Ti

Nyolcadikosok voltunk. A Hernád utcában laktunk, a harmadik emeleten. Ez volt a Csikágó, így hívták a keresztbe futó, egyenes utcái miatt. Nem voltunk gazdagok, de jól éltünk. Persze, az akkori körülmények között. Ki volt akkor gazdag? És szegény? Lehet, hogy sokan voltak gazdagok és szegények, csak én nem tudtam róla, és nem is érdekelt. Életösztön hiánya volt ez, ostobaság, vagy erény?

Így éltünk. Anya és apa dolgozott, vasárnaponként kirándultunk vagy meglátogattuk nagymamát, néha apával meccsre mentünk, kaptam perecet meg málnaszörpöt. A hétköznapok egyhangúan teltek. Iskola után hazamentem, megebédeltem, leültem tanulni. Apa minden délután hazatelefonált, megkérdezte, mi volt az iskolában, én pedig azt feleltem, hogy semmi. És nem is volt semmi. A szülők mindig azt kérdezik, hogy mi újság volt az iskolában, a gyerekek pedig azt válaszolták, hogy semmi.

A fiúkkal gyakran jártunk ki a Ligetbe, focizni. Közel volt a Liget, végigmentünk a Murányi utcán, át a Dózsa György úton, és már ott is voltunk. Krapp is mindig jött. Vagány fiú volt, a legmagasabb az osztályban, ő gúnyolódott rajtam a legjobban, kis nyápicnak tartott. Nem szeretett engem, pedig soha nem ártottam neki. Ha nálam volt a labda, letalpalt, ha nála volt, soha nem passzolt nekem, ha hibáztam, kinevetett. Rosszul tanult, nem érdekelte az iskola. Egyszer láttam, amint nagyfiúkkal cigarettázott az utcán, összehajoltak, úgy beszélgettek. Rövid kabátot viseltek, összehúzták magukon, felhajtották a gallérját.

Egy héttel később Krapp igazgatói intőt kapott, amiért megint feleselt Piroska nénivel, Piroska néni pedig kiborult, elsírta magát, most már elég, mondta és leküldte Trappot az igazgatóhoz. Mindnyájan megdöbbentünk, mert még soha nem láttuk sírni. A tanítás végén szólt Piroska néni, hogy engem is hívat az igazgató. Addig még soha nem voltam az igazgatónál. Gyakran láttam őt a folyosón, de soha nem voltam az irodájában. Most elfogott a félelem, vajon mit akarhat tőlem. Igyekeztem minél lassabban menni, hátha történik valami közben.  Valami csoda. De nem történt. Be kellett nyitnom. Izzadt a homlokom. Az igazgató kopasz, alacsony férfi volt, így, az asztal mögött kisebbnek láttam, mint a folyosón. Kék köpenyt viselt, mint mindig, a felső zsebében ezüstkupakos folyatós töltőtoll. Felállt, átölelte a vállamat, nincs semmi baj, mondta. Csak kérnék valamit. Az igazgató úr biztosan tőlem kér valamit? De erre csak gondoltam, ott álltam ijedten, nem mertem hangosan megkérdezni. Csak nem féltem tőle? Még az is lehet. Nem voltam különösebben bátor.  Gyáva sem voltam, szóval legalábbis átlagos, mert a gyávaság és bátorság között van egy nagy, szürke mező, mesélte egyszer apa, ott él a legtöbb ember, se nem gyáva, se nem bátor, vagy időnként gyáva, máskor bátor, és néha maguk sem tudják, hogy mikor bátrak vagy mikor gyávák, igen, ez jól hangzott, és én el is hittem, mert jó volt elhinni. Azt kérem, hogy vidd el ezt az intőt a Krapp szüleinek, mondta az igazgató. Akkor valamiért ez volt a szokás. Mert ha ő viszi haza, akkor nem íratja alá. Minden intőt ő maga ír alá. Egy-két pofon majd észhez téríti.

Végigpörgette a lapokat, aztán odaadta a gyűrött ellenőrzőkönyvet. Tanuló neve: Krapp János. Tele volt intőkkel. De ez volt a legkomolyabb. A pecsétes igazgatói. Ezzel nem lehetett tréfálni. Eltettem a táskámba és hazamentem. Megebédeltem és próbáltam tanulni, de az eszem csak azon járt, hogyan adom majd oda az intőt a szülőknek. Elégtételt is éreztem. Halvány és titkolt örömöt, amiért Krapp, ez a nagyszájú fiú, most bajba kerül. De volt bennem egy másik érzés is, valami homályos, megfogalmazhatatlan szomorúság meg ez a mondat az egy-két pofonról.

Apáék hazajöttek, én megvártam, amíg besötétedik, azután elindultam. Siess haza, mondta apa, nekem azonban eszem ágában sem volt sietni. Este az utcán lenni, sötétedés után, ebben volt valami titokzatos romantika.  Jó érzés volt csendben lépdelni a néptelen Hernád utcán, belesni a földszinti lakások ablakán. Tudtam, hol lakik a Krapp, két sarok, ráértem. Útközben arra gondoltam, hogy szeretném, ha Krapp félne tőlem, de azt is gondoltam, hogy nem fog félni. Egy kis nyápicnak tart, akit könnyedén letalpal a Ligetben, én meg nem merem visszatalpalni.  Feltehetően inkább gyáva voltam, mint bátor. Tettem egy kerülőt a Bethlen tér felé, benéztem a dohányfüstös Muskátli presszó kirakatüvegén.

Könnyen megtaláltam a házat. Krappék nem emeleten laktak, nem is a földszinten. A kapu mellett volt a bejárat. Öt lépcső vezetett le egy sötét üzlethelyiségbe. Mint valami egérlyuk. Benyitottam. Egy helyiség volt az egész. Falikút, mellette tűzhely. Asztal, négy székkel. Egy búra nélküli égő világította be a helyiséget. Hátul egy ócska, barna szekrény, a tetején sárga bőrönd, néhány befőttesüveg és egy pár katonai bakancs. A fal mellett egy ágyban egy öregember feküdt. Csak az arcát láttam a piszkosfehér párnán. A bőre, mint a viasz. Krapp ott ült az asztalnál és nézett rám. Az apja a tűzhely mellett állt, a nadrág lazán lötyögött a hájas csípőjén. A nyakát sűrű, pelyhes szőr nőtte be. A falikútnál Krapp anyja mosogatott. Ott álltam az ajtóban. Csókolom. Krapp apja kíváncsisággal vegyes csodálkozással nézett rám. Még soha nem találkoztunk. Krapp anyja megtörölte a kezét a kötényébe. Szervusz, kisfiam, kit keresel? Ott lapult a táskámban az ellenőrzőkönyv, benne az igazgatói, meg a sok intő. Most minden kiderül, Krappot pedig jól megverik. Az öregember felnyögött az ágyban. Krapp anyja odament hozzá, megsimogatta kusza, ősz haját, semmi baj, apuka, mondta neki, semmi baj.

–A Krappot keresem – mondtam. Levettem a sapkámat. Zavarban voltam. – Beszélnem kell vele.

Krapp felállt az asztaltól, kimentünk az utcára. Felmentünk a lépcsőkön. Behúzta maga mögött az ajtót. Milyen magas, ezt gondoltam. Feltettem a sapkámat.

És akkor a kezébe adtam az ellenőrző könyvet. Hiszen mégiscsak az osztálytársam, az úttörőcsapatban is együtt vagyunk, az igazgató meg mégiscsak az igazgató. Egy szó nélkül elvette, belegyűrte a zsebébe. Úgy képzeltem, hogy legalább kezet fogunk, vagy ilyesféle. De még csak meg sem köszönte. Ott álltunk egymással szemben a járdán.

–Szemét kis zsidó – mondta egy kis idő múlva. De még mérgesnek sem látszott. Mintha hétköznapi dologról lenne szó. – Nektek minden olyan könnyen megy. Ti ilyenek vagytok.

Visszament a lépcsőn a lakásba, én pedig hazaindultam.

Amikor este, már az ágyban, elmeséltem apának, hogy mi történt, megsimogatta a fejemet. Ilyen emberek mindig lesznek, de te okosan viselkedtél. Ez a lelkiismeret. A legnagyobb ismeretlen terület a világon. Soha nem lehet teljesen bejárni, és lehet, hogy semmi értelme sincs. Aztán lekapcsolta a villanyt és kiment a szobából.