Titkok és hazugságok 4.

Pityeregni kezdett, aztán letörölte a könnyeit, elkomorult, és monoton hangon megszólalt. 
– Igen, apád zsidó volt. És ha mindent tudni akarsz, a Markovitsok mind egy szálig. A Diamandok úgyszintén. A keresztlevelek pedig egytől egyig hamisítványok.
– Ki hamisította őket?
– A kelenföldi és a szilágycsehi plébánia. Közösen. Pénzért. Apád lefizette őket. Volt miből. Így úszta meg.

Lajos levelei

Mivel a munka töltötte be az életemet, a házaséletemre kevés energiát fordítottam. Elég az hozzá, több éves vergődés után elváltunk.

A válás nyomán feleségemé lett a lakásunk, úgyhogy szedtem a sátorfámat. Ahogy a pince félhomályában próbáltam előhalászni néhány személyes holmimat, megakadt a szemem az egyik polcon heverő levélkötegen. Mi lehet ez? Egy nyugodt pillanatban kibontottam: Lajos bácsi és Edith néni elsárgult levelei lapultak benne. Napokon keresztül megbabonázva olvastam őket, még ha nem is volt könnyű a kézírásukat kisilabizálni.

Lajos mind az öt levelét az akkor a Kelet-India néven ismert holland gyarmat fővárosában, Batáviában adta fel. Ebből négy boríték a Hotel Djocja fejlécét viseli, az ötödiken egy orvosok számára fönntartott lakóház címe szerepel. A borítékokról valaki kivágta a bélyegeket, de Lajos szerencsére minden levél tetején feltüntette a dátumot. A leveleket 1938 decembere és 1939 novembere között írta, közülük négyet apámnak, az utolsót Markovits S.-nek címezte.

A levelek feszült, néhol ingerült hangvétele átsüt a sorokon. Lajos folyamatosan szemrehányást tett apunak amiatt, hogy ritkán válaszol a leveleire. – Ha nem kapok postafordultával levelet tőletek, én is beszüntetem a levelezést – fenyegetőzött. Nem tudni, beváltotta-e a fenyegetését, de tény, hogy a novemberi levele volt az utolsó, amire ráleltem.

A levelekből sok mindent megtudtam nagybátyámról. A szállodában Lilly nevű feleségével lakott, aki magyar származású, de első férje jóvoltából brit állampolgár volt. Lajos reményét fejezte ki, hogy így ő is jogosult lesz a brit állampolgárságra, de ha mégsem, öt év múlva megszerezheti a holland állampolgárságot. Lilly volt a kenyérkereső: éjszaka dolgozott, a borravalóval együtt szerényen ki tudtak jönni a fizetéséből. Rejtély, hogy mivel foglalkozott – pincérnő, esetleg táncosnő lehetett. Bár ez egy orvosférj mellett „rangon aluli” foglalkozásnak számított, Lajos agyondicsérte dolgos asszonyát, aki az első négy levél végéhez maga is odakanyarított néhány sort. Feltűnt viszont, hogy az utolsó levélben szó sem esik Lillyről, Lajos mintha egyedül költözött volna a tanársegédi albérletbe. Egyébként is nehéz helyzetben van, írta, mert hiába az orvosi diploma, a holland törvények szerint nosztrifikálnia kell, csakhogy a különbözeti vizsgáján megbukott, pótvizsgára utasították.

Mindamellett élénken érdeklődött az otthoniak felől is. Parancsokat osztogatott, ki mit csináljon, és mit ne csináljon. Cigányka, ahogy aput hívta, fejezze be végre a tanulmányait (talán ezt megelőlegezve címezte a leveleit dr. Markovits Mártonnak), gondoskodjék az öregekről, vagyis nagyapámról és nagyanyámról (ezek szerint a „kis mutti” a harmincas évek végén még élt), vágjon bele egy építkezésbe, de legalább vegyen egy nagyobb lakást, hogy az egész család egy fedél alatt élhessen, dobják össze a nyugdíjukat és keresetüket, mert úgy könnyebben boldogulnak. Bár nem kifogásolta, hogy apu is, anyu is felmondott a cégnél (bizonyára a Schweitzer-cégre utalt), sürgette, hogy „Ilonka” nézzen új állás után.

Azonban mindenekelőtt a két húga jövője izgatta. Az első két levelében követelte, hogy Edith sürgősen vándoroljon ki Angliába. Amikor erre 1939 elején sor került (nyilván apu hathatós közreműködésével), Lajos elégedetten nyugtázta, hogy háztartási alkalmazottként rögtön talált magának munkát, ugyanakkor a lelkére kötötte, hogy „neki már Anglia legyen a hazája”, „a magyarokat elvből kerülje”, apunak meg eszébe ne jusson őt hazacsábítani.

Klári sorsát szintén a szívén viselte. Sürgette aput, hogy őt is juttassa ki Angliába, de máris írassa be egy főzőiskolába és szerezzen neki angoltanárt, hogy minél felkészültebben érkezzen a szigetországba. Amikor apu felvetette, hogy nem volna-e jobb, ha Klári Batáviába emigrálna, Lajos letorkolta, mondván, hogy az egy maláj porfészek, különben is: „Senkit sem engednek leszállni a hajóról, pláne, ha zsidó”.

Ez a mondat szöget ütött a fejembe, nem lehetett félreérteni. Egyértelműen arra utalt, hogy Klári zsidó. Akkor viszont én is az vagyok. Félzsidó. Újból elolvastam Lajos leveleit, még tüzetesebben, hátha akadnak benne egyéb utalások is a zsidó származásunkra. És minél tovább kutakodtam, annál több bizonyítékra bukkantam.

Egy helyütt Lajos azt írta: „Minél gyorsabban ki (amíg lehet) Eddával, később Klárival!” Eddának Edith-et hívta, de hogy értsem azt, hogy „amíg lehet”? Miért, később már nem fogják őket kiengedni, illetve beengedni? Másutt meg: „Hagyjátok csak nyugodtan a zsidókat, minél kevesebb marad, annál jobb Nektek.” Ez – ha jól értem – azt jelenti, hogy örülni kell, ha a többség elpucol, mert akkor nem fogják annyira piszkálni az otthon maradott zsidókat, vagyis minket. Néha derűsebb képet festett a jövőről: „Úgy vagyok informálva, hogy a helyzet a ti számotokra kedvezően fog alakulni… Otthon a zsidótörvényt vissza fogják csinálni, mert másképp tönkremegy az ország. A német befolyás lassan meg fog szűnni.” Ezt megtoldotta azzal, hogy „nem nőnek a fák az égig”, más szóval nincs ok aggodalomra. Ha viszont ilyen rózsás volt a helyzet, akkor miért sürgette Edith és Klári menekülését? Biztos, ami biztos alapon? Minél mélyebbre ástam bele magam a levelekbe, annál nyilvánvalóbbá vált számomra, hogy a Markovitsok zsidók. Nem keresztények, nem örmények, nem szombatosok, hanem tőről metszett zsidók. Apu keresztlevele pedig nem más, mint szimpla hamisítvány.

Azonban Lajos egyik levelében volt egy odavetett kérdőmondat, ami végképp szíven ütött: „Hogy van az, hogy [Ilonka] nem számít árjának?” Ezt meg hogy értsem? Miért ne számítana árjának? Hiszen saját szememmel láttam a felmenői keresztleveleit. Azok is hamisítványok lennének, és anyuban éppen úgy zsidó vér csörgedezik, mint apuban?… Jut eszembe, Dóri nagypapa múltja eddig valahogy elkerülte a figyelmemet. Egyetlen vele kapcsolatos dokumentum sem akadt a kezembe. Lehet, hogy ő volt a zsidó? Akkor viszont anyu félzsidó, én meg ugyebár háromnegyed részben az. Ez bőven elegendő indok arra, hogy felférjek az Auschwitzba induló vonatra…

Na ez azért sok! Tudni akarom végre az igazságot! Kicsikarom anyuból, ha a fene fenét eszik is… Miután nagy nehezen erőt vettem magamon, úgy döntöttem, hogy mielőtt botrányt csapok, beleásom magam Edith leveleibe, hátha azokból is kisül valami.

 

Edith levelei

Edith-től összesen nyolc levelet őrzök, melyeket alig több mint egy hónap leforgása alatt írt az otthoniaknak. Akadnak közöttük olyanok, amelyeket dátummal látott el, másokat nem, de a postai bélyegzőből nyomon lehet követni a keltezést: az összes levél 1939. február 2. és március 10. között készült. Érdekes, hogy a bélyegeket Edith borítékjairól is kivágta valaki. Lehet, hogy bélyeggyűjtő gyerekként én voltam a tettes?

Először táviratban adott hírt magáról: „Rendben megérkeztem. Edith.” A leveleit apunak címezte, akit hol Prityulinak, hol Matyinak szólított. Beszámolt róla, hogy bizonyos dr. Zách közvetítésével vidéken kezdett el dolgozni szakácsnőként egy módosabb családnál. Az ugyanott dolgozó magyar származású Mária „perfekt szakácsnő”-ként igyekezett átsegíteni őt a botladozásain. (A barátnő az egyik levél végéhez írt is néhány sort, sőt egy fényképet is mellékelt magáról.) Bezzeg az a „trampli” angol szakácsnő, akinek az lett volna a dolga, hogy megtanítsa őt a brit konyha fortélyaira, nem volt hajlandó megosztani vele a tudását! Így aztán „Madam”-nak napokon belül elfogyott a türelme, és szegény Edith hiába hivatkozott dr. Erdélyiékre, akiknél három évig közmegelégedésre dolgozott szobalányként, illetve szakácsnőként, az úrnő útilapot kötött a talpára. Ezt azonban – tette hozzá Edith – csak a férje jelenlétében merte megtenni, mert „félt, hogy kikaparom a szemét”. Ezután a Spanish Conventben, vagyis egy zárdában húzta meg magát, onnan próbált konyhalányként munkát találni. Egyidejűleg házi tanítónői állásra is pályázott, de nem vették fel, mert – mint írta – a pályázati levelében minden második szót hibásnak találtak. Anyu verziójában Edith későbbi sorsa még keservesebben alakult. Vajon jobban járt volna, ha itthon marad?

Egy biztos: Edith nem volt észkombájn. Primitív fogalmazási készség, csapongó gondolatok, kezdetleges és szinte olvashatatlan kézírás tele helyesírási hibákkal. Ugyanakkor fáj belegondolni, milyen szörnyűségeken mehetett keresztül ez a húsz év körüli lány, akit angol nyelvtudás nélkül mélyvízbe dobtak egy idegen kultúrában. Klárihoz szóló levelében arról panaszkodott, hogy Matyi „folyton piszkálja”, holott ő csöppet sem szorul vigasztalásra, ellenkezőleg, soha életében nem érezte magát olyan jól, mint most. Ami pedig Lajos leveleit illeti, írta, egyik nyomasztóbb, mint a másik.

Jólelkű lány lehetett. Szerény keresetéből ajándékokat küldött a család hölgytagjainak, és húga lelkére kötötte, hogy „Az öreg gyomrát vizsgáltassátok meg, mert az apja gyomorrákban halt meg, nem igaz? A Mujdi vérnyomására is vigyázni!” (Mujdi a kis Mutti lehetett.)

A fentieken túl két dolog ragadta meg a figyelmemet. Egyik levelében arról faggatta apámat, hogy „Klári jár-e már a páterhez? Ha nem, megírom a páternek, hogy te vagy az, aki nem engedi, hogy üdvözüljön!” Vajon mire célzott? Talán arra, hogy Klári is készül kikeresztelkedni? Másik levelében részletesen ismertette Imrédy Béla előző napi lemondásának körülményeit, miután megszellőztették a miniszterelnök zsidó származását. Feltételezem, hogy azért érdekelte Edithet a magyar belpolitika hullámverése, mert zsidó létére kárörömöt érzett a szélsőjobboldali politikus bukása miatt.

Úgy éreztem, eljött az igazság pillanata. Alig vártam, hogy anyu fejére olvassam sorozatos hazugságait.

 

 Az első szembesítés

Amikor ezek a levelek a birtokomba jutottak, én alig múltam negyven, anyu pedig már a hetvenötön is túl volt. Határozott erőfölényben voltam vele szemben. Ezt kihasználva nyitottam be hozzá egyik este.

– Nézd csak, mit találtam a pincében! – Azzal orra elé dugtam Lajos és Edith leveleit.

Meredten bámult a levélkötegre.

– Elmondanád végre az igazságot?

– Miféle igazságot? – kérdezte megszeppent arccal.

– Hát azt, hogy apu zsidó volt. Lajos leveleiből ez egyértelműen kiderül. Soroljam a bizonyítékokat?… Nézd, ma nincs mitől félnünk. De holnap, ki tudja, lehet, hogy menekülnünk kell. Andrisnak is, nekem is. Amerikába. Izraelbe. Bárhová. Hát nem érted? Ahhoz, hogy befogadjanak, igazolnunk kell a zsidó származásunkat… Anyu, az isten szerelmére, ne makacskodj!

Hatott az érvem. Pityeregni kezdett, aztán letörölte a könnyeit, elkomorult, és monoton hangon megszólalt.

– Igen, apád zsidó volt. És ha mindent tudni akarsz, a Markovitsok mind egy szálig. A Diamandok úgyszintén. A keresztlevelek pedig egytől egyig hamisítványok.

– Ki hamisította őket?

– A kelenföldi és a szilágycsehi plébánia. Közösen. Pénzért. Apád lefizette őket. Volt miből. Így úszta meg. Ennek köszönheti a vagyonát is, mert így lett belőle igazgató. Kuplerájigazgató!

– Mit beszélsz?! – hüledeztem.

– Jól hallottad. Géza bácsinak, a te drágalátos keresztpapádnak volt ugyanis két-három bordélyháza. És a zsidótörvények után „őskeresztény” apádra testálta a cégvezetést.

– Igazi kuplerájok? Hol működtek?

– A Magyar utcában és környékén. De nem ismerem a részleteket. Nem voltam rájuk kíváncsi. Apád amúgy sem avatott be semmibe. Soha! Az íróasztalát is kulccsal zárta el, nehogy belelássak a viselt dolgaiba.

Döbbenten hallgattam. Apu, mint zsidó stróman, munkásszármazású kupleros. Szép karrier… Anyu joggal volt féltékeny. És nem csak Manci nénire. Közben felrémlett a fürdőszobai jelenet, ahogy kisgyerekként apu farkát bámultam. Most már emlékszem: körül volt metélve. Hogy ez eddig nem jutott eszembe!

De nem álltam le, folytattam a vallatást.

– És te, anyu? Te is zsidó vagy?

– Papír szerint az vagyok. De csak papír szerint.

– Ezt meg hogy érted?

– Úgy, hogy nem Dóri nagypapa a vér szerinti apám. Zabigyerek vagyok – mondta, majd keserves zokogásban tört ki.

Nem volt szívem tovább kínozni. – Jó, hagyjuk, majd máskor. – Odamentem hozzá, és adtam neki egy puszit.

Valami azonban szöget ütött a fejembe. Ismét beleolvastam a szilágycsehi plébános leveleibe, s rögtön az elsőben találtam két gyanús bekezdést. A levél vége felé Zitzmann atya azt írja, hogy „az illető kereső az általa jónak talált összeget fizesse be a most épülő sölelmedi templom csekkszámlájára”. Majd következőképpen zárja levelét: „Nem tudom, hogy az aláírt nevű plébános nem azonos e az én egykori iskolatársammal? Amennyiben igen, szeretettel ölelem és kérem alkalomadtán ne csak soraival, hanem személyes megjelenésével is tiszteljen meg.” Mármost tételezzük fel, hogy a két plébános tényleg egy iskolába járt, aztán holló-a-hollónak-nem-vájja-ki-a-szemét alapon együtt fundálták ki a hamisítást. Apu meg bizonyára szép summával járult hozzá a templomépítéshez, s talán még a két plébános zsebébe is csúsztatott egy-egy nagyobbacska összeget. Végtére is az életét köszönhette nekik. Ez lenne a rosszindulatú feltételezés, a jobbik az, hogy a hamisítók bátor zsidómentők, akik ellenszolgáltatás nélkül vitték vásárra a bőrüket. Ki tudja?

(Folytatása következik)

1.rész

2.rész

3.rész