Tillmann J. A.: Nem csak a sivatag terjed – A párbeszédről folyó párbeszédhez

Tatár Györgynek

Eredete felől felfejteni zsidóság és kereszténység hosszú történetét aligha lehetne egykönnyen. A mai távlatból visszanézve csak az okok és következmények láncolata látszik. A más irányokba vezető lehetőségek sokkal kevésbé. Történeti tudásunk a lehetőségek elképzelésére is kérlelhetetlenül rátelepszik. És még az sem egészen kétségtelen, hogy a történet ott kezdődik „ahol egy fiatal rabbi egy új zsidó tan körvonalait vázolja” (Borbély Szilárd) hanem jóval korábban.1 A születésen és a prófétákon is, sőt még az időn is túl…

A folytatás, a távolságtartás a korabeli zsidó környezet felől valamelyest érthető. „A Jézus iránti tisztelet példátlan, olyannyira jelentős és meghökkentő történelmi jelenség volt” – állapítja meg Larry W. Hurtado teológus a Ben Gurion Egyetemen tartott előadásában.2

Nem mintha a történetünk nem arról is szólna, hogy az Idő Ura időről-időre fölülmúlja a Vele kapcsolatos elgondolásokat és várakozásokat. Nem utolsó sorban a vallás elkerülhetetlennek tűnő korrupciója folytán, amit Kafka írt le felülmúlhatatlan tömörséggel: „Leopárdok törnek a templomba és kiisszák az áldozati edényeket; ez mindegyre megismétlődik; végül már előre kiszámíthatóvá válik és része lesz a szertartásnak.”3

A helyzet mondhatni elejétől fogva eléggé paradox. Mint ahogy oly sok minden a szent iratokban. Kezdve az Akédánál. Amihez képest a kiválasztottság, az elsőszülöttség jóval egyszerűbb, bár korántsem könnyű kérdés. Elsőszülöttnek lenni kivételes helyzet. Szülői szempontjából nem kevésbé, mint a születettnek.

Az Örökkévaló – áldassék neve! – kiválasztott egy népet. Egyet választott, a számos közül. Nem tudjuk, miért, talán mert eggyel mégiscsak könnyebb, mint többel. (Bár, mint ismeretes, ezzel az eggyel sem volt mindig könnyű. Ahogy választott népnek sem volt könnyű.)

Ezen az egyen keresztül az összes többi is, áttételesen (vonatkozó helyek) meghívást kap a kapcsolatba. A választottság exkluzív; egyszer és mindenkorra szól. Mint az elsőszülöttség. Aminek megvannak a maga sajátos örömei és terhei. És nemcsak az elsőszülött, hanem a szülék tekintetében is. A testvérekről nem is szólva. (Másodszülöttként erről közvetlen tapasztalataim vannak.) Erről szól a világirodalom jelentős része.

Az uìj zsidoì tan követőinek elkülönülése a 70 utáni események folytán egyre erőteljesebbé vált és felgyorsult. (Bár a zsidó-keresztény közösségek az újabb kutatások szerint az eddig feltételezettnél tovább álltak fenn.4 ) A korai keresztény közösségek nem-zsidó tagjainak növekvő arányával vélhetően növekvő mértékben együtt járt a korabeli környezetnek a zsidósággal kapcsolatos hatása, az antikvitásban elterjedt negatív megítélése.5

A távolság növekedésében aztán a zsidóság szétszóratása és identitásának rabbinikus átértelmezése is közrejátszott. De ennél erősebb és tartósabb tényező volt az, amit Ghislain Lafont, bencés teológus így összegzett nagy eszmetörténeti munkájában: „az egyház (…) kitért a gondolkodás feladata elől és hívei tájékozódása elé is akadályt gördített…”6 A tudatlanság és ostobaság intézményesített szerepét az antijudaizmus felerősítésében és fenntartásában aligha lehet túlbecsülni. Mint ahogy hatását sem mindama borzalmak tekintetében, amik később történtek. (És ennek köszönhető nem utolsó sorban az is, hogy “ami a legtöbb keresztény egyházban történik, annak 99 százalékban semmi köze a valódi valláshoz. Az intelligens embereknek ez előbb-utóbb feltűnik, és arra a következtetésre jutnak, hogy mind a 100 százalék szarság, ezért kapcsolódik össze az emberek fejében az ateizmus az intelligenciával.”7 )

A történet tényein, a hosszas antijudaista korszakon változtatni nem lehet. Viszont lehet, sõt elkerülhetetlen is változtatni az újszövetségi iratok antijudaizmusán, lévén ez esetekben nyilvánvaló az üzenet torzulása a hordozói révén, az euangelion szövegromlása. Ezért kell a filológiában bevett kezeléssel – [szövegromlás] jelzéssel – helyettesíteni ezeket a helyeket, mivel ténylegesen romlott ott a szöveg.

Hasonló belátásra jutott XXIII. János pápa is, aki ezeket a szöveghelyeket más szavakra kívánta cserélni (az ottlévők, a jelenlévők, stb.), hiszen nem „a zsidóság” volt jelen (hanem korrupt és kollaboráns vezetők és vélhetően a korabeli csőcselék). És ő volt az, aki röviddel halála előtt így nyilatkozott meg: „Ma belátjuk, hogy vakságba borult szemeinkkel évszázadon keresztül nem láttuk kiválasztott néped szépségét és arcában nem az elsőszülött testvér vonásaira ismertünk. Belátjuk, hogy Káin-bélyeget viselünk homokunkon. Az évszázadok során Ábel testvérünk vérbe borult, amit mi ontottunk, és véres könnyeket hullatott, amiket mi okoztunk, mert elfeledtük szeretetedet. Bocsásd meg az átkot, amit jogtalanul mondtunk a zsidókra! Bocsásd meg, hogy testükkel Téged szegeztünk másodjára a keresztre! Mert nem tudtuk, mit cselekszünk.”8

Amihez még azt fűzhetjük hozzá, hogy nem „a zsidók” kiáltottak akkor és ott mindenfélét, hanem mondhatni minden kor, minden emberei. Amiként minden kor, minden hatalmai, minden intézményei adták „a rómaiak kezére” is…

Nemcsak a sivatag, hanem tisztánlátás is terjed. JanHeiner Tück teológus ugyan feltételes módban fogalmaz, de nyilvánvalóan a belátás kölcsönösen érvényre jutó folyamatáról beszél: „Ha a keresztények megtanulják tiszteletben tartani, hogy a zsidók a Tóra iránti hűségből nemet mondanak Jézusra, s ha figyelmesen tudomásul veszik az arra irányuló újabb kísérleteket, hogy ‘a zsidó Jézust viszszafogadják a népébe’, akkor lehetségessé válik, hogy a zsidók is elismerjék: a kereszténység elvitte a népekhez Izráel monoteizmusát és a Tízparancsolat rendelkezéseit. Ebben a szellemben fejezte ki a „Dabru emet” afölötti örömét, hogy a „kereszténység révén embermilliók kerültek kapcsolatba Izráel Istenével.”9

A keresztény dokumentumok nyelvezete elég sajátos; amikor megnéztem a sokat hivatkozott Nostrae aetate enciklikát, először alig értetettem nyelvezetét, ami olyan, mintha valamiféle késő újskolasztikus szlengben íródott volna. Ugyanakkor a gyökér metafora használatát ezekben az írásokban és általában biblikus összefüggésben nem tartom kivetnivalónak. (Jóllehet mai magyar vonatkozású használata viszolyogtató, „tősgyökeres” összefüggésben kivált.10) A gyökér ui. a törzshöz etc. tartozik, és ha elhal, elhal vele a kapcsolat s akkor annyi a törzsnek, meg mindennek, ami abból nőtt ki… A Jessze vesszeje című írásában H. U. v. Balthasar egyértelművé teszi ennek jelentését: „Ha az Egyház akár csak egy pillanatra is megfeledkezik az Ószövetség erejéről, tüzéről, kabódjáról és rettentő prófétikus sürgetéséről, rögvest leszálló ágra kerül, sója megízetlenül, Krisztus-képe pedig nazarénus, harnacki és végül náci lesz.”11

Nem tudom megítélni, a választott nép és a választottság helyzetének hosszas kisajátítási hagyománya menynyire játszik döntő szerepet abban, hogy az (üdv)történeti Izrael és mai Izrael (állam) nem tud egyként (vagy egy szakadásos kontinuumként) megjelenni a dokumentumok szerzői számára. Vélhetően belejátszik, de vannak más tényezők is. E téren a zsidó álláspontok sem kifejezetten egyértelműek: „A mai ortodoxia ugyanis az Izrael államhoz való viszonyulás széles skáláján oszlik meg, annak radikális törvénytelenné nyilvánításától egészen a szentté avatásig.”12

A mai Izrael és az (üdv)történeti Izrael kontinuus felfogása egyébként sem könnyű annak, aki nem mindkettőben
él benne. (Valamelyest párhuzamos görögországi tapasztalatom erről: amikor Delphiből mentünk visszafelé Athénbe, egyszer feltűnt a THÉBAI helységjelző tábla s vele néhány erős olvasmány- és színházemlék. Aztán, nem sokkal később egy LIDL-áruház is feltűnt… S vele a kérdés: hol is vagyunk?!)

Dosztojevszkij regényének Nagy Inkvizitor fejezete, Iván poémája nagy hatású elbeszélés. (Egykor, a két háború közt olyannyira népszerű volt, hogy külön könyvben jelentette meg az Insel Verlag.) A történet metaforizálása is hatásos, de megtévesztő: egy alapjában kétséges fikciót fikcionalizál tovább, aztán ezt realitással felelteti meg. A felvetés ezért többszörösen is kétséges: Mit is jelent az, ha ennek analógiájára lesz bemutatva a zsidó nép „újra-megjelenése”? Nem a megjelenés fenomenológiai hasonlósága, hanem helyi értéke tekintetében? Hogy jön ez össze?!

Izrael nyilvánvalóan Európához tartozik. (És nem az iszlám tartozik Európához, mint azt ellágyult agyú politikusok állítják.) Kétszeresen is. Történetileg és mai tekintetben egyaránt (kultúrája és „értékközössége” folytán). Történetileg – a kezdetei révén, amennyiben Európának van némi köze a kereszténységhez,13 így annak eredetéhez, valamint későbbi fejleményei folytán – a Soá és következményei révén – a mai Izraelhez.14

A zsidó dokumentumokban megnyilatkozó párbeszédkészség vélhetően legalább két motívumból ered. Az egyik inkább szellemi-emberi, a másik gyakorlati-politikai.

Az első: Ha már van ez a népség, aki vagy kétezer éve kezdett követni egy furcsa férfiút közölünk – elég eltérően értelmezve, kisajátítva és kiforgatva írásainkat, sokszor üldözve bennünket, és borzalmakat hozva ránk, aztán egy ideje, valamelyest észre térve, közülük számosan szánják és bánják elődeik eszméletlenségeit és tetteit, és megpróbálnak szóba állni velünk, akkor ezzel valamit kezdenünk kell. Ha másért nem, hogy felvilágosítsuk őket homályaik és tévedéseik felől…

Másrészt bennünket már körüláraszt, de őket is egyre jobban környezi és átitatja az iszlám növekvő áradata, s bár velünk a Cahal, ezt az áradatot magunkban, hosszabb távon mégoly csúcstechnológiájú parittyákkal sem fogjuk tudni feltartóztatni…

(Amihez Jacques Ellul társadalomtudós és teológus megállapítását érdemes tekintetbe venni: „…akarjuk vagy sem, az iszlám egyetemes küldetést tulajdonít magának, az egyedüli vallásnak hirdeti magát, amelynek el kell érnie, hogy mindenki csatlakozzon hozzá: ne legyen illúziónk, a világ egyetlen része sem menekül meg ettől. Most, amikor az iszlám már rendelkezik nemzeti, katonai és gazdasági hatalommal, arra fog törekedni, hogy vallási téren is elterjedjen az egész világon.”15 Ellul ezt több mint 30 éve írta.)

Egyébként pedig az áll előttünk, amiről Jan-Heiner Tück ír: „Ugyan Krisztus eljövetelével a keresztények számára már kezdetét vette a béke és az igazságosság egyetemes királysága (vö. Ézs 2; 55; 60-62; Jer 31; Ám 9, 11-15, stb.), ám az eszkhatológiai üdvösség beteljesedése és megvalósulása még mindegyre várat magára. A zsidók éppen arra emlékeztették újra és újra a keresztényeket, hogy az üdvösség prófétai ígéreteinek valóra válása még előttünk áll…”16

JEGYZETEK

1 Borbély Szilárd, A kereszt kiu¨resiìteìse, in B. Sz., Hungarikum-e a liìra?, Parnasszus Könyvek, 2012. 61.
2 Larry W. Hurtado: Hogyan lett Jézus Istenné a földön? A Jézus-tisztelet történeti gyökerei. Bencés Kiadó Pannonhalma, 2008., ill. https://vallasfilozofia.wordpress.com/2010/06/
3 F. Kafka: Hochzeitsvorbereitungen auf dem Lande und andere Prosa aus dem Nachlass. Fischer, 1980. 61. o.
4 „Matthew and John in this view were thus witnesses to a phase in the history of (Syro-Palestinian) early Christianity in which the Christian com munity still constituted an orientation within the Jewish synagogue: a phase that was in contrast with the re-organization of rabbinic Judaism, carried out by the synod of Iamnia, which culminated in approximately the year 85 with the birkat ha-minim, and which in Matthew had not completely ended, and in John had ended only a short time before. And it is precisely this phase that draws the attention of many scholars, who believe that the separation of the Christians from the Jews took place later than what is commonly affirmed, and certainly after the Jewish war of 66- 74, and that Christianity was thus for a long time Jewish Christianity -, if not in fact – Christian Judaisms” Giorgo Jossa: Jews or Christians ? The Followers of Jesus in Search of their own Identity, Mohr Siebeck, Tübingen, 2006. 105.o.
5 Gábor György: Mizantrópia vagy filantrópia? A zsidóság megítélése az antikvitásban, in uõ. Az idõ nélküli hely ,
Jószöveg Kiadó, BP., 2008. 135-192.
6 Ghislain Lafont: A katolikus egyház teológiatörténete. Budapest, Atlantisz, 1998. 508.
7 Neal Stephenson: Snow Crash, Budapest, Metropolis Media, 2006.
8 http://www.hagalil.com/nizza/johannes-23.htm
9 Jan-Heiner Tück: Kereszténység gyökerek nélkül? Miért nem szabad kivenni az Ószövetséget a keresztény kánonból? http://www.merleg-digest.eu/keresztenyseg-gyokereknelkul-miert-nem-szabad-kivenni-az oszovetseget-akereszteny-kanonbol/
10 Írtam errõl korábban: T.J.A.: Gyökér-telenítés. Megszabadulni egy szókép keltette szédülettõl https://egyebek.wordpress.com/2012/12/21/tillmann-j-a-gyoker-telenites-megszabadulni-egy-szokep-keltette szedulettol/
11 Hans Urs von Balthasar: Die Wurzel Jesse, in: Sponsa Verbi. Skizzen zur Theologie. Bd. 2. Einsiedeln: Johannes, 1960, 315.
12 Aviézer Ravitzky: A kinyilatkoztatott vég és a zsidó állam. Messianizmus, cionizmus és vallási radikalizmus Izraelben, Kalligram, Pozsony, 2011. 28.o.
13 Egy elfogulatlan szemlélő, Irán vatikáni nagykövete szerint: „Azt nem lehet mondani, hogy a kereszténység mindig a Nyugat, sokkal inkább igaz, hogy a Nyugat mindig keresztény.” Idézi D. Morley – K. Robins: Spaces of Identity. Global Media, Electronic Landscapes and Cultural Boundaries, London, 1995. 23.o.
14 Ha volna elég elmebeli képessége az euroatlanti politikai elitnek, Izrael a NATO-ban lenne, és Törökország már nem lenne benne.
15 Jacques Ellul: A dhimmi helyzete a muzulmán társadalomban, Bencés, Pannonhalma, 2009.; https://vendegszovegek.wordpress.com/2015/02/07/jacques-ellul-a-dhimmihelyzete-a-muzulman-tarsadalomban/
16 Jan-Heiner Tück: Kereszténység gyökerek nélkül?, i. m.