Tibi a vérzivatarban

Egy történelmi eseménynek, eseménysorozatnak vannak jelentős és kevésbé jelentős szereplői. Az előbbiek szobormodellek lesznek, az utóbbiaknak még emléktáblájuk sincs sehol. (Persze még lehet.)

Ez utóbbi csoportba tartozik 1956 egyik többé-kevésbé elfeledett szereplője, Tardos Tibor magyar (zsidó) író. Ő ugyan sosem tekintette magát zsidónak (csak ha épp üldözték emiatt, például a németek által megszállt Franciaországban, 1940 és 1944 között). De az 1956 utáni megtorlási hullámban az írók közül legelőször valamiért éppen négy zsidó származásút állítottak pellengérre és bíróság elé: Déry Tibort, Háy Gyulát, Zelk Zoltánt és Tardos Tibort. Ez volt az úgynevezett „nagy íróper”, mert később más, kisebb port kavart író- és újságírópereket is rendeztek…

1957-ben mind a négyüket jól ismerte a publikum. Közülük ketten, Déry és Zelk máig élő nyomot hagytak a magyar irodalomban. Tardos ebben a perben negyedrendű vádlott volt, s mint ilyen, hamar, másfél év fogság után amnesztiával szabadult 1958. április 4-én. 1963-ban végleg elhagyta Magyarországot, ifjú éveinek némileg idealizált helyszínére, Párizsba disszidált, s ott élt 2004-ben bekövetkezett haláláig. (Az idealizálás, különösen az igazságtalanul elszenvedett börtön és a sajtó-, valamint szólásszabadság akkori magyarországi helyzetében érthető lehetett.) Mint akkoriban megvetendő disszidens, hamar ki is kopott a hazai irodalmi és politikai nyilvánosság színpadáról, és ha nagy ritkán hír érkezett felőle, az is inkább a Szabad Európa hullámhosszán vagy egy-két régi, Párizst turistaként megjárt magyar íróbarát elbeszéléséből, szűk körben volt csak ismerhető.

Tardos, aki – ha csak véletlenül is keveredett bele a forradalomba, mint Örkénynél Pisti a vérzivatarba – korabeli Petőfi-körös szereplésével, A tengervíz sós című Irodalmi Újság-vezércikkével és 1957-es perbefogásával végül is történelmi (mellék)szereplő lett.

Tardos Tibor nem a tudatos forradalmi vezéregyéniségek közül való volt, hanem vastag szemüveges csetlő-botló értelmiségi kisember, aki nagyszerű irodalmi tehetsége mellett ide-oda csapódott a mainál jóval kegyetlenebb Rákosi-Kádár-korban, Párizsból való 1947-es hazatérése és letartóztatása, 1957. január 20. (véletlenül épp a 39. születésnapja) között. Eleinte a Szabad Nép kommunista, de nem vaskalapos, szellemesen, könnyed hangon író sztárriportere volt. Lelkiismeretesen és lelkesen lemászott a vízbetöréstől, sújtólégnyomástól fenyegetett sok száz méter mély vágatokba, hogy egyszer-kétszer maga is átélje a szénporos arcú bányászok mindennapi kínjait, az így-úgy összeácsolt állványzaton felmászott a sztálinvárosi (dunaújvárosi) vasmű nagykohója, vagy az inotai hőerőmű épülő hűtőtornya magasába: ezek voltak az ő itthoni Eiffel-tornyai, ahonnan rövidlátón, hunyorogva szétnézhetett.

De amikor Sztálin végre meghalt, s először ingott meg itthon Rákosi véreskezű rémuralma, a Szabad Nép munkatársai is kezdtek világosabban látni, hiszen börtönből apránként kiengedett barátaik rémtörténeteit el kellett hinniük; őróluk tapasztalatból tudták, hogy igazat mondanak. Ők pedig, ha eleinte csak szűk körben is, de egyre bátrabban beszéltek az ÁVO börtöneiben, vallatópincéiben elszenvedett fizikai és lelki kínjaikról, a koncepciós perekben elhangzott hazug vallomásaikról, de mindenekelőtt Rákosi ezekben is vezető szerepéről. Így kezdett lassan pislákolni az

1956-os antisztálinista forradalom lángja,

a kommunista értelmiségiek először nagyon szűk, de a szovjet XX. pártkongresszus után egyre szélesedő hazai nyilvánosságában.

Nagy Imre 1953-as, a Sztálin utáni szovjet pártvezetés által javasolt miniszterelnöksége, az ezt követő részleges enyhülés, vagyis a magyarországi kommunista elítéltek fokozatos szabadon bocsátása, majd Rákosi ellentámadása és Nagy Imre félreállítása után következett 1956 februárjában a szovjet XX. pártkongresszus, ahol Hruscsov zárt ülésen bár, de a korábbiakban elképzelhetetlen nyíltsággal beszélt Sztálin bűneiről (miközben a sajátjait persze elfelejtette megemlíteni). Akkoriban még itthon a Sztálinnál semmivel sem jobb Rákosi egyeduralmát még senki sem merte nyilvánosan megkérdőjelezni, de ahogy Magyarországon is kezdett elterjedni Hruscsov titkos beszédének tartalma, lassan felbátorodtak az akkor már morgolódó kommunista értelmiségiek, az egyetlen olyan réteg, amelynek szava egyáltalán eljuthatott a nyilvánosság valamilyen fokáig. Így jött létre a DISZ (kommunista ifjúsági szövetség) kebelében a Petőfi Kör, amely fokozatosan, 1956. június 27-ére jutott el a nagy vihart kavart sajtóvitáig.

A Váci utcai Tisztiházban megrendezett vitán Tardos Tibor is felszólalt, felidézte 1848-at, Petőfi és forradalmár társai szelíden erőszakos nyomdagép-foglalását Heckenast műtermében. Kézrátétellel megszületett a sajtószabadság – mondta Tardos hamiskásan, mire a több ezer fős hallgatóság tapsolt és éljenzett. Nem ez volt aznap éjjel a legkritikusabb, legbátrabb, legokosabb felszólalás, de Tardos ösztönösen ráérzett a közönség (és az ország) szabadabb levegőre, őszinteségre vágyó hangulatára, miközben bátran beismerte és őszintén megbánta saját korábbi bűnét is, vagyis hogy az ötvenes évek elején maga is lelkesen írta a szocreál riportokat. (Egy későbbi visszaemlékezésében, amelynek szintén a „A tengervíz sós” címet adta, utalva a lengyel költő, Adam Ważik 1956-os verscímére és a saját, akkoriban publikált cikkére, azt írja: a későbbi börtönbüntetést, ma már belátja, talán megérdemelte, ha nem is 1956-os szerepéért, de korábbi, az ötvenes évek elején írt Szabad Nép-beli cikkeiért, a Rákosi-rendszer melletti tudatlan, naiv, de épp ezért akár bűnösnek is tekinthető kiállásáért.)

Ezek a háború alatt vagy után a fasiszta üldöztetés nyomán kommunistává lett fiatal (részben zsidó) értelmiségiek általában polgári családi környezetből érkeztek, nyelveket beszéltek, világot láttak, és néha nyugati lapok, könyvek is eljutottak hozzájuk. Tardos Tibor, amikor alkalma nyílt rá, 1947 után is élő kapcsolatban maradt francia kommunista művészbarátaival, Louis Aragonnal, Georges Braque-kal és más avantgarde, baloldali, de nem sztálinista művészekkel. Őket ezerszer többre becsülte, mint a hazai szocialista realizmus akkoriban itthon sztárolt konjunktúralovagjait, s a kezeik közül kikerült silány fércműveket.

A megtorlás azonnali – de már nem túl brutális – volt. A Petőfi Kört Rákosi nyomban betiltatta, a legkeményebb beszédet mondó Déry Tibort és a pimasz Tardos Tibort csakhamar kizárták a pártból, amiből első oldalas Szabad Nép-hír lett. Csakhogy az eseményeket már nem lehetett megállítani. Rákosi Mátyás csillaga addigra már végképp leáldozott, s minthogy ezt maga nem volt képes átlátni, pár héten belül megérkezett Moszkvából Mikojan szovjet miniszterelnök-helyettes, az ottani politbüro tagja, akit Hruscsovék megbíztak, hogy tegyen rendet végre Magyarországon, ha másképp nem megy, magyarázza el Rákosinak, hogy mennie kell. A szintén 1956 nyarán kitört véres lengyelországi, poznani munkásfelkelés után mindenáron el akarták kerülni, hogy Magyarországon is lázadás törjön ki az akkor már valóban mindenki által utált Rákosi Mátyás ellen.

Rákosit tehát leváltották, a párt élén posztját korábbi helyettese, Gerő Ernő vette át, de a szovjet és magyar pártvezetők várakozásával ellentétben ez legfeljebb átmenetileg csendesítette le a hazai ellenzéki hangokat. Déry és Tardos népszerűsége viszont lassan országossá terebélyesedett, vezető értelmiségiek és egyszerű munkásemberek tapsoltak nekik, akár nyilvánosan is, barátaik, tisztelőik száma pedig napról napra érezhetően növekedett.

1956. október 23-án az írók, a Szabad Nép évekkel korábban kirúgott újságírói, az Írószövetség lázadó tagjai, a kor közszereplői, így Tardos Tibor is az utcán voltak, onnan, a felvonuló tömegből, a Parlament vagy a Rádió épülete elől siettek az újság Blaha Lujza téri székházába, hogy lelkesen megírják a másnap hajnalban utcára kerülő lapot. Tardos ott volt a következő két hétben az események forgatagában, ahol a saját fegyvereivel: szóval és írással vett részt a forradalomban, ugyanolyan lelkesen, mint fiatalabb korában a francia ellenállásban vagy a negyvenes-ötvenes években az ország újjáépítésében.

Marosán György 1956 decemberében üzent az írónak: ha felvételét kéri a forradalom orosz leverése után alakult kádárista MSZMP-be, elkerülheti a börtönbüntetést. Persze nem kérte, ez akkor a becsület azonnali elvesztésével lett volna egyenlő.

Jött tehát a börtön.

Ettől kezdve támaszkodhatunk Tardos Tibor nyolcvanas években papírra vetett börtönregényére, amelyet a rendszerváltás után itthon is kiadtak, akárcsak az író többi, 1963 után Franciaországban megjelent munkáit – igaz, ezek akkor már többnyire kevés vizet zavartak.

Tardos nem volt piackonform író, és lassan az általa korábban nagy tehetséggel művelt szürrealizmus felett is elszállt az idő, ráadásul 1989 után annyira elszaporodtak itthon az igazi és az önjelölt 1956-os hősök, hogy az ilyesmitől irtózó (és az önmenedzselésben kevéssé járatos) Tardos korábban jól ismert neve másodszor már nem lépte át az országos nyilvánosság ingerküszöbét.

Irodalmi tehetségét, művét elemezni, megítélni nem lehet az író fiának feladata. De ha valamihez – félénken, a téma rendkívüli érzékenységét felfogva – hozzászólhatok most, születése után száz évvel, a halála után 14 évvel, az talán annak mérlegelése: azon felül, hogy magyar (és francia) író volt, mennyire érezhette magát egyben zsidónak is. A válaszom az, hogy ugyan zsidónak érezte magát, de elsősorban negatív értelemben. Mint akit emiatt üldöztek, mint akit emiatt hátrányok értek.

Bár apai nagyanyja egy vidéki (a sarkadi) zsidó rabbi lánya volt, születésekor, 1918-ban, Berettyóújfalun már asszimilálódott magyar polgári, értelmiségi életet éltek: édesapja ügyvéd volt, aki egyaránt szolgáltatott a falu (kisváros) keresztény és zsidó lakóinak. Imádott anyai nagyapja kocsmáros volt ugyanott, az ellenzéki politikai élet egyik motorja, akár zsidóként is, de magyarként mindenképp az 1948-as eszmék tántoríthatatlan híve, a Horthy-Magyarország szabadelvű, liberális kritikusa.

Hogy mindez mit jelent, mi is az a „nagypolitika”, arra Tardos Tibor debreceni gimnazista évei alatt döbbenhetett rá, nagyjából az 1935-ös választások táján, amikor Gömbös Gyula szélsőjobboldali kormánypártja Berettyóújfalun is a rá jellemző erőszakos módszerekkel kényszerítette ki saját győzelmét.

Az ellenzéki gondolatok mellett, talán nemzedéki sajátosságként, talán a korszellemből is következően, duzzogva lázad autoriter hajlamú édesapja életmódja, vagyis a felső középosztály kényelmes polgári életfelfogása ellen is. Bár nem válik forradalmárrá, az apja által finanszírozott első megjelent novelláskötetében (Jogászfalva, 1938), ha némileg hálátlanul is, de éppen ezt az életmódot, az „ügyvéd urakét” igyekszik kifigurázni, a visszájáról is megmutatni.

Közben természetesen – az iskolákban, a mindennapi életben – kénytelen megtapasztalni a Magyarországon mindenfelé jelenlévő antiszemitizmust is. Az alsóbb osztályokban egy-egy tanár – például a tornatanár – nacionalizmusát, a moziban, Makk Károly édesapjának berettyóújfalusi filmszínházában a barátságos, nem kirekesztő, de azért a népeket egymástól szigorúan elválasztó szegregációt (keresztények jobbra, zsidók balra, cigányok az első sorokban), az egyetemen a numerus clausust. Ezt a törvényt időközben már hivatalosan eltörölték, a valóságban azonban mégis élénken él és hat, például a gyógyszerészeti karon is, ahová apja akaratának engedve maga is beiratkozik (mert az írásból, fiam, nem lehet megélni…).

Aztán 1938-ban, húsz éves korában, mégis kikerül Párizsba, a Sorbonne-ra, földrajz-térképészet szakra, és apja ezt is finanszírozza. De a romantikus diákélet ott sem tart sokáig: 1940 nyarán a hitleri német csapatok elfoglalják az európai liberalizmus és a szabad szellem talán utolsó kontinentális bástyáját is, és mint zsidónak, különösen mint külföldi zsidónak, az élete is veszélybe kerül. Menekülnie kell, a déli, pétainista, nem megszállt zónába – nem egy hozzá hasonlóan kétes elemhez hasonlóan. Végül Cannes-ban, egy ifjúsági szálláson talál menedékre. Onnan, vagyis a dél-franciaországi zónából egyelőre nem deportálják a zsidókat, sem a franciákat, sem a külföldieket. Létezik még valami minimális társadalmi szolidaritás is arrafelé, ott félig-meddig illegalitásban azért túl lehetett élni.

Aztán ahogy a háború eldurvul, és Hitler ráront a Szovjetunióra, a francia kommunistákban is felébred a szolidaritás az üldözöttekkel. Ami azt illeti, a Délen bujkáló idegeneknek sem igen marad más szövetségesük, mint a feléledő franciaországi ellenállás, s benne is elsősorban a kommunista párt. Oda vezet tehát az apám útja is. Alig több mint egy évvel később, 1942 őszén, az ország teljes megszállása idején mély illegalitásba vonul, majd 1943-ban belép a pártba, ahol kisebb feladatokkal is megbízzák: mint egykor térképrajzolást is tanult diák, igazolványokat, élelmiszerjegyeket, pecséteket hamisít, s egyszer talán még fegyvereket is szállít egyik helyről a másikra, ahogy felső kapcsolatai, a Francia Kommunista Párt által is szervezett partizánmozgalom, a maquis lyoni parancsnokai elrendelik.

Abban a városban szabadul fel 1944 szeptemberében, s Lyonban lesz újságíró egy helyi pártlapnál. 1945 májusa után kalandos úton hazalátogat. Apja és öccse egy Bécs melletti munkatáborban túlélték a háborút, imádott édesanyját meggyilkolták Auschwitzban, és a tágabb családból is csaknem mindenkit. Ő a háború alatt megnősült, családot alapított Franciaországban, érthető, hogy semmi sem csábítja haza, szikrányi honvágya sincs. Apránként új barátokra lel Párizsban. Érdeklődése az avantgarde irodalom és képzőművészet felé fordul, újságírói, írói karrierjét

Aragon atyailag támogatja.

Tardos riportot készít a kor legismertebb baloldali művészeivel, Pablo Picassóval, Tristan Tzarával, Georges Braque-kal, s a negyvenes években forrongó párizsi művészeti élet ifjaival lóg, kezdeti szürrealista irodalmi próbálkozásait is ők adják ki, ők olvassák.

 

1947-ben azonban Lukács Györgynek – Tardos egyes magyar folyóiratokban akkor már megjelent írásai nyomán – az a kósza ötlete támad, hogy a Francia Kommunista Párt tagját, a magyar származású kulturális újságírót hazahívja, hazarendeltesse, mert véleménye szerint a Szabad Nép, a magyar kommunista párt központi napilapja csak nyerhetne egy ilyen minőségi igazolással, egy ilyen művelt, világlátott, írói vénával is megáldott munkatárssal. És Tardos, mint fegyelmezett párttag, engedelmeskedik is a felsőbb utasításnak. De a fegyelmen túl van benne kíváncsiság és ifjonti jobbító hév is. Kíváncsi az uralomra jutott magyar munkásosztályra, hogy milyen az, amikor a melósok kerülnek hatalomra. Vagyis alapvetően elhiszi a hazug szólamokat, mit sem tud a bürokratikus, diktatórikus szovjet rendszerről. Ilyesmit Párizsban nem láthatott. Ami pedig az ifjonti hévet illeti, úgy érzi, úgy érezheti, hogy szükség van az ő részvételére is az ország újjáépítésében, és ez még egy ideig valóban lelkesíti.

A kollégái, főnökei körében sok a zsidó. A budapesti sajtóban előfordul az ilyesmi. Közülük egyesek segítik, bátorítják, védelmezik, de olyan is akad, aki ellenszenvvel tekint rá. Ő azonban egyáltalán nem a származás szerint választ magának barátokat. (Az pedig, hogy a vallás abszolút semmi szerepet nem játszik ebben, egy ateista kommunistánál talán természetes is.)

Nem felejti el, hogy édesanyját kik és miért ölték meg, őt miért üldözték Franciaországban, mégis inkább feszeng, kényelmetlenül érzi magát, ha ez a téma szóba kerül. Sarkadi Imrével, Hubay Miklóssal, Fábri Zoltánnal, Jancsó Miklóssal ugyanúgy megértik egymást, mint Örkény Istvánnal vagy Karinthy Ferenccel, s ha idegenkedik valakitől, az inkább az okos, de vaskalaposnak, régimódinak látott Déry Tibor lehet, akinek szerinte időnként magyartalan nyelvezetét baráti körben néha bírálja is – ennél súlyosabb váddal író nem illetheti a kollégáját.

A barátságokon túli, legszorosabb magánéletében sem játszik semmilyen szerepet a vallás, a származás. Második (és harmadik) felesége is keresztény, s ami minket illet (a második, 1953-ban kötött házasságon belüli családi életet), ebből sosem volt a gyerekek számára is érzékelhető súrlódás. Hogy mi (félig) zsidók vagyunk, arról először 13 éves koromban hallottam, s jóval ezután jöttem rá, hogy anyai nagyanyám antiszemita lehet. Persze addigra a család már elemeire hullott, és apám visszatért a távoli Párizsba, ahol csak ritkán, hébe-hóba, az útlevélosztály szeszélyeinek kitéve látogathattuk. Először 1967-ben,

közvetlenül a hatnapos háború után,

amikor Párizst még beborították az „Avec Israel” feliratú, világoskék Dávid-csillagos plakátok. Persze, hát mi is a zsidó államnak szurkoltunk itthon, ez világos volt, ha egyszer az oroszok az arabokat támogatják. De mivel akkor nekem friss információ volt, hogy az apám zsidó, ez rögtön érzelmileg is Izraelhez és az ottani zsidók ügyéhez kötött – annak ellenére, hogy erről vele nem sokat, vagy éppen semmit sem beszéltem.

Csak jóval később, a nyolcvanas években kerültünk fizikailag is olyan közel egymáshoz – amikor már én is Párizsban éltem –, hogy a témát többször is szóba hozhassam. Ami ezek közül családi vonatkozás vagy pesties viccelődés volt, abban ő is fenntartás nélkül partner volt, egyébként azonban úgy vélekedett, hogy zsidó ember ne politizáljon, húzza meg magát, örüljön, ha megfeledkeznek a létezéséről. Nem értettünk ebben egyet, és a rendszerváltás környékén lett is ebből némi feszültség közöttünk. Valamiért – talán mert úgy érezte, hogy az új magyarországi világban erről az oldalról neki már nem jut elég figyelem – nem a hazai liberálisokhoz, hanem inkább a jobboldalhoz, a népiesekhez érezte magát közelebb, s az írószövetségben is inkább velük barátkozott. (Meg az Ab Ovo kiadóval, Vámos Miklósékkal, akik Párizs után Budapesten is kiadták A tengervíz sós című börtönregényt, apám 1956-os visszaemlékezését.)

A tény, hogy élete nagyobbik részét Párizsban élte le, különösen az 1963 utáni időszak, lassan átformálta a gondolkodását. Akkor már szó sem lehetett semmiféle kommunista, internacionalista érzelemről, azt a börtön örökre kiölte belőle. Ahogyan 1956 és a forradalom orosz leverése sokakból másokból is. Azonban azt már nem ismerte fel, hogy a francia szélsőjobboldal nemcsak a helyi arab kisebbséggel, de a zsidó származásúakkal is ellenséges, és a nyolcvanas évek második felétől érdeklődni kezdett Le Pen mozgalma, a Nemzeti Front, és annak szerintem újfasiszta kiadványai iránt – igaz, végül talán sosem szavazott rájuk.

Gyanítom, hogy saját – szerintem rossz – tanácsát követve akkor már ki akart maradni a politikából, nem csak Magyarországon, de második, végleges otthonában, Franciaországban is. Öregkorára meghasonlott, megkeseredett ember lett, aki sehol sem érezte igazán otthon magát, s nem talált vissza az általa talán ódivatúnak, meghaladottnak látott zsidó gyökereihez sem.