Többablakos tekintet

Írta: Demény Péter - Rovat: Irodalom, Kultúra-Művészetek, Történelem

Hosszú ideig úgy lehetett érzékelni, hogy a zsidóság és a vészkorszak témái nehezen, és kevesek számára válnak a magyar irodalomban megközelíthetővé. Az utóbbi évtizedben mintha változni látszana a helyzet. A történelmi múlt miatt továbbra is súlyos témák ezek, de mintha az írók felszabadultabban, kíváncsibban, másrészt dacosabban nyúlnának hozzájuk, és a téma bekerült az irodalmi közbeszéd fókuszába. Egyetért-e helyzetértékelésünkkel, vagy vitatja azt? Hogyan látja a jelenséget, és milyen okoknak tudható be, ha van változás? – kérdeztünk írókat, irodalmárokat, filozófusokat.

Demény Péter

A körkérdésünkre korábban Beke Zsolt válaszolt, ezúttal Demény Péter, költő író, a marosvásárhelyi Látó folyóirat szerkesztője írását közöljük.

*

Nyolcadikosok lehetünk, és a Széchenyi téren állunk az osztálytársammal. Ő busszal megy a Györgyfalviba, én meg nem messze lakom, megvárom vele együtt.

Nem emlékszem már, hogy kerülnek szóba a zsidók, csak arra, hogy egy öregúr ránk szól. Más idők járnak, nem ezek az atomizáltak, bár visszasírni mégsem fogom őket. Renáldó, hogy bosszantsa, rám szól: „Hallgass már, te zsidótojás!” Mire az öreg elmagyarázza nekünk, hogy nem a zsidók vitték magukat a téglagyárba, hanem a magyarok őket.

Ez egyelőre kínaiul hangzik, de máris mélységes bűnökre világít. Egy öreg hölgy a szomszédból nemrég világosított fel, hogy a férje hogyan pusztult el a lágerben. Én azonban még gyermek vagyok, nem értek sok mindent, nagymamám pedig igazolja, amit az öregúr mond, és a hatóságoktól való félelemről beszél. Nem értem, hogy kerül a csizma az asztalra. Kamasz vagyok, még kamaszabb leszek.

Hosszú, nagyon girbegurba út, amíg megértek dolgokat, leginkább Nádasnak, Kertésznek és Bibónak köszönhetően, meg mindazoknak, akikkel beszélgetek. Lassan alakul ki bennem valamiféle történelemismeret, még lassabban a megértés, amely nem felmentés, csak empátia. Olvasom Primo Levit, és beleborzongok a szenvedés objektivitásába.

Közben azt is látom, hogy a világ ketté osztódik – mindig ez a legkönnyebb megoldás. Vannak, akik mindenre antiszemitizmust kiáltanak, és vannak, akik szerint semmi sem történt, és ami mégis, az a zsidók bűne. Mindkét álláspontot merevnek érzem és kontraproduktívnak, s a jelen, úgy tűnik, engem igazol. Az antiszemitizmust kiáltóktól a társadalom egyik része elhúzódott, és egyre inkább azok látszanak terjedni, akik annak ellenére, hogy a múltban élnek, sosem ismernék el a saját bűneiket. A heroizálás mindig ártalmas, legyen bár a múlté vagy önnön tisztánlátásunké.

Az az album, amely a zsidó írókat a nem zsidóktól megkülönbözteti, nehezen válik ki a ködből. A kommunizmus amúgy is szeret mindent ellenőrzés alatt tartani, s a viszonylagos időbeli közelség miatt a nagyszüleim is csak félszájjal beszélnek a vészkorszakról. Egyfelől a bűntudat, másfelől a rendszer szájkosara készteti őket hallgatásra. És Trianont legalább akkora fájdalomnak érzik. A kérdés nem merül fel köztünk, mégis ez a meggyőződésem. És a század nagy csapásai etnikai színezetet kapnak: a fasizmus német, a kommunizmus orosz, és helyileg román.

Karácsony Benő ott a polcon, de csak egy erdélyi író, semmi más. Ligetiről sokkal később hallok csak. Radnótiról korán, de mindig ugyanaz a részben természetes, részben mesterséges köd terpeszkedik mindenütt. Az erdélyi magyar társadalom szívesen eszik ködöt. Úgy látom, nemcsak az, az itteniről azonban első kézből számolhatok be.

„Sokat gondolok arra, hogy Jan Assmann elmélete igazolódik. Most fut ki a II. világháború kommunikatív emlékezete, és vele lepattan a tabu a fasizmusról. Megszűnik az antifasizmus konszenzusa, amely létrehozta azoknak az embereknek a körét, akikkel minden véleménykülönbség ellenére szóba lehet állni” – mondja Radnóti Sándor a Litera Nagyvizitjében. Valami ilyesmit tapasztalok én is, holott, ismétlem, az antifasizmus konszenzusa sem volt gyümölcsöző szerintem. Abban viszont mégiscsak egyetértettem vele, hogy amit a fasizmus képviselt, az elfogadhatatlan. Szomorúsággal tölt el, hogy ezt nem mindenki gondolja így, és most nagyszájúbban nem gondolja így, mint korábban.

„Ez egy zsidó öregasszony” – mondta egy nagy erdélyi magyar író, akit sértett, hogy Szabó Magdát megünneplik, őt viszont nem. Mellékes kérdés, hogy Szabó Magda nem volt zsidó; a lényeg az, hogy az illető így próbálta szellemileg ellehetetleníteni egy beszédpartner szemében, aki bölcsen bólogatott. Akárcsak az a néni, aki szemfüles lévén rögtön a lényegre tapintott, amikor egyik szomszédja azt fejtegette, a Korunkba „mostanában” (a kétezres évek közepén) „egy olyan szellem lopakodott be, amelyet én nem szeretek”. „De hát Kántor nem zsidó” – válaszolta a néni. „A felesége az” – világosította fel a szomszéd.

Sok ostobaság ülte meg az emberek fejét minden időben, s ez a sok ostobaság az utóbbi években mintha megtalálta volna egymást, összeállt, együtt mozog, diadalra tör. A XX. század egyik legnagyobb traumáját nem fogjuk megérteni, ha nem úgy beszélünk róla, mint Bibó és Levi: tárgyilagosan és pontos mondatokra törekvőn. Akkor sem, ha kisajátítjuk a megértés lehetőségét.

Úgy nem lehet olvasni, ha folyton megállapítjuk, ki a zsidó, és aki nem tetszik, azt is zsidónak kiáltjuk ki. Meg úgy sem, ha megszabjuk, hogyan szabad bizonyos könyveket olvasni. Egy korábbi időszakban azonban könnyebben és többekkel lehetett megbeszélni, hogy mik a tisztánlátás lehetőségei. Ma mindez, én így érzékelem, sokkal hamarabb ingerültséget vált ki.

A „zsidó írókról” való beszéd egy hasonló manicheizmusban szenved, mint számos problémafelvetés. Van, aki „mindenkit” közéjük sorol, van, aki szerint bűn ezt a jelzős szerkezetet használni. Az identitás összetett, rugalmas, billenékeny mivoltáról már beszélni sem érdemes, de azt hiszem, a puszta létét megkérdőjelezni mégiscsak túlzás. Aki zsidó írónak tartja magát, legyen az, s ez persze ne jelentse önnön szándékos bezárulását, sem mások általi bezárását. Ne tiltsuk meg az embereknek, hogy valaminek érezzék magukat, és ezt ki is mondhassák, legfeljebb várjuk el tőlük, hogy ne egy ablakon keresztül nézzenek a világra. Talán ez a legtöbb, amit tehetünk.

támogatás
Pop up banner

Címkék:2020-02, Írói körkérdés

[popup][/popup]