Elhunyt Térey János

48 éves korában, hétfőn hajnalban, tragikusan fiatalon, hirtelen fellépő egészségügyi probléma következtében meghalt Térey János költő, író, műfordító – közölte 2019. június 3-án a hírt a Litera.hu

Nemzedéke egyik legnagyobb formátumú alkotója volt. Egyik legutolsó kötetének részletével búcsúzunk tőle, mely annak idején a Szombatban jelent meg.

2019. Európát és benne Magyarországot az izlandi vulkánok heves aktivitása nyomán bekövetkező globális lehűlés keríti hatalmába. Vajon miként birkózik meg a magyar társadalom a váratlan katasztrófahelyzettel?
Térey János nagy lélegzetű, összegző regénye képtelenül valóságos korrajz a közeli múltunkról, jelenünkről és egy elképzelt jövőről.

Részletek a műből

Aznap este rendezték meg a hagyományos
Máglyarakást a Diana parkban,
Ezt követte mindig a fáklyásmenet a csúcsra.
Tárkány Béla főpolgármester kezdeményezésére
A téli napforduló ünnepén ezernél is többen
Gyújtottak fáklyát, aztán fölvonulás indult
A János-hegyi kilátóhoz és társaihoz.
Lovas szánok, sőt szarvashúzta szánok is
Föltűntek a kurjongató menetben.
Valamelyik csoport időnként elakadt a hóban,
De a honvédség mindig kiszabadított mindenkit:
Nem lehetett eltévedni készakarva sem.

A menet legelső állomása mindig
A Széchenyi-emlékmű volt, amely titokzatosan,
Szinte fenyegetően sötétlett fölöttük.
Binder, aki úgy gondolta, ez egyszer csatlakozik,
Nagy nehezen fölevickélt a kilátó mellvédjére a tömeggel.
Azt tapasztalta – hiába, hogy most lombok nincsenek –,
A kilátás sajnálatosan mégis a múlté,
Mert Pestet így is eléggé kitakarják a fák:
A panoráma a szó szoros értelmében megszűnt.

Hopplá, a nagy semmi! Ahogy leért, máris észrevette,
Hogy Mátrai Ágoston közeledik szemben –
Binder elődje a Külügyben. Sízsákkal a vállán
Binder még sohasem látta. Megölelték egymást,
Meg is ropogatták alaposan, ez köztük természetes volt.
„Mondd, barátom, ha nem sértelek meg… munkád van?”,
Szögezte neki a kérdést egyből Binder.
„Nincs, de most nem is hiányzik.” „És miből éltek?”
„Hm… Fruzsina félállásban volt novemberig.
Maradványokból amúgy… Ezt-azt eladok, kótyavetyélek.
Festményeket például, kortársakat.” „Ágostonom,
Hogyhogy nem láttalak a fáklyásmenetben?”,
„Hú, hát valahogy nem nekem találták ki
– Szabadkozott Mátrai. – Nem bírom ezt a bohócot,
Aki szervezi.” „Elvist? Ha-ha… Neked csak a Király,
Állítólag így szokott bizalmasan bemutatkozni…
Akkor lapozz, és ne nagyon törődj vele.”
„Ne törődjek? Mondd, nem gondolod, hogy ez perverzió?
Nem zavar a kilátó múltjában az az icipici fekete folt?
És a saját érintettséged? A gyökereid?”
„Milyen fekete folt? Mi van a gyökereimmel?”
Közben elindultak visszafelé a máglyához.

„Micsoda ízléstelenség, hogy Tárkány ide szervez sétát…
Fölmennek a csúcsokra, de nem emlékezni.
Nem azért gyújt fáklyát, hogy gyászoljon.”
„Fölvilágosítasz?”, kérdezte Binder türelmetlenül.
„Kérlek szépen, például ennek a kilátónak
A szépséges, balusztrádos lépcsőin…
Úgy hívják, gloriette.” „Bökd már ki”,
Sürgette Binder a lángokba nézve.
„Figyelj, itt mészárlás folyt.” „Mészárlás, mikor, miért?”
„Hiszed-e vagy sem, de valamiért ártatlan civileket
Lövöldöztek le fanatikus gyilkosok.
Nézd, onnét, ahol a kőharangból a zászlórúd kimered,
Pont erről a mellvédről tüzeltek, Gyuszikám,
A második nagy háborúban. Ennyi.”
„Nem tudtam, tényleg nem. Ennek semmi,
De semmi nyoma, igaz?” „Úgy van. Nulla emlék.
Abszolút jelöletlen – felelte Mátrai. –
Száz sétálóból kábé száznak nincs fogalma.”
Binder beleborzongott, és nem csupán
A túrázók tudatlanságába. „Ez is Buda.”

„Mi újság a Külügyben? Nálatok?”, kérdezte Mátrai,
Távolságtartóan megnyomva az utolsó szót.
Binder úgy döntött, rövidre zárja a témát, nem akarta
Elődjének múltját, vélt sebeit fölkaparni.
„Megszoktam a helyedet – mondta lassan. –
Mint tudod, egy a cél, a meglepetések
Számát nullára csökkenteni.
Minimális improvizáció…” „Az nem zavar,
Hogy ugrik az izgalom?” „Annyi a balfék
Vendégünk, hogy nem ugrik. Amúgy már nem zavarna.
Elmúltam negyvenöt. Csak hát tudod, Ágoston,
Én sem vagyok az a kimondott könyökvédős
Hivatalnok.” „Tudom. De hát főfőnök sem vagy,
Aki döntéseket hoz alfa állapotban.”
„Nem is nekem kell általában döntenem.
Amúgy Skultéti után csak pangunk. Vegetálunk.
Hat-hét ázsiai, afrikai képviseletünk bezárt.
Nagyon megnézik, ki utazik hová és mikor…
Nem futunk össze egyszer?”, kérdezte hirtelen,
Szemei mély kutak. „Dehogynem – felelte Mátrai. –
Megbeszélem Fruzsinával… Gondolom,
Ünnep után lesz jó neked is.
Mi tulajdonképpen ki se mozdulunk.
Jó, ma síeltem, ez meg van bocsátva otthon…
Amúgy ritkán megyek bulizni vagy bárhová,
Az árulás volna.” Azt, hogy bulizni, gúnyosan ejtette.
„De miért?” „Ó, nem tudtad? Gyereket várunk.”
„És mikorra?” „Januárra, barátom.”
„Jaj, de örülök. Látszik is rajtad, üdén nézel ki.
Jól áll neked ez az apásodás.”
„Tudom, ne is mondd. A végén még ember leszek…
Mindenki ezzel jön, olyan unalmas.” „De igaz.”
„Csatlakozol még a menethez? Lemaradtál
Miattam.” „Ágoston, légy szíves.”

(…)

Győzőnek estére fölment a láza. Ablakát
Zizegve csapkodta a hó, mint a homok.
Kórházi ágyán forgolódva azt álmodta,
Hogy autóval megy haza. Szerpentin viszi föl egy darabon,
Míg egyszer csak be nem temeti a hóvihar.
Onnantól nincs kiút, de nem baj, mert éppen van egy óriási bál,
Mit ad Isten, a szomszéd házban, ami a Szanatórium.
Aki ezt közli vele, a szakállas, télikabátos,
Ezüstmosolyú és ibolyakék szemű Jókai Mór.

Mindenki eljött a bálba, aki számít:
A zsinóros mentében feszítő Vörösmarty fogadja Győzőt.
A férfias Germán Tibor karján jön szembe
Az ugyancsak kemény tekintetű Bajor Gizi.
Egyenruhában Adolf Eichmann feszít
Az intarziás lambéria előtt, és Dieter Wisliceny
SS-századossal, a napos és szellős folyosójú Lomnic Szálló
Lakójával beszélget, aki enyhén be van rúgva a jelek szerint,
De mégsem oldódott föl egészen… Hm, még egy kupicát?

Győző odasétál Eichmannékhoz. „Entschuldigung, meine Herren…
Lehetséges, hogy én maguk felől hallok lövéseket
A völgyből? És hogy sorozatban?”, kérdezi tőlük.
„Hát persze – feleli Adolf. – Nehezményezi, uram?”
„Dörrenések hallatszottak a kilátóról is.” „Igen, és?”
„Nos, nincs tőlük nyugtom. Árulja el, kérem, hogy mi történik itt.
Talán nonstop kivégzések folynak errefelé?”
„Dehogyis, uram, ez csupán a diótörők kopogása.”
„Tudja, én olyan jól alszom, hogy tőlem ágyúzhatnak is,
Engem nem zavar. Akklimatizálódtam”,
Fűzi hozzá Eichmann. A kerek fejű Wisliceny úgy tesz,
Mintha nem hallaná Győzőt. Szigorú gombszemével
Olyan, akár egy pomerániai jegyző
Vagy mint egy pedofil porosz iskolamester.

Megérkezik a bálba a két méter magas,
Showman alkatú, de kemény arcú
Rajk László belügyminiszter, és Bajorékhoz sodródik,
Mintha kibicelni készülne nekik,
De Bajorék a miniszter poharat tartó, kinyújtott kezére
Megrebbennek, és visszahúzódással reagálnak…
Nem koccintanak? Nekem így is jó, tipródik kényszeredetten Rajk.
Összekevernek Rákosival, akitől annyira féltek? Kizárt.
Rosszul könyveltek el? Még nem tudják a végemet?
Jó, annyit én is tudok, hogy a koccintás
SEHOL sem kötelező. Rajk, mint általában,
Nem hisztizik, tudomásul veszi megalázó helyzetét.
A tehetetlen sipítozás a hatalomtól
Megfosztott emberek reakciója;
De ő már régen beletörődött mindenbe.

És ki ez a mosolygós bácsi a sarokban?
Nem lehet más, csakis a piknikus és bajszos,
Lefegyverzően kedves szállodás és mecénás,
Glück Frigyes (övé télikertestül
A Hotel Pannónia a Rákóczi úton!),
Villatulajdonos helyben, s persze nagy kiránduló,
Az Erzsébet kilátó szellemi atyja és építtetője.
Olyan embernek látszik, akinek a társasági énje
Hangosabb, mint amilyen a magányos civil.
Ó, mégiscsak egy elégedett, szép öreg,
Amilyen manapság, sajnos, alig van!

Győző hallja, amint egy SS-főhadnagy
Glück bácsinak meséli, hogy alagútba kerültek ők is,
Most jönnek egyenesen a Béla király úti csatából…
„Közvetlenül a rügypattanást megelőzően
Mindig seregestől bújnak elő ezek a baktériumok”,
Mondja Győzőnek gyűlölettel Rajk. Hátuk mögött,
A kandallóban, lobog a tűz. „De miféle alagútra gondol?
És ugyan kicsodák volnának itt baktériumok?”,
Kérdezi Glück, persze németül.
„Hát ezek. Olyanok ezek a náci baktériumok
– Magyarázza neki Rajk türelmesen –,
Mint a fák törzsén, kéregrepedéseiben
Áttelelő, gombát terjesztő atkák és pajzstetvek…
Nézze ezt a kettőt, uram! Mintha egy lepkekabóca
És egy csipkéspoloska beszélgetne.”

Most pedig Tárkány Béla főpolgármester
Szólal meg Győző háta mögött, áradozik,
Egyszerre hencegve és siránkozva is.
„Olyan ember vagyok, aki tíz különböző ember életét élte…
És aki nagyon boldog, hogy mindezt elmesélheti
– Néz föl. – Köszönet érte Istennek!”
Visszahelyezi szájába a pipát. Pipát?
„Tilos a dohányzás, uram”, tiltakozik Győző.
„Hiszen nem is ég, nézze”, veti oda Tárkány, s megy tovább.
Milyen plebejus vonás, ahogy a borospoharát
Majdnem a perem magasságában tartja,
Nem a száránál fogva. Nem is ő lenne, ha nem.
Csakhogy Tárkánynak már nem szabadna élnie,
Hiszen januárban lett öngyilkos. HOPPÁ!
De sokan vannak itt még ezzel így.

Igazam volt, gondolja Győző, ez egy tőrőlmetszett
Kísértethegy! És mennyi, de mennyi hülye
MASKARA lakja! Győzőnek kedve támad
Rájuk üvölteni: „Levetni az álarcot! Le az álarcokkal!”
Van-e mögöttük emberi ábrázat
Vagy csak rohadó rovar- és lárvaorca mind?
Ő általában élvezi az ilyesmit, de ma nem:
Mintha nem lenne tiszta az adás! Kórházi ágyán arra ébred,
Hogy nem is olyan messze valami nagyon rossz készül.
Ha lehunyja szemét, mintha valamiféle
Manócskákat látna nyüzsögni
Egy totemoszlopnak látszó, csupasz fatörzs körül.