Töredékek anyámról

Kamaszkoromban úgy éreztem, hogy útjában áll az írói elképzeléseimnek. Nem mondom, hogy nem kedvelte a művészetet, de azt gondolta, hogy az egy szórakozás, kellemes időmúlatás, semmi több.

Apámmal gyakran jártak operába, nyilván azt feltételezte, Puccini könyvelőként dolgozott, a zeneműveit pedig esténként vagy ebédszünetben írogatta. Lehet, hogy ez csak normális anyai aggodalom volt, hiszen tudta, hogy írásból megélni nem egyszerű, kell tehát egy tisztességes polgári foglalkozás, és ezt sokszor meg is mondta nekem. Pláne, utalt rá egyszer, a maga határozott, szinte fenyegető módján, ha gyerekeid lesznek és el kell tartanod őket, akkor mi lesz? Én csak legyintettem erre, éppen két randevú között voltam, ki gondol akkor a gyerekekre, így, ráadásul, többesszámban! Aztán akkor, amikor érettségi után a Vendéglátó Főiskolát választottam, némileg megkönnyebbült, biztosra vette, hogy előbb-utóbb egy budapesti szálloda igazgatója leszek, mellette pedig írhatok, amennyit akarok, azt nem bánja.

Nem nézte jó szemmel a lányok iránt feltámadt heves kalandvágyamat, lehet, hogy ebben is volt féltés, vagy aggódás, én azonban úgy éreztem, hogy beleszól az életembe. Ma már azt is tudom, hogy majdnem minden gyerek úgy érzi, a szülei kéretlenül is beleszólnak az életébe, míg mások arra panaszkodnak, hogy gyerekkorukban nem törődtek vele eleget. Amikor főiskolás és maléves koromban tényleg sok, rövid szerelmi kapcsolatom volt, már szóvá is tette, hogy a lakás nem átjáróház, és hozzátette, az sem jó, ha egy fiú élete átjáróház. Le is írtam a naplómba, amit anya titokban mindig elolvasott, hogy nincs is jobb dolog, mint szerelmi átjáróházban élni.

Milyen jó megfogalmazás, gondoltam.

*

Hogy fogjak hozzá ehhez a témához? Hogy zsidó vagyok.  Mindig ez a legnehezebb. Hozzákezdeni. Sok minden múlik rajta. Az első mondaton múlik a legtöbb. Egy rossz hozzákezdés elrontja az egészet. Ha valaki azt mondja, hogy „nem is tudom, hogyan kezdjek hozzá”, akkor félő, hogy a folytatást sem tudja. De ehhez a témához most, speciel, többféleképpen lehet hozzákezdeni és többféleképpen lehet folytatni. „Ahány ember, annyi zsidóság” – ez Popper Péter arany-gondolata. És bonyolult. Már régen rájöttem, hogy a bonyolult dolgok azért bonyolultak, mert nem lehet őket leegyszerűsíteni. Sokszor mondjuk valamire, hogy „ez bonyolult”, mert nyilván az is. És a zsidóság aztán csakugyan bonyolult. Mégis, mi a lényege? Érzés. Nem, vallás. Vallás is. Hagyományok. Emlékek. Közösség. Kényszerek.  Élmények. Nekem legfőképpen élmények. Történelmi szenvedések. Mózes. Mózes-mesék. „Mindenki másképp zsidó” – ez is Popper Péter gondolata. Volt egy könyvkiadó, amelyiknek mindketten szerzői voltunk, és egy alkalommal a főszerkesztőtől elfelé menet sétáltunk a Margit körúton a Mechwart tér felé. Akkor mondta. Úgy emlékszem, nem is feleltem rá semmit. Vártuk a hatost a megállóban.

Az igazi válaszok a családból jönnek.  Gyerekkoromban már tudtam, hogy zsidó vagyok, a nagyszüleim lakásában ott voltak a zsidó élet kellékei, de ők sem beszéltek róla,  Soá, legfeljebb így.  A vitrinben a veszteségek fényképei, róluk sem beszéltünk. Anyámék sem beszéltek róla, éppen elég volt, gondolom, hogy tudták. Összejártak néhány házaspárral, most már tudom, hogy valamennyien zsidók voltak, és anyám azt is szerette volna, ha zsidó lányt veszek feleségül. Similis simili gaudet, nincs ebben semmi különös, a zsidók történetében olyan sok a sérelem és a szenvedés, hogy úgy gondolják – nem biztos, hogy helyesen -, hogy ha egymás között vannak, akkor sok mindent nem kell megmagyarázni.

Tizenhét éves voltam, Varga Julit kísértem haza a Puskin mozitól a Csalogány utcáig.  Osztálytársak voltunk, ez volt az első randevúnk, szombat délutáni előadás volt, este hétre haza kellett érnie. Volt még egy kis időnk, megálltunk a Batthyány téren egy cukrászdánál, Juli evett egy sütit a pultnál állva. Az első eset, hogy egy lánnyal mentem valahová. Én fizettem a pénztárnál. Juli piros-kék kockás blúzt viselt. Izgatott voltam. Milyen szép lány, gondoltam, miközben villázott. Járni fogok vele, határoztam el. A filmről beszélgettünk.

– Te is zsidó vagy? – kérdezte, amikor megálltunk a kapujuk előtt.

– Igen – feleltem.

– Bemutatlak a szüleimnek.

Bementünk a lépcsőházba, ott csókolóztunk.

Akkor este apától megkérdeztem. Hogy mit is jelent. Pontosan mit jelent. Mert, ahogy kimondtam, hogy zsidó vagyok, olyan egyszerűnek tűnt. De valójában, mit is jelent az? Pontosan, amilyen pontosan csak lehet, hogy mit jelent.  Akkor azt felelte, hogy bonyolult. Apa zárkózott ember volt, mai eszemmel azt mondanám, depressziós. Nehéz volt kiszámítani, éppen milyen hangulatában van. Akkor azért hozzátett még valamit.  Ez egy olyan út, mondta, aminek nincs vége és amin, ha elindulsz, nem lehet majd sem megállni, sem visszafordulni. Megtapasztalod. És az lesz a te zsidóságod, amit megtapasztalsz.

*

Mi az én zsidóságom? Akkor most már ez a kérdés. Világi zsidó család voltunk. Nem tartottuk az ünnepeket. Nagyiék, akik fölöttünk laktak a Bethlen téren, ők tartották, sokszor én is tartottam velük és olyankor anya is tartotta. Nagyapa minden pénteken ment a zsinagógába, esténként otthon feltette a kapedlijét, olvasott imakönyvekből, pontosabban mormolta a szövegeket, és utána megnyugodva üldögélt a karosszékében. Ilyenkor kell gondolni azokra, akik már nincsenek velünk. Ő Bergen-Belsent élte túl, anya Ravensbrücket, apa a MUSZ-t, a többiek, a neveket is sorolta ilyenkor hadarva, talán azért is, hogy ne is értsük, a többiek mind odavesztek.

*

Anya mindig elegáns volt. Az ő szóhasználatában ez azt jelentette, hogy alkalomhoz illő. Nem feltűnő, de nem is középszerű. Önmagad legyél, ne divatos. Amikor apám temetésére indultunk, kiválasztott egy ruhát, felpróbálta a tükör előtt.

– Ma a méltóság a fontos. Csak így tudom elviselni – ezt mondta.

*

Nem mesélt a régi időkről. Ez, hogy régi idők, volt a tapintatos elnevezése a veszteségek korának. Aztán, egyik költözésünkkor mutatott egy fényképet. Nála ültünk, a Bethlen téri lakásban, elővett egy jelzés és felirat nélküli barna kartondobozt, akkor is ezt mondta, emlékek a régi időkről. Szenvedélyek nélkül, szinte közömbösen, mint ahogyan az ember történelmi eseményekről beszél, amiken nem lehet változtatni és nem is érdemes. Anya volt a képen, nagyon fiatalon, mosolyogva, egy nagyon jóképű, magas fiatalember, jóélszabott öltönyben, mellettük nagyi és nagypapa. Egy kerthelyiség bejáratánál álltak. Ő volt Silberstein, mutatott a férfira.

-Úgy terveztük, hogy összeházasodunk.

Hallgatott.

-És aztán?

-Egy héttel később elvitték. Soha többé nem láttam. A többit azért tudod. Új élet kezdődött. Megismerkedtem Bandival, és negyvenkilencben megszülettél.

-Mi lett volna, ha visszajön?

-Nem jött vissza – felelte anya. Eltette a fényképet.

*

Amikor hazajöttem a pekingi diplomáciai kiküldetésből, akkor láttam, hogy mennyire megöregedett. Éppen nyolcvan éves volt. Beteg is, az ízületi gyulladás, ami korábban is kínozta, már nagyon komoly fájdalmakat is okozott. Apa halála után elköltözött a Bethlen térről egy Miklós utcai panelbe, tévét nézett, telefonon beszélgetett a régi barátnőivel. A szinovális membránok begyulladtak, mondta mindig, amikor megkérdeztem, hogy van. Az utolsó éveit kórházakban vagy orvosi rendelők reményteljes várószobáiban töltötte.

*

És akkor, mondta, amikor már nagyon a végén voltunk mindennek, lenne még egy kérése. A temetésén a Zsidó rabszolgák kórusa legyen a zene. Vágtam egy olyan arcot, amilyet ilyenkor szoktak, hogy ugyan már, ne beszéljünk ilyesmiről, de azt mondta, hogy fontos.

– Ez volt Silberstein kedvence. A magyar szöveget is betéve tudta. Szeretett énekelni.

*

2007 nyarán éppen Brüsszelben voltam, és a másnapi külügyminiszteri tanács ülésének napirendjét olvastam a szállodában, amikor a feleségem telefonált.

– Bevittük – ennyit mondott.

Olyan volt a hangja, hogy pontosan értettem, hogy mi is a helyzet. Anya egy héttel később halt meg, és akkor, ahogyan ez a szokás vagy a szabály, „hát akkor majd tessék bejönni a dolgaiért, meg hát megbeszélni, amit kell.”  Egy táska maradt a Margit kórház intenzívjén, kopott, majdnem ócska, valamikor márkás táska, benne egy ugyancsak kopott tárca, fotókkal, apám, én apámmal, a gyerekeim, ők ketten fiatalon, Lillafüreden. Talán a nászút lehetett, úgy néztem. Lakáskulcs, mobil.  Régi púderdoboz, tükör, ujjlenyomatokkal.

Notesz, tele rólam és az írásaimról szóló bejegyzésekkel, csupa dicséret és elragadtatás.

Ennyi maradt.

Ültem a folyosón, lapozgattam a noteszt, azon tépelődtem, milyen is volt a kapcsolatom anyámmal.

Részlet az író „Diplomata útlevél és Írói különszoba” című könyvéből