„Történetté válni a legmélyebb emberi feladat…”

Visky András Kitelepítés c. könyve lélegzetelállító mű lágertapasztalatról és az ember szabadságáról. A szerzővel beszélgettünk.

A Kitelepítés több mint lágerregény és autofikció. Versszerű prózája 822 szakaszból álló, többszólamú dialógus vagy monológ. Voltak előzményei, pl.: a Júlia c. monodráma édesanyjáról, Kertész Kaddisának színpadi adaptációja, és a Barakk-dramaturgia színházelméleti munka. Nehéz volt megtalálni azt a formát és hangvételt, ami egy 2-7 éves gyermek elbeszélő és egy felnőtt szemszögéből is hiteles?

Mindig nehéz, de ennél fontosabb volt az, hogy kikerülhetetlen. A forma a hang, a megszólalás a rítus, és az önmagát bennünk visszhangoztató idő kérdése, márpedig egy „nagy” elbeszélés, itt most kizárólag a méretekre gondolok, más szóval a történet sohasem egyéni, hiszen megjelenik benne egy erős „mi”, és ez szédületes élmény, az örvényléshez hasonló. Rátalálni a formára azért felszabadító élmény, mert az író megszűnik szerzővé lenni, a scriptor áhítatát és révületét érzi, azt ugyanis, hogy nem kell kitalálnia semmit, elég, ha átengedi önmagán az Írást, minden eredetiségre törekvés ennél csak kevesebb lehet. Minden út ehhez a könyvhöz vezetett, mindig is tudtam, de abban sohasem voltam biztos, hogy meg is születik.

Spirituális könyvet forgathatunk. Szerzői önidentifikáció a holdkórosság. A hanghallás jellemző a szereplőkre, a gyermek narrátorra, az Anyára, és az Arinca nevű zaklatott látó nőre is. Fontos a (belső) Hang…?

Kertész Kaddisát akkor „értettem meg”, amikor a dolgozószobámban hangosan felolvastam magamnak az egész regényt. A hang tapasztalata megszünteti a könyv „kiolvasásának” a gyakorlatát, sőt kivonja a műveltségszerzés polgári rítusából. Azt értettem meg, hogy vannak könyvek, amelyeket nem megérteni kell, hanem velük élni és valahogy megcselekedni őket, és hogy ez a fajta irodalom érdekel, mert egyedül ez tekint engem autonóm embernek. Annyit mindenképpen érdemes felismerni, hogy mindannyiunk hangja összegzés és csomópont, amiből további hangok keverődnek ki, és ezt a magányos megszólalás, valamint a visszhangzó tér készségesen „bizonyítja”. Az ember hangja a Hangra emlékeztet, az eredendő megszólalásra, arra, amiből lettünk. Az a kérdés foglalkoztatott, csaknem két évtizede, hogy miképpen lehetne úgy megírni egy regényt, hogy élő beszédnek, vagy ha úgy tetszik, élő beszélgetésjavaslatnak érzékelje az olvasó. Ami azt is jelenti, hogy bárhol beleléphet a könyvbe, mert nem a történet tartja életben az írást, hanem a hang, ami mindenütt ott van és várakozik. Hogy spirituális volna a könyv, erre sohasem gondoltam, de nekem spirituális a Márk-változat is, lelkigyakorlatos könyv a Gályanapló vagy Beckett mindenestől, és spirituális Nagy József színháza, mert az igazán nagy színház nem is tud más lenni, hiszen génjeiben hordozza az istenkérdést.

1956 után a Gheorghiu-Dej-kormány a magyarellenes perek során az egyház megújítására törekvő Bethánia-mozgalmat is üldözte. Ennek a haszid típusú vallásosságnak népszerű képviselője az édesapja, Visky Ferenc lelkész, akit 1957-ben 22 év börtönre ítéltek. Rá 2 évre a feleségét 7 gyermekével Bărăgan-pusztára, a román Gulágra telepítették, ahol több mint 4 évet töltöttek.
Nem hangsúlyos a dokumentarista igény, ám két fejezetben olvashatóak szerzői kommentárokkal titkosszolgálati iratok. Tetemes levéltári anyagot talált?

Apám sokezer, Anyám néhány száz, a saját mintegy másfél ezer oldalból álló titkosszolgálati iratanyagom; ezek is várnak a szobámban a feldolgozásra. Izgat, hogyan születnek meg az alternatív valóságok, hogyan építik fel a titkosszolgálatok a célszemély személyiségét, mennyire foglyai a hatalmi berendezkedések a saját „látásuknak”, nyelvüknek, hogyan kényszerítik ki és ruházzák fel értelemmel, sőt, etikával az előre elhatározott sötét végkifejletet. Morális alapok nélkül az ember nem bír létezni, egy politikai rendszer sem, a legszörnyűbb tettek is jóságos gondoskodásnak, sőt megváltó tetteknek vannak beállítva. Az ember vallásos lény, ez ellen vagy ezért csak vallási alapokon lehet tenni bármit is, innen például a humornak kifogyhatatlan forrásai buzognak, még bizony akkor is, ha a vér átüti a történeteket. Apám napi rendszerességgel olvasta fel nekünk Buber haszid-gyűjtését, prima vista fordította le németből őket nekünk, a történeteket sokszor nem, de apánkat mindig értettük, a közvetlen istentapasztalatot közvetítő haszid humor lenyűgözött: ez a nézőpont hozzásegített egy kisebbség kisebbségének, akik voltunk, a megértését és elfogadását. Az elvégzendő munka óriási, a közelmúlt dokumentumait felhalmozó levéltárak arra várnak, hogy megszólító és, ha lehet, megtisztító, de legalábbis a tiszta beszéd lehetőségét kínáló regényekké, közös történetekké legyenek. Katarzis nem lehetséges közössé váló, amúgy persze marginális történetek nélkül. És ettől még nagyon távol vagyunk.

Emlékezés és képzelet alakítják a szöveget. A kronológia hullámzó. Dokumentumok, másoktól hallott történetek, emlékek alapján mennyire rekonstruálható a lágerélmény?

Nincs pontosabb rekonstrukció a testi tapasztalatok elbeszélésénél, ráadásul a legkisebb gyermek a hétből, aki a regényben elbeszéli őket, a nagyobb testvéreinek az emlékeit is „emlékezi”, mert azok az ő emlékei is. Aki nagy családban nőtt fel, olyanban ráadásul, amely a mindennapokat szépen tagoló vallási rítusokat magától értetődő könnyedséggel gyakorolja, pontosan tudja, miről beszélek. Az igazságot nem lehet „elmondani”, rámutatni sem lehet, elég mintegy engedni, hogy megtörténjen, valósággá váljon és elmondja önmagát, és hogy átélhetővé legyen mások számára, akik nem részesültek hasonló élményekben. Bennünket mindannyiunkat az alulról elmondott történelem formál, és nem a történettudományi értekezések. A saját történetük elmondása nem választás kérdése, hanem az Örökkévaló parancsa. Történetté válni a legmélyebb emberi feladat, az időnek az isteni beavatkozások adnak formát, így értelmet is. Az az igazságbeszéd, ami nem válik közös nyelvvé, haszontalan és félrevezető.

A lágerbe főleg politikai foglyokat telepítettek. Etnikailag, vallásilag színes a közeg, erős a szolidaritás. Lăteşti lágerben a közösség lelke a levitáló Pătraşcu pap. Irodalmi portrék, egzaltált figurák, arcok tűnnek elő. Tisztán emlékszik rájuk?

Többekre is, persze, de közben, ahogy kimondom, elgondolkoztat, mit is jelent „tisztán” emlékezni. Talán a megtisztított tekintetre törekedni, ezt jelentheti, és elhárítani valahogy a múlt megerőszakolását célzó gonosz kísértéseinket. Egyesek apafigurák lettek nekem arra az időre, Pătraşcut szent emberként tisztelték a lágerben, neki az illatára is emlékszem. Letérdeltem elé és megáldott, pedig nem voltunk katolikusok, volt, hogy a nagy hóban, a barakkja előtt, a felnőttekkel együtt. Tereza asszony és Romulus Pop ott segítettek nekünk, ahol tehették, Dukát pap mielőtt kekszet adott volna, mindig feltett egy kérdést, Făgăşan Pali bácsi a saját barakkjában altatott, mert az egyetlen üres barakk, amit kijelöltek nekünk Feteşti-en, csak romos falakból állt, nem volt tető rajta. Szalmán aludtunk, szabad ég alatt, amíg esni nem kezdett a szúrós eső.

Mégsem a drámai árnyalat, hanem a humor és az irónia a meghatározó…

A humor apám lelke a könyvben, és az angyaloké, azt hiszem. A humor az ellenállás formája volt, erre jól emlékszem, és a tudós beszélgetések is azok voltak, amiket a bölcsészek és a múlt rendszer politikusai folytattak le, mi meg hallgatóztunk gyerekekként, ha tehettük. Inkább abszurdnak mondanám; engem elsősorban nem a nyelvi humor érdekel, nem a poénok, hanem azok az emlékezetemben mélyen megmaradt, képzeleten túli abszurd képek, amelyeket Lăteşti sikátorain lehetett látni. Olykor kiöltözött bukaresti nagypolgárok sétáltak mezítláb a bokáig érő finom porban, mint valami jelenések, Antonescuné mindig feketében és lefátyolozva jelent meg, ő nem járt, csak lebegett a vastag hóval borított utca felett, nyomot sem hagyva maga mögött, Lilica Zelea Codreanu kényszeres következetességgel virágokat ültetett a barakkja elé, ők ketten voltak a történelem nagy özvegyei, egy véres és sötét történelemé, amelyben a férjeik finoman szólva sem játszottak dicsőséges szerepet. Nos, igen, a történelem valóban abszurd, de talán mégsem egyetlen, önmagára záruló valóság, hanem a megváltás terepe is.

Isten se tud kiigazodni a világon. A Szentírás az egyetlen megmaradt könyv, amiből az Anya naponta felolvas. A bibliai történetek intertextusok. Hogyan formálták a hét testvér gondolkodását?

Meghatározták a gondolkodásunkat, és jól jártunk. Mert egy nagy történet részeként tekinthettünk önmagunkra. A kommunisták kicsikké és olykor kifejezetten ügyetlenekké váltak a szemünkben. A Szentírás meggátolt abban – most is teszi –, hogy a gyűlölködés negatív energiái szabaduljanak fel bennünk és belőlünk. Jobban járunk, ha az Örökkévalót válasszuk ellenfélül, és ezt feltétel nélküli szerelemmel tesszük. És akkor az sem sérti a Mindenhatót, hogy időről időre ügyetlennek érzékeljük őt a történelem dolgainak az értelmezésében és kiigazításában. Isten el tud búsulni, el is veszíti a fejét olykor, sőt van, hogy kétségbeesésében rossz megoldásokkal áll elő, mint mikor azt ajánlja Mózesnek, hogy elpusztítja a népet és belőle támaszt újat magának, de sohasem sértődik meg, és sohasem burkolózik önsajnálatba. Ez a kettő persze nekünk embereknek is tilos.

Az Anya feltámadása költői jelenet, mély jelentéssel. Ez megtörtént, vagy fikció?

Megtörtént, mert történik. Ilyen kérdésekre nem szoktam válaszolni, mert a könyvtől és gondolkodásomtól idegen hierarchiát kínálnak az olvasónak és nekem is, és ez megtévesztő. Sem az „igen”, sem a „nem” nem bírna értelemmel, ha erre szorítkoznék. Szeretem tiszteletben tartani a valóságot, erre törekszem is, de azt nem hiszem, hogy a világ költői megismerése alacsonyabb rendű volna az objektív tudományostól. Anyám – ezt az emlékirataiból is tudjuk – klinikai halálon ment keresztül. És visszatért, mert visszahoztuk.

Bărăgan puszta kéken hullámzik a süvítő ördögszekerektől, a belső szabadság metaforájává válik. A lélegző, fenyegető tájat, időjárási jelenségeket áthatja a (táj)spiritualizmus. Az Apa is a börtönben vélte megtalálni a szabadságot. Hogyan értelmezhető a rabságban rejlő szabadság?

A lágereket rendszerint szabad emberekkel töltik fel, Lăteşti láger is a szabad emberek gyűjtőhelyévé vált, egy-két személyt leszámítva. És a börtönökbe is abban az időszakban szabad embereket zsúfoltak össze. Apám sokat mesélt arról a szabadság-koncentrációról, amely a börtönökben volt tapasztalható, azokon kívül meg nem, vagy alig. Számomra már felnőttként vált fontos tapasztalattá, hogy igenis létezik az a szabadság, ami az embertől nem vehető el, és csak ebből a szabadságból lehetséges szabad társadalmakat építeni. Talán a legtisztábban Făgăşan tanítása beszél erről a Kitelepítésben, aki szerint a történetünk nem a láthatóban kezdődik és nem a láthatóban fejeződik be; az ember élete igenis bírhat jelentéssel, olyannal, amiből élet fakad, és nem csak önmaga, azaz a saját személye számára. A szabadság egyszerre egyéni és közösségi élmény, a kettő nem választható el egymástól, noha a mindent leuraló politikai beszédmód éppen a kettő konfliktuális szétválasztására épül. Azok még nem szabadok, akik maguk mögött hagyták „Egyiptomot, a szolgaság házát”, és még csak azok sem, akik száraz lábbal átkeltek a Nádas tengeren, noha már jogilag mindannyian szabadok voltak, hanem csak azok, akik végigjárták a pusztát, átkeltek a kettényílt Jordánon is, és belevágtak egy ország felépítésébe. A szabadság készenlétet jelent, illetve azt a készséget, hogy az Örökkévaló, illetve a „rajtunk túli” nézőpontján felől tekintsünk önmagunkra.

1964-ben, az amnesztia idején szabadult az édesapja. Találkozásuk a Síráspróba. Ezt követi hat humoros esszészerű fejezet; élesedik az Apa portréja, és a családi sorstól leválik a szerző egyéni sorsa. Az önazonosság keresés nyilván nemcsak a katonai szolgálat miatt lett kudarc?

Felnőtté válásom fontos felfedezése, hogy a múltam nem biztosít be az árulással szemben, és hogy gyilkológéppé válhatok magam is. Felismertem, hogy a másik eltörlése, a gyilkolás és a vérengzés a test euforikus, repeső örömével jár, és ettől összeomlottam. Ezt a könyvfejezetet a szomszédban dúló háború érlelte meg bennem, azt legalábbis, hogy mindenképpen szerepelnie kell a könyvben. A háború előbb a Lélekben kezdődik és válik elfogadhatóvá, valósággá azután lesz, hogy odabent már régen áthatotta még a sejteket is. Ahol zsarnokság van, ott zsarnokság van, senki nincs felette vagy rajta kívüle, és zsarnokság csak egészen kivételes állapotban nincs. Mi a hetvenes és nyolcvanas években kialakítottunk egy alternatív földalattiságot, ami könnyen fölényessé és önhitté tud tenni, hiszen mindig mindenben igazunk volt. És ez függőséget okoz a kijelentett, gyakran kinyilatkoztatott saját igazságaimmal szemben. Ezzel a jósággal és megigazultsággal rettentően nehéz leszámolni. Engem a katonaság tanított meg arra, hogy az ember nem jó, és hogy az ember a másik eltörlésében mutatja a legtöbb kreativitást, de arra is megtanított, hogy a világban létezik jóság. A jóság nem „van”, hanem történik; nem birtokolom, hanem „adatik”. A gonoszságra létezik magyarázat, mondja Kertész a Kaddisban, de a jóságra nincs. Nehéz volt a jóság görcsétől megszabadulnom, és inkább átlátszóvá lenni, mint jónak. Most is ezen dolgozom.

A Kolozsvári Állami Magyar Színház körüli hírek borzolják a kedélyeket. Ön nem lehet könnyű helyzetben, mint a színház művészeti vezetője és dramaturgja…

A lélek olykor beszakad, teljesen váratlanul, és ezt nem tudja megakadályozni sem a kifinomult intellektus, sem a műveltség, sem a tehetség. Nagy tanulság mindenesetre. Csak hát hogyan is hasznosítható, ha egyáltalán? Össze tud omlani, ki tud ürülni a nyelv. Napnál világosabb cáfolatokkal természetesen napnál világosabb cáfolatok állnak szemben. Egyetlen kérdés maradt, és ez nagyon is személyes természetű: mire képes és milyen feladatokat jelöl ki egy több évtizeden át tartó barátság? Nagy nyomás nehezedik rám, több irányból is, a belső sem kicsi. A helyzetet különösen nehézzé teszi, hogy csaknem minden nyilvánosság előtt elhangzó kijelentés intézményi reprezentációvá válik, márpedig a Színház közhasznú intézmény, az alanyi mondatok is a „mi” kijelentéseivé lesznek. Figyelek. Beszélgetünk. Nem szeretném lekésni önmagamat és magyarázatokkal helyettesíteni a tettet.