Történet a múlt századból

Ilka, apám nővére 1956-ban disszidált.

-A soá-ban mindenem elveszett. Elveszett Dezső is. Porrá lett, így van, ki kell tudni mondani. Bennem már akkor annyira felkavarodott minden, hogy soha többé nem fogok megnyugodni. És ezt ötvenhat újra előhozta.

Ezt húsz évvel később mondta el nekem Golders Green-ben.

Én akkor fiatal üzletkötő voltam, külkeres. Három napra utaztam Londonba egy műszeripari kiállításra Gárdos elvtárssal, a főnökömmel. Egész nap a pavilon mögötti kis irodában ültünk kettesben, hozott magával egy üveg pálinkát, azt iszogattuk. Gárdos elvtárs nem sokat értett a külkereskedelemhez, annyit tudott, hogy amikor csak lehetőség van rá, akkor inni kell, ha lehet, akkor állami pénzen, ez volt a repi kínálás, kitettük az asztalra az üveget két kis pohárral, szerettünk volna üzleteket kötni, de nem sikerült. Utolsó este elmentem Golders Green-be, ott élt Ilka a férjével, Robert Longfellow ezredessel. Ez a Golders Green nem egy nagy zsidónegyed, fél óra alatt körbe lehet járni az egészet, inkább maga a kóser álom, ők így nevezik. A zsinagóga előtt találkoztunk, a Dunsten Roadon. Gyerekkoromban láttam őt utoljára. Átölelt. Mondtam neki, apa kéri, hogy jöjjön haza, nagymama már nagyon beteg, és látni szeretné mielőtt meghal.

-Majd megbeszéljük – felelte, azután bementünk.

Robert a kocsiban várt, cigarettázott, akkoriban még mindenki, mindenhol cigarettázott, mintha az lenne a legfontosabb időtöltés. Robertnek nincs baja a zsidósággal, mondta Ilka, csak éppen nem zsidó. Longfellow. És tényleg, magas, vékony férfi, ilyennek kell lennie egy longfellow-nak. A zsinagógában nem voltak sokan. Főleg idősek, Ilka szinte mindenkit ismert, engem is bemutatott, ő a kis unokaöcsém, Budapestről. Eljárok ide, mondta, de már nem vagyok vallásos, ennyi az egész.

Az istentisztelet után hazamentünk. Ilka  megmutatta a lakást, semmi különös, mondta, szinte flegmán, kötelességszerűen, két kis hálószoba az emeleten, lent az étkező, a konyha, satöbbi. Megterített, Longfellow kinyitott egy üveg bort.

-Szóval eljöttem – monda Ilka. – De hát a miénk, az egy menős család, azt mondják, hogy minden zsidó család menős, ez fakad a történelmünkből, ez a sorsunk, ezt tudni kell, nem kell csodálkozni semmin.

-Igen, menős – feleltem. Jó szó volt ez a menős. Nagypapa már 1950-ben úgy gondolta, hogy mennie kell, nagymama nem akart menni, nem baj, Rozikám, felelte nagypapa, mintha az lenne a természetes, hogy ő elmegy, akkor megyek egyedül, egy rendes zsidónak Izraelben kell meghalnia. Német-magyar szakos tanár volt a háború előtt a budapesti Zsidó gimnáziumban, túlélte Auschwitzot, de mindig azt mondta, hogy ráment az élete, abbahagyta a németet, hogy is képzelhette bárki, hogy ő azt tanítja tovább. Aztán egyszercsak elege lett mindenből, a Magyar Cionista Szövetség szervezésében egy csoporttal nekivágott, Hegyeshalomnál szigorú ellenőrzés volt, motozás, mindenki csak egy bőröndöt vihetett magával a legfontosabb személyes holmikkal, egyenesen Bariba, onnan egy izraeli hajó, a Galilah vitte őket Haifába, nagypapa nagy lelkesedésel írta az első leveleket, Dicsértessél Örökkévaló Istenünk, amiért életben maradtam, hogy megtartottál és engedted megérnem a mai napot, ez volt minden levelének a végén, aztán már csak egy-egy levelezőlap jött Haifából, ahol letelepedett, és esze ágában sem volt meghalni, küldött még néhány  újságcikk-kivágást is az alijázó magyarok csoportja aláírással, azután semmi. Ennyit tudtunk róla, többet nem írt, apa egyszer azt mondta, hogy még egy ideig nyomoztak utána, de aztán abbahagyták.

Ilka letette a tálakat az asztalra.

-Akkor elmondom neked, amit még senkinek nem mondtam el, és nem is fogok elmondani senkinek. És aki nem élte át, annak úgyis hiába mondanám. És tudod, Gyurikám, nem is azok a pillanatok voltak a legnehezebbek, mert akkor csak a túlélés, az számított, hanem utána, emlékezni rá, hogy velünk ezt megtehették, tudod.

Nagyot sóhajtott, úgy éreztem, nem is tudja folytatni. Vagy talán nem is akarja elmondani.

-Március tizenkilenc volt az a nap, amikor aztán már tényleg félni kellett. A pesterzsébeti gettóban még lehetett bizakodni, hogy talán minden jóra fordul, igen, voltak bizakodók akkor is, még ha semmi okunk sem lehetett rá.

Longfellow-ra nézett. A férfi ott ült mellette, whisky-t ivott kristálypohárból.

-Apa, vagyis neked nagypapa bejáratos volt vezető zsidó körökben, és ő már mondta is nekünk, hogy van Auschwitz-jegyzőkönyv és abban minden benne van, és már nem érdemes sem bizakodni, sem reménykedni, próbáljunk meg rejtőzni, a legfontosabb az észrevétlenmaradás, bár arra is kevés az esély, mindnyájan úgyis a gázkamrában végezzük, ez a sorsunk.

Hallgattunk. Olyan csend volt ott, a Golders Green-i nappaliban, amire azt szokták mondani, hogy mély. Mély csend. Szinte különös volt, hogy Ilka újra beszélni kezdett.

-És nekem  még volt a Schön. A nagy szerelem. Robertnek is elmondtam, tud róla, magas, fess férfi volt, nem is látszott zsidónak. Első nap elvitték. Vagyis így tudom, de hát soha nem tudtam meg, hogy mi lett vele. A háború után visszamentem a soroksári romos lakásba, ahol addig éltünk. Che gilda manina a Bohéméletből. Megtaláltam a lemezt, feltettem. Ez volt a kedvencem, szerettem olaszul hallgatni. Dezső is szerette. Bergen-Belsenből a britek mentettek ki, ott ismerkedtünk meg Roberttel, szóval felszabadultam.

Majdnem elmosolyodott.

-De akkor senki sem jött értünk Magyarországról, senki sem mondta, hogy jöjjek haza. Robert odaadta a címét, majd írjam meg, mi van velem, és egyszer talán majd találkozunk.

Ittunk még egy pohár bort, Longfellow töltött magának még egy whiskyt.

-És most, érted, Gyurikám, úgy érzem, hogy sokkal rosszabb emlékezni rá, mint átélni, pedig az is rohadt volt. Rohadt. Megalázó, hogy  megtörtént. De ezek csak szavak. Kimondjuk őket, de semmi több. És az élet, érted, ez a legrohadtabb, ment tovább. Mengele megszökött. Abban a tudatban éltem, hogy él. És tudjuk, hogy melyik hajóval ment ki Dél-Amerikába. Tudták, hol él. És életben hagyták! Persze, hazajöttem, próbáltam fiúzni, mindegy volt, kivel, csak csinálni velük, tudtam, hogy nem lesz gyerekem, nem érdekelt semmi, negyvennyolcban beléptem a pártba, elvégeztem az egyetemet is,  agrármérnök lettem, nem ez volt a vágyam, inkább szerettem volna költő vagy műfordító lenni, de akkor éppen agrármérnökökre volt szükség, jó állásba kerültem, kaptam lakást is, főosztályvezető lettem a minisztériumban, akkor a  szocializmus jelentette a biztonságot, ez volt az egyetlen védelem a zsidóüldözéssel szemben. Érted?

Értem, feleltem, de úgy éreztem,  előttem megy egy homályos lépcsőházban, én meg utána.

– Kellett egy illúzió, ragaszkodni valamihez. Nem volt ez hit, mert már nem tudtam hinni semmiben, az, hogy a zsidók isten kiválasztott népe, az csak üres maszlag, csak az tudja, aki látta, és én láttam azokat a csont-és-bőr férfiakat és nőket a táborban, a jeges szélben szó nélkül sorban állni ebédért, azok nem isten kiválasztott népének a tagjai voltak, és én sem, akiben náci orvosok turkáltak, de azért minden pénteken gyertyát gyújtok a szülők emlékére, akiket a végsőkig szerettem, még apát is, aki itthagyott bennünket, de ezt is meg tudom érteni, hogy rájött a menési kényszer, nagy ünnepekkor templomba megyek, legfontosabb a mázkir, hogy legyen értelme az emlékezésnek. Negyven évig nem beszéltem a vallásról, a deportálásról, de bennem minden megmaradt, minden, ami történt velem, de nem tudok róla beszélni senkivel, pedig van benne tanulság, és azt is tudom, hogy ami egyszer megtörtént, az máskor is meg fog történni, de mégis, kellett egy ragaszkodás valamihez.  És akkor jött az ötvenhat. Vagyis az ellenforradalom, azt mondták, hogy az akkori rendszert akarták megdönteni, de hát valójában másról is szó volt, a munkástanács élére egy olyan ember került, aki azt mondta, hogy zsidóknak soha nem volt, és nem is lesz helyük Magyarországon, kis gyerekek jöttek puskákkal, és volt ám önbizalmuk, láttam, hogy megint ugyanazok kerültek elő,  mintha ezek a sötét elemek folyamatosan ott lapulnának valahol, és egyszercsak előkerülnek,  simán lelőtték azt, akire azt mondták nekik, hogy fiam, ezt az embert le kell lőni. Hát nekem ezt hozta elő a forradalom, akkor úgy éreztem, menni kell, és soha többé nem jövök vissza. Nem szóltam senkinek, egyszerűen fogtam magam és elmentem. Te erről nem tudsz semmit, legyintett. Semmit.

És tényleg semmit sem tudtam. Hétéves voltam, nem jártunk iskolába, a fő időtöltésem az volt, hogy a Hernád utcai lakás előszobájában rajzoltam, nagymama még az erkélyre sem engedett ki, „nehogy lelőjenek”, ennyit mondott. Nekem ennyi volt ötvenhat. Csak sokkal később tudtam meg, hogy a családot mennyire felkavarta Ilka távozása, a szüleim párthívők voltak, apám később elmesélte, hogy nyomozók vallatták őket a disszidálás körülményeiről, de hát ők nem tudtak semmit, Ilka mindig ilyen volt, magányos, és amúgyis tele volt traumákkal, apa el is mondta a nyomozóknak, de azok a vállukat vonogatták.

Ott volt Ilkánál a régi cím, és találkoztak is, Robertnek akkor volt ugyan menyasszonya, de amikor együtt teázott Ilkával a Sledge Lounge-ban és felidézték a felszabadulás pillanatait, előjött a régi vonzalom, és nem csak azt vállalta, hogy megtanítja Ilkát jól angolul, sőt perfektül, még munkahelyet is szerzett neki egy mezőgazdasági hivatalban, amiről Ilka büszkén írt apának. És mostanra csoportvezető lett, a főnökei bíznak benne és szeretik, és az, hogy Robert nem zsidó, megnyugvást jelent neki. Nem tehet róla, így érzi.

Majdnem éjfél volt. Robert felajánlotta, hogy hazavisz, de én még sétálni akartam egy kicsit. Ilka megölelt az előszobában. És most itt élünk, Golders Greenben. Mondd meg apádnak, hogy te megpróbáltad, de nekem ez a válaszom, nem megyek.