“Te szőke gyerek” – Száz éves lenne Láng György, a Hanele írója

Karnagy, zeneszerző, „kocsmazongorista”, önéletrajzi és népszerű életrajzi regények írója, igazi 20. századi reneszánsz ember. A közelmúltban emlékeztek meg születésének centenáriumáról.

 

A Zeneművészeti Főiskola mellett (egyházi karnagyi szakon) Láng a Képzőművészeti Főiskolát is elvégezte. Egyik legismertebb könyve a Primavera, Sandro Boticelli élete, melyhez ötévi kutatómunkát végzett Olaszországban. Ott élt orvos bátyja, aki gyakran betegeskedett s akit, amikor csak tehette, meglátogatott és még orvosi munkájában is segített. Legfőbb érdeklődési területe azonban a zene volt, mind elméletben, mind gyakorlatban. Sokat irt, ahogy ő maga mondta, egyszerűen nem tudott nem írni. Özvegye, Izabella asszony szavaival jellemezve, rengeteg mondanivalója volt a világ számára.  Könyvet írt Bartókról és Haydnról, regényes életrajzot Beethovenről, Erkelről, már nagyon betegen Palestrináról és utoljára, de nem utolsósorban, Bachról. 1940-42-ben jelent meg A Tamás-templom karnagya, Bach életregénye, amely számtalan kiadást ért meg, és több mint egy milliós példányszámban kelt el. Ha Láng György neve ma már keveseknek is mond valamit, a Tamás templom karnagyára, legalábbis a címre, szinte mindenki emlékszik. Ebben a könyvében, amellett hogy kitűnő korrajzot kapunk (ezt persze megtaláljuk Botticelliről vagy Beethovenről szóló könyvében is), az írónak sikerül belebújni Bach bőrébe, és megjeleníteni a zenetörténet óriását. Láng elképesztően mély és sokirányú zenei műveltsége teszi Bach-könyvét egy regényes életrajznál sokkal többé. Szinte ugyanez elmondható a Sandro Boticelliről írott, népszerűségében a Bach életregénnyel vetekedő életrajzról is, melyben az olvasó betekintést nyerhet a 15. századi olasz  reneszánsz  több mint ötszáz év után is csodált művészeinek életébe és munkásságába.

Kárpátaljai munkaszolgálatos időszaka inspirálhatta Láng regényét, a Hanelét. Szüleit korán elvesztette a koldusszegény főhős, aki kiszolgáltatottságban, megalázottságban tengeti pária életét. Ennek a sokat tűrő, félállati sorsban élő zsidólánynak a vágyai az evésre korlátozódnak, testét is minden érzelem nélkül bocsájtja áruba élelemért. A regény végén csupán pár sorban értesülünk arról, hogy a környék többi zsidójával együtt, a sokat szenvedett Hanele – az ártatlanok között a legártatlanabb lény is elindul – a vagonban az ismeretlen felé.

Írói sokoldalúságát színdarabok írásával is bizonyította. Katz bácsi című zenés játékát 1935-ben mutatta be a Bethlen téri színpad, az Akik túlélték című darabot pedig 1946-ban a Belvárosi Színház. Ezekben a színművekben a Hanele regényhez hasonlóan zsidó témákat dolgozott fel a szerző. Az 1945-1950 között bemutatott Két férfi az ágy alatt, egy Dosztojevszkij novella dramatizációja.

A két háború közötti polgári regények átlagszínvonalán íródott kulcsregénye, a Szív és szaxofón (1947). A harmincas évek elején, a világválság és a második világháborút megelőző években játszódó cselekmény az elveszett illúziók, és a zátonyra futott szerelmi és házassági kapcsolatok története. Nemzedéki regény, a Zeneakadémiát elvégző fiúk és lányok kilátástalan pályakezdésének és sikertelen párkapcsolatainak a krónikája. Láng, szinte csak utalásképpen, emléket állít kiváló tanárainak, Kodály Zoltánnak, Molnár Antalnak, Weiner Leónak, akiknek a nevét a regényben kissé megváltoztatta. A végzősök többsége arra kényszerül, hogy külföldön, sőt, a tengerentúl vállaljon munkát. Képzettségüknek megfelelő munka itthon nem volt, a jazzre pedig nem volt még befogadóképesség. A regény végének mégis optimista a kicsengése: Magyarországon is kezdik elismerni a jazz, a nyugati zene létjogosultságát.

A Szív és szaxofón mintegy átvezet bennünket Láng György egyetlen első személyben íródott, 2007-ben megjelent, rendkívül izgalmas  önéletrajzi regényéhez, amelynek azért adta a Te szőke gyerek címet, mert az volt  az a Zerkowitz sláger, amellyel bárzongoristaként a legtöbb sikere volt. Mert Láng György főműve valójában az élete volt. Ez a bámulatosan szorgalmas és sokoldalú ember sajnálatos módon nem tudta igazán kiteljesíteni a tehetségét. Ígéretesnek induló pályáját megtörték a zsidótörvények, majd az ötéves munkaszolgálat. S miután túlélte Ukrajnát és Mauthausent, a következő évtizedek sem hozták meg számára a képességeinek megfelelő pályát. A felszabadulás után Láng egy ideig Ausztriában maradt, ahol szerkesztett egy Alpenjäger tábor című magyarnyelvű újságot. Fegyvert is fogott és részt vett magyar háborús bűnösök felkutatásában. Így, viszonylag későn, a belga hadsereg főhadnagyaként tért haza, s akkorra, legalábbis a szerző szerint, a jó állásokat  már betöltötték. Még nehezebbé tette helyzetét, hogy gyanús személlyé vált, sőt, össze is keverték egy hírhedt fasiszta vezérrel. Támadások érték, ellehetetlenítették, rosszakaróitól több „halálos döfést” kapott, könyveit indexre tették.  Mindez hozzájárult ahhoz, hogy ne találjon a színvonalának megfelelő munkát. Hiába volt nagy baráti köre, sem ők sem Kodály nem tudtak számára állást találni. Kodály – akinek kedvenc növendéke volt és a kivel olaszul beszélgettek – viszont  gyakran kisegítette pénzzel az erre rászoruló Lángot, ahogyan ezt az Irodalmi-, valamint a Zenei Alap is tette. Heteket ettek barátoknál. Özvegye elmondása szerint sokszor a villanyszámlára sem futotta, hitelből éltek. Többnyire csak alkalmi, megalázó megbízásai voltak. Az ötvenes években  például Dunapentelére (Sztálinváros) küldték zenei vezetőnek, ahol – s nem csak ott – sokat szenvedett a félművelt vagy műveletlen kultúrkáderektől, az erőszakos „kultúra-csinálóktól”.  Munkahelyein  ki- és lenézték, kívülállónak tekintették. Izabella asszony szavaival „Nem tudott beilleszkedni a környezetébe. Régi vágású gentleman volt, amikor nem lehetett úrnak lenni.” Túlkvalifikáltnak és polgári elemnek minősítették. Kórusokat vezényelt, olykor egyszerre ötöt is. Előadásokat tartott a TIT-ben, tanított a Művészeti Studióban, minden munkát elvállalt, ez a leukémiás és szívbeteg ember éjjel-nappal úton volt. Bár latin misét és hegedűversenyt (Concerto hebraico) is írt, és zeneszerzői próbálkozásait Bartók és Kodály is érdeklődéssel figyelték, a legtöbbet kávéházakban és presszókban zongorázott, éhbérért. Özvegye nagyon fájlalja, hogy valódi elismerésben férjének csak most van része, életében viszont nem sokra becsülték.  Nem hallgatja azonban el, hogy Láng György egy slemil volt, akinek a pénzhez nem volt sok érzéke. Mindvégig hűséges társa és hagyatékának gondozója, Izabella rengeteget segített férjének  kutatómunkájában, de mindig lebeszélte arról, hogy méltatlan munkákat vállaljon.  Láng – saját szavaival – „a zene perifériáján” élt.  Erről azért nemcsak a körülmények tehettek. Felháborította, hogy az ötvenes években az ő zenei képzettségével ú.n. „kategória” vizsgát kellett letennie. Nem titkolta, hogy nem sokat tart a vizsgáztató bizottság  hozzáértéséről, s ez eredményezte, hogy nem kapott minősítést. Így csak feketén játszhatott, mint „zúgzongorista”. Ebben a minőségében viszont sikeres volt. Mindent eljátszott, óriási repertoárral rendelkezett. Önéletrajzában rengeteg szlenget, roma szavakat használ. Szó esik roma zenészekről, akiket személyesen nagyon szeretett (első hegedűjét is romáktól kapta a Dankó Pista utcában), bár zenei képzettségüket s a cigányzenét nem sokra becsülte.

Munkaszolgálatos évei felidézésétől eltekintve a zsidó vagy az antiszemita szó csak párszor jelenik meg Láng önéletrajzi regényében. Remek portrét rajzol egy végtelenül aljas, zsidógyűlölő, a környezetét, a szerző szüleit is beleértve, rettegésben tartó szabóról, aki 1945 után a Gestapó helyett az ÁVÓ-nak jelent. Mint sok, a vészkorszakot átélő zsidó kisember, az 1956-os forradalomban Láng is elsősorban a háborúra és a munkaszolgálatra emlékeztető zűrzavart lát, fenyegetve érzi magát, korábbi tapasztalatai félelemmel és iszonyattal töltik el. Suhancokat lát, akik válogatás nélkül lőnek emberekre, zsidózásról és zsidóellenes atrocitásokról számol be. Való igaz ez a nemrég elhangzott mondat: ahány ember, annyi ’56. Talán mégis érdemes feltenni a kérdést: ha Láng a rendszerváltás után írja meg a könyvét, akkor sem talál semmi pozitívat az ’56-os forradalomban? Sose fogjuk megtudni.

Andrássy úti utolsó lakhelyének falán a zenésznek és írónak emléktáblát állított az önkormányzat, amelyen önéletrajzi regényének a mottója áll: „Nem hivalkodni akarok sebeimmel, csak megmutatni. Egy öreg kocsmazongorista”. A közelmúltban száz éve született Láng Györgynek valóban volt mire szerénynek lennie.