Templomtornyok, ikonok, maszkok, lidércnyomások

Írta: Szarka Zsuzsa - Rovat: Képzőművészet, Kultúra-Művészetek

A festő, motívumgyűjtő és filozófus Vajda Lajos

Vajda Lajos: Felmutató ikonos önarckép, 1936

„Annyi bizonyos, hogy az a tükör, melyet Vajda Lajos a dolgok elé tartott, a legkevésbé sem volt derűs és tetszetős természetű. A festő pesszimista volt. Ősi, babonás rettenet vált úrrá rajta, ha a mai világra nézett.” (Kállai Ernő: Egy festő halálára)

Vajda Lajos (1908, Zalaegerszeg – 1941, Budakeszi) hanyatló árnyként a sejtések és megérzések mestere volt: a látványelvűtől eljutott egy expresszíven burjánzó organikus fantomvilágig, ahol a halál angyalával viaskodott.

Individualista művészként híd volt Kelet és Nyugat között: hármas kulturális örökséget ápolt. Rabul ejtette a szerb ikonok és temetők szépsége, egyes képein őrizte a zsidó hagyományt ( héber írás, zsidótojás) és művészetébe oltotta a katolikus világ emlékeit (út menti keresztek, sírkövek).

Életmű kiállítást láthatunk Szentendrén, a közel 150 kép közül 30 külföldi magángyűjteményekből érkezett. Felfedezhetünk (idáig) ismeretlen művet és érzékelhetjük a folyamatokat, a festői gondolkodás-és látásmódot, a honnan-hová-t, az életmű alakulását és a művész sorsát.

A művek harmada alig ismert: ezek az ifjúkori kísérletek kerülnek reflektorfénybe, a chagall-i rajzok: vidéki zsidó enteriőrök, jelenetek, családi portrék és a később a Képzőművészeti Főiskolán a Kassák-kör vonzásában a konstruktivista és szürrealista irányok felé tekintő alkotó képei.

A festő 1930-33 között Párizsban nyomorogva elmélyült a művészetelméletben – látható a könyvtára! – és a törzsi művészetben, és az avantgárd orosz filmművészet hatására fotómontázsokat készített. Egy 1934-es fotó tanúskodik ikonosztázba rendezett abszurdan szürreális montázsairól.

Vajda Lajos: Toronytányéros csendélet, 1936-1937.

Hazatérte után Korniss Dezső hívta Szentendrére, ebbe a multikulti kisvárosba, ahol már élt. A Dumtsa utca 4-ben, a műtermében montázsos módszerét tökéletesítve különböző tárgyakat más-más környezetből átemelve egy képsíkba hangszerelt. Szentendrén és Szigetmonostoron Kornissal metamorfózisra váró motívumokat kerestek: temetők szentjeit, parasztházak sziluettjét, ódon használati tárgyakat. A kiindulópont a kisváros utcácskáival, ikonokban gazdag templomaival, festői templomtornyaival, elzárkózó házaival. Kezdetben rálátásos temperaképekben idézgette az analizáló kubizmust, majd a néprajzi tárgyak és a parasztházak formai analízisébe fogott. Először a motívumokat rajzolta vonalhálóba, majd ezeket egymás fölé lendítve komponálta transzparens képekké. A házmotívumok körvonalába a corpus, áldó kéz, bárány, madár, és egyéb kultikus emlékek közé hétköznapi tárgyak keveredtek.

1934 utáni portréi sem sokáig természethűek… Ikonportrék és ikon(ön)arcképek sorozatát szerb ikonok ihlették. Szintetizáló műve, a Felmutató ikonos önarckép (1936) ikonok egymásra vetített kompozíciós megoldása.

Vonalrajzai 1937 körül dekonstrukcióba hulltak: Szentendre feloldódott a templomtornyok, sírkövek, fűzfaágak vonalhálójában. 1938-ban nyugtalanító törzsi maszkok sorát és szürreális imaginárius tájakat varázsolt, ezek drámává sűrűsödnek az elementáris vonalakban. 1939 után a sötét idők és kezeletlen tüdőbaja halálközelivé tették művészetét. Lemondott a színekről. Szén és tus és ceruza rajzain mitikus tájak, növényi formációk (Folyondár, Vegetáció), madárszörnyek (Koponya madárral) kavarognak barna csomagolópapíron, mint végtelen űrben.

 

Az absztrakció mint tükörkép és a vajdai örökség

Vajda Júlia (1913, Trencsén – 1982, Budapest) művészete struktúra és impulzus harmóniája, színek, hangulatok, motívumok, esztétikum és elvont fogalmi gondolkodás ötvöződése. Nála a festői probléma filozófiai. A vajdai örökséget őrizte szuverén alkotóként. Küldetése volt, hogy első férje életműve méltó helyre kerüljön.

Vajda Júlia: Kettős portré

Richter Júliaként az OMIKE menzáján ismerkedett meg Vajda Lajossal, akivel összeházasodtak. és férje az iparművészeti pályáról a képzőművészet felé terelte. Korai képein erős az expresszív tartalom (Kék portré). Vajda halála után festette életműve kiemelkedő darabját, a Kettős portrét.

A művész 1944-ben bujkálni kényszerült. 1945 végén ismerkedett meg második férjével, Jakovits József szobrásszal. Ekkor keletkezett, szobabelsőket ábrázoló rajzain ott a nyugalom és a szorongás is. Szentendrei pasztelljei az emlékezés tájai; a Vajdával töltött nyarakat idézik a dombok, kertek, barokk templomtornyok. Egy színes absztrakt sorozatán furcsa, táncra perdülő lények kelnek életre.

Az 1945-ben alakuló Európai Iskola aktív tagja volt. Bibliai metaforái zavarba ejtőek: Az utolsó vacsora Krisztusa alig emelkedik ki a többi figura közül.

Nem volt az önmenedzselés bajnoka: depressziós volt. 1960-ban progresszív kiállítást rendezett Mészöly Miklós és Polcz Alaine lakásában, ekkor írta a tárlat címadó mondatát: „Mégis meg akarom csinálni a kiállításomat.” Alkotott pár „vajdás” képet is, mint pl. a Szárnyas figura.

Vajda Júlia: Önarcép,1950 körül

Az 1960-63 közötti jelekből építkező minimalista grafikái akár a mikrográfiai ábrázolások. Később  szén-kompozíciókat alkot, majd jel-írásos kísérletei színes rendszerekké feszülnek.

A rácsos képek sorozata a hangulatok és a rend harmóniái. A hatvanas évek tájszerű absztrakt horizontális művei érzékeny mozdulatok, vonalkák, foltok és nagy felületek esetlegességével. A hatvanas és hetvenes évek fordulójára letisztulnak a színsíkok és a geometrikus alakzatok. A körökkel és lépcsőkkel variáló sorozat finoman hangolt; a fő mű, a Zöld lépcső (1980): a színskála a szűkülő fokokon egy kapun át elvezet a feketéhez.

Önarcképei válságok állapottükrei, ikon-önarcképei szakralitástól mentesek. Absztrakt képei akár az üvegablakok, ám színpadképeit és „vajdás” montázsait hiányoltam.

Világok között – Vajda Lajos élete és művészete (Szentendre, Ferenczy múzeum, 2018. 11. 11. – 2019. 03. 31.)

 „Mégis legyen kiállítás…” Vajda Júlia élete és művészete (Szentendrei Képtár, 2018. 10. 30. – 2019. 03. 31.)

Kurátor: Petőcz György, Szabó Noémi