra is szabadabban fejlődhetett az európai nemzetállamokhoz képest.

Az emigránskultúrára épülő, Európánál vallásosabb, etnikai identitásokat is őrző és sokszínűbb identitásskálát mutató Egyesült Államokban a zsidó lét élénkebb. Míg Európában döntően vallási intézményrendszerekhez kapcsolódik a látható zsidóság, és jelenléte sok helyen inkább jelképes, mementójellegű, Amerikában a vallásos intézményrendszer is plurálisabb, erősebbek a liberális irányzatok, emellett szekuláris és kulturális zsidó identitásformák sokrétűsége látható. Az amerikai zsidóság komoly intézményhálózattal, szociális és kulturális networkkel rendelkezve kézzelfogható valóság maradt, ám a kultúrában a zsidó ennek ellenére mégis képes volt jelképpé válni és szimbolikusan is megtestesíteni a „másik”, a kisebbségi, a bevándorló karakterét. Mások is ráismerhettek benne saját történetükre.

Az USA demokratikus polgári kultúrája a 20. század második felében nyitottabbnak és kevésbé hierarchikusabbnak bizonyult, mint Európa egyházi-arisztokratikus-akadémikus-nemzeti eredetű kultúrája. Az amerikai zsidók számszerű sokasága, intézményrendszerük hálózatjellegű kiterjedtsége mellett ez, valamint az egyenlő bánásmód elvének mélyebb interiorizálódása is közrejátszik, hogy a zsidó önreflexió szabadabban nyilvánulhatott meg az elmúlt évtizedekben, mint Európában, ahol – akár belátják, akár nem – a zsidóknak a többségi nemzetek iránti lojalitás elvárásával is inkább szembe kellett nézniük.

Míg az USA-ban Philip Roth 1959-es Goodbye Columbusa jelentheti a modern zsidó irodalmi önreflexió fordulatának kezdetét, Európában ez a változás jóval később vált érzékelhetővé, és a vészkorszak után születettekhez köthető, illetve a Maghreb-országokból (Marokkó, Algéria, Tunézia, Líbia) Franciaországba emigráló zsidó írókhoz, akik tapasztalataikkal változást hoztak a francia irodalomba. Magyarországon, ahol Közép-Európában az egyetlen nagyobb létszámú, mintegy nyolcvan-százezer fős zsidóság él, minderre csak az 1989-es rendszerváltás körül, illetve azt követően kerülhetett sor.

Az elmúlt évtizedek megerősödő európai zsidósága, mely sajátos európai zsidó identitása érdekében néha szabadságharcot folytat Amerikával és Izraellel szemben is, miközben erejét sokszor belőlük meríti, sokféle hangon szólal meg, nem homogenizálható. Hol tragikus, hol ironikus a hangja, sokféle módon viszonyul saját zsidóságához, a történelemhez és környezetéhez. (…)

***

“Szántó T. Gábor könyvében a megértés és az önmegértés igényével nyúl a modern zsidó irodalom érzékeny kérdéseihez, akár hazai, akár külföldi szerzőket elemez.

Ha okfejtése igényli, a kinyilatkoztatás hagyományáig, a rabbinikus gondolkodásig, a száműzetés élményéig, az azonosulás vágyáig, a beilleszkedés sikeréig és megbicsaklott reményéig, a vészkorszak és a diktatúra traumájáig vezeti vissza a vizsgált műveket, miközben a téma nemzetközi szakirodalmát is felhasználva, egybeveti az európai, az amerikai és az izraeli tapasztalatokat.

A társadalomtörténet és a társadalomlélektan kérdései éppúgy felmerülnek a művek kapcsán, mint a pszichoanalitikus gondolkodás.

Szántó, akárcsak számos nyelven megjelent regényeiben, vagy a világsikert aratott 1945 című film alapjául szolgáló elbeszélésében, úgy esszéiben és tanulmányaiban is újszerűen, a köznapitól eltérő perspektívában nyúl a történelemhez, az irodalomhoz, és a diaszpóra zsidóság élményanyagához.

Szántó T. Gábor kötetében Füst Milán, Gergely Ágnes, Kertész Imre, Pap Károly, Radnóti Miklós, Eliette Abécassis, S. J. Agnon, Iszaak Babel, Allen Grossman, Amir Gutfreund, Franz Kafka, Lev Lunc, Philip Roth, J. D. Salinger és mások, valamint saját műveiről is ír” – fogalmaz a kiadó.