„Te milyen klubba jelentkeztél volna?”

Zsidókérdés 1917 – “Zsidókérdés” 2017

Száz éve, 1917-ben jelent meg a nevezetes zsidókérdés vita a Huszadik Század című folyóirat hasábjain. Ebből az alkalomból a Szombat az alábbi körkérdést intézte a magyar szellemi élet több mint hatvan képviselőjéhez.

Száz év elteltével a „zsidókérdés”, még inkább annak „megoldása” már csak idézőjelben használható fogalmak. Így ma, ehelyett azt kérdezzük:

– Hogyan jellemezné ma zsidók és nem zsidók (bárhogy is definiáljuk e csoportokat) együttélését a mai Magyarországon?

– Az elmúlt száz év és a jelen ismeretében, kinek miben kellene változtatni ahhoz, hogy a helyzet javuljon?

Körkérdésünkre, szerkesztőink reflexióit nem számítva, harmincnyolc válasz érkezett, melyeket decemberi, januári, februári és márciusi nyomtatott számainkban olvashatnak. Online kiadásunkban hétről-hétre egy-egy írást közlünk a beérkezettekből.

 

Egy nem imaginárius és nem ideológiai zsidó (MTK drukker)
válasza a Szombat centenáriumi körkérdésére

A Huszadik Század nevezetes körkérdése szinte az egyetlen szignifikáns dokumentum arról, hogyan gondolkodott a magyar értelmiség sokszínű elitje az ún. „zsidó kérdésről”. Azaz: hogyan látták – megtörtént-e a zsidók elhelyezkedése a magyar globuson, vagy nem? S ha igen, az új honfoglalás milyen buktatók árán valósult meg? S mindennek következtében befejezett elbeszélésnek minősíthető -e a zsidók magyar társadalomba érkezése?

A folyóirat e kardinális fölvetésre adott különböző megítélések köré csoportosította a válaszokat. Ezt fedte le ugyanis, hogy a válaszadók egyik csoportja szerint van (volt), s másikuk szerint pedig, hogy nincs „zsidókérdés”. Elődeink javára irandó – mert a politically correct hamis-beszéd akkor még nem került divatba – hogy túlnyomó részt – 50-ből 37-en – a kérdés, nagyon is a kérdés volta mellett voksolt és érvelt. (Sőt, azok egy része is – leginkább zsidók – akik ugyan felháborodottan kikérték maguknak a „kérdés” felvetését, aminek a hevessége éppen az ellenkezőjét bizonyította – nevezetesen, hogy az ún. „kérdés” valósága mennyire gyötri őket.)

Ahhoz képest, hogy mennyire lényegbevágó, s a későbbi elbeszélést megelőlegző társadalmi látleletről volt szó, ezt a tudásanyagot nem dolgozta fel sem a szakirodalom sem a közdiskurzus a maga helyiértékén. (A leglényglátóbb válasznak, a csak 1927-ben, hosszas viták után nyilvánosságra hozott Ady Korrobori cikkének sincs meg a beágyazottsága és méltó recepciója.)

Miért?

Az utolsó pillanatban folyt le a leletmentő ismeretanyag kinyerése a háborúk és forradalmak előtti Magyarország társadalmi és szellemi viszonyaiból. A rákövetkező évben már elkezdődött a Monarchia és a régi Magyarország felbomlása (pogromok már 1918-ban az őszirózsás forradalom előtt is föl-föllángoltak), így az időben kimentett tudás felhasználásán túlhaladtak az események, majd a magyar szellemi életnek a „zsidó kérdés” szempontjából egyre tragikusabb körülményei és lehetőségei zárták ki e tudáskincs építő felhasználását.

S közben amint erre most a Szombat erre figyelmeztet, eltelt száz év.

Vannak gyorsan romló, aktualitásukat vesztő fényképek, információk, művek, emberek, sőt: igazságok amelyek hamar lesüllyednek, elfelejtődnek, hogy majd az Atlantisz-létből egy meghatározott korban, helyzetben újból felszínre bukva, aktuálisabbá, revelánsabbá váljanak, mint vadonás újkorukban. Ilyen a Huszadik Század „Zsidókérdés” kötetének anyaga, a szerkesztőség (feltehetően maga Jászi Oszkár) összegzésével, interpretációival egyetemben. (Amely néhány későbbi számban is folytatódott.) Ez a tudásanyag a rendszerváltás korában lehetett volna újból a „mindennapi élet” részévé. (Mint egy új korszak eljövetelének fuvalataként meg is jelent – ha csonkán is, viszont kiegészülve Molnár Erik, Bibó István – igen, ama híres 1948-as Válasz-ban közölt tanulmányról van szó – és Hanák Péter analíziseivel, valamint Pozsgay Imre előszavával – Zsidókérdés, asszimiláció, antiszemitizmus, Tanulmányok a zsidókérdésről a huszadik századi Magyarországon, Budapest, 1984.)

E körkérdés anyaga most, az átmeneti korszak végén ad választ – 2018 tavasza, minden centenáriumtól függetlenül, a maga más időszámítás-ritmusa okán, korszakváltást ígér – az 1988 és 2018 között lepergett idő jelenségeire és irányaira.

De miért az 1917-es kör- és zsidókérdéssel foglalatoskodok a hosszúra nyúló expozícióban, s nem a 2017-essel?

De, hiszen azt teszem, sőt: azonnal a tárgyalásba kapva!

Ugyanis a Huszadik Század zsidókérdés anyaga felhorgasztja mai kételyeinket – sztereóban kiegészülve az azóta lepergett történelemnek nem a tanulságaival (ilyenek, állítólag nincsenek), hanem annak a medernek és iránynak a nyomvonalaival, amelyen az elmúlt száz év lezúdult. Annál is inkább, mert a száz évvel ezelőtti válaszok mozaikjából is földerengett a tragikus vég, amely a mai olvasatunkkal oly kísértetiesen rímmel. Az egykori és a mostani körkérdésből csak azáltal nyehető ki bármilyen tudományos, vagy akár egyéni életstratégiára ható hozadék, ha az az akkori és a mai korszak összehasonlításából sajtolódik ki.

Ha egy kérdésre nem válaszoltál, ha nem dolgoztad fel, új kérdéseknek nincs létjogosultsága. Ez a – bizony keserves – tudás, vagy tudáshiányra döbbenés sokkal eligazítóbb, mint a „mai kocsma” kialakulatlan kavargásából és gőzeiből bármit is levonni.

Lehet, a mai válaszok újabb 100 év múlva lesznek igazán relevánsak. Ezért is fontos lenne megismerni, hogy 2017-ben kiket tartott a Szombat a legalkalmasabbnak a jelenkorában, hogy a mai „zsidó kérdésre” időtálló választ fogalmazzon meg, s ezen belül kik voltak azok, aki vállaták ezt a szembenézést? (Sajnos, ez a Huszadik Század körkérdés kötetből sem hámozható ki teljesen.) (Jómagam azután kaptam a felkérést, hogy az első nyolc válasz már megjelent a 2017/10-es számban.) Nehéz úgy tenni, hogy a valamely oknál fogva utóbb fölkért hozzászóló nem olvasta a már csordogáló közléseket, s azok állításaira ne reagáljon.

A Huszadik Század három kérdésének a tárgya a „zsidó kérdésre” irányult, amin az asszimiláció (vagy integráció) bekövetkeztét vagy elutasítását kell érteni. E folyamat alanya, egy kollektívum: a „zsidók”.Tovább szűkítve „magyarországi zsidók”. Már 1917-ben is egy sokszínű-árnyalatú magyar zsidóságra lett volna pontosabb kérdezni. Azonban az elbeszélés helyén és idején egy közel milliós (magyar) zsidó kollektívum, azaz zsidóság (a zsidó népnek egy magyarrá is fejlődött-asszimilálódott része) élt, s ez egyértelműen köztudomású volt. Nemkülönben a magyar zsidóságnak a roppant gazdasági, kulturális, s ezzel arányban nem lévő politikai súlya – ami egyébként éppen a „kérdés” (ama „zsidó”) gyúanyagának számított.

A Szombat körkérdése „zsidókra” (és „nem zsidókra”) „Magyarországon” vonatkozik. Feltételezem, hogy – all after all – ez is egy kollektívumra, a mai magyar zsidóságra értendő, s nem egyénekre. Nevezetesen a maradék zsidóságra, amely a holokauszt és az azt követő 1945-tól 1956-ig tartó szétszóródás után Magyarországon maradt. Ezt a pontosítást és distinkciót azért szükséges megtenni, mert, ahogy 1917-ben a zsidók többesszámban zsidóság-ot (mégpedig magyart) jelentettek, úgy ma zsidók esetében – magyar zsidók, vagy zsidók Magyagyarországon: egyre megy – ez nem ilyen egyértelmű. Olyannyira nem, hogy a magam tapasztalatai szerint – erre a terepen, a Múlt és Jövő három évtizedes csinálása közben tettem szert – a magyar zsidóság, mint egy szerves, sokszínű, s létszámával, strukturáltságával, súlyával és nívójával jellemezhető közösség megszűnt.

A holokauszt olyan mértékű pusztítást vitt véghez a magyar zsidók soraiban, s majd túlélőiknek nem a mennyiségi, hanem a minőségi elvándorlása olyan űrt hagyott, hogy a kollektívummal, amelynek a „kérdését” száz éve firtatták, kontinuusan kapcsolatba már nem hozható. (Ha pedig nem, akkor minek?) Létezésünk ezért ál-lét, mint a „halott arcán növekvő szakáll”*. (Ahogy ezt 2000-ben az ezen a címen írt esszémben a magam számára oly fájdalmasan levontam. Az Eretz Acheret című, izraeli folyóirat egy magyar zsidóságról szóló portréra kért fel. Ahogy ez már nem először történt velem, egy nem magyar közegnek szóló magyar témáról szóló írás – gondolkodásra, összegzésre késztetés – olyan felfedezésekhez juttatott, amelyhez a saját – magyar – kereteimen belül soha nem juthattam volna el.)

Ezzel az álláspontommal lehet vitatkozni. Noha mostanában ennek a „szakállnak” a növekedése is látványosan megszűnőben van. Erre szemléltető példa, hogy míg korábban a Múlt és Jövőben egy elfogadott kéziratot két éven belül tudtam közölni, most nehezen lehet egy–egy számot negyedévről negyedévre összeverbuválni-kaparni. Micsoda szerzők nekrológjait kellett gyors egymásutánban megírni a mögöttünk hagyott évtizedekben. Olyan szellemi emberekét, akik serdülő korukban még megtapasztalhatták a magyar zsidóság intézményi és szellemi valóságát, s a rendszerváltás fölszabadította bennük az azonosság elnyomott életnedveit. (Noha, erről is illene diskurzust indítani: a Kádár-korban sem haltak el ezek az indíttatások, sőt: ha nem is a fényben, a központban, de virágoztak. Gondoljunk bele: Kertész Imre Sorstalansága, sőt életműve java, ebben a rendszerben született és jelent meg.) Mára csak egyetlen magyar zsidó költő alkot még rendszeresen Magyarországon: Gergely Ágnes. (Adjon neki az Örökkévaló még sok erőt és egészséget.) (Röhrig Géza is sokáig ezt a lángot táplálta New Yorkban, s remélhetőleg fogja is az Oscar megrendítő és kizökkentő eseménysora után.) Ez a magány szignifikánsabb állapot-jelző minden szociológiai felmérésnél.

Vagy a tény vajon mire figyelmeztet, hogy ma nem találni a Kárpát medencében egy megfelelően képzett tudós rabbit, aki az ORZSE (lánykori nevén: Országos Rabbiképző Intézet) rektori tisztére alkalmas lenne.

Arról azonban nem szabadna vitatkozni, hogy ki a zsidó? Ez a tudás, (és nem megkülönböztetés) nem felcserélhető az állampolgári és kulturális egyenlőség jogosítványaival. A magyar zsidó történelem – az „együttélés”, a „befogadás” a legmegengedőbb esetben is 200 évre tekint vissza. Ezért a 1000 éves magyar itt-léttel szemben ez az idő, bármilyen koncentrált és felgyorsult időről beszélünk is, alapvető különbségekkel vemhes, amit kompenzáló, jóindulatú(nak tűnő) vállveregetéssel nem lehet semmibe venni. A zsidót nem az antiszemita tekintete teszi, hanem a saját 3000 éve írásban dokumentált történelme („kollektív emlékezete”), amelyben igen frisskeletű a magyarországi fejezet. A mai magyar zsidókat az asszimiláció örvendetes végbemenésével kitüntetni, vagy megkínálni – történjen az zsidó vagy nem zsidó (keresztény) részről – a holokauszt eredményeire rátámaszkodásnak tekinthető, ami mind emberileg**, s mind erkölcsileg vak, igazsághiányos, megalázó és visszataszító. Csoóri Sándor nevezetes (vagy hírhedt) „Nomád naplója” első állításával – csak ne következett volna a rá a második – egyetértek: magyarok és zsidók addig sem problémátlan egy entitássá összeforrásának a lehetősége a holokauszt után lehetetlenné vált. (Többek közt azért – ezt nem tette hozzá a költő, mert talán egyértelműnek vette – mert az összeforrás alanyait zsidó oldalról az összeforrandó magyarok, önkezűleg, vagy mások segítségével elpusztították.)

Más kérdés, hogy a magyarrá váló zsidók a rendelkezésükre álló, még egy évszázadra sem nyúlt kurta időben – sok ok szerencsés, de lehet tragikusan szerencsétlennek is olvasni – összejátszása és hatványozódása okán mit hoztak létre a magyar társadalom fejlődésében anyagi és szellemi értelemben egyaránt. Lenyűgöző teljesítményük alapján őket olyan államalkotóknak kell tekinteni, mint Tas, Huba, Töhötöm honfoglaló, és ott makacsul túlélő népét – dacára, hogy az új törzs kilenszáz éves spéttel csatlakozott a magyar projecthez, mégha az újonnan érkezetteknek Auschwitz füstjében kellett eltávozni a harcok mezejéről, – kései belépésüket hatalmas energiákkal kompenzáló buzgalmuk jutalmául. (Amely sors[talanság] lehetőségét már a Huszadik Század körkérdése is megpedzette.)

Azonban a magyar zsidóknak az alig másfél százados befektetése eredménye megmarad míg fenn áll a magyar államiság, s a nyelv és kultúra. Ez a maga természeténél fogva nem kitéphető, mint  a puszta élet, vagy a női nemiszervben megtalálni remélt arany ékszer. Ugyanis olyan molekuláris mélységekbe szervült (ha úgytetszik: asszimilálódott) életet teremtő humusszá, amelyekből ezt a produkciót csak teoretikusan lehetne kiolvasztani, akár a Duna vizét H, 2, és O összetevőkre desztilálni.

Mindezért a még frissen kihűlt „nagylét” örök jelenléte feltámasztása, elismertetése a „kérdés”. 2017 (néhány nap van csak hátra belőle) „zsidókérdése”. Az emlékkel – s ezért mind az elpusztított 600 000-rel – való együttélés

Zsidónak: hogyan lehet e nagyság és gazdagság árnyékában elviselni jelenkora sivárságát és szegénységét: nem- vagyinkább ál-létét? Mi a feladata – egzisztenciálisan és szellemileg – ebben a holokauszt-apokalipszis atomrobbanása utáni helyzetben? Mi a kötelezettsége a végrendelet nélkül rámaradt örökséggel, vagy inkább emlékével? S ezt az emléket, hogyan tegye élővé, s milyen körben? Most már egy olyan nemzedékről van szó – amely a túlélők távoztával, az eredeti tapasztalatok híján, de a holokauszt által zsigerileg meghatározva elárvultan áll a magyar földtekén, – a még föloldatlan, „kiszántottsága” traumáival terhelten.

A traumák csak a gyászmunkában oldódhatnak fel, elkövetők és áldozatok megbékülő, egymásnak feloldást nyújtó együttműködése (és nem „együttélése”) révén. Ebben a viszonyban – mégegyszer: két entitás, zsidó és nem zsidó, magyar zsidó és magyar, áldozat és elkövető – nem „a helyzet javulását”: hanem a „mindennapi élet”-hez is elengedhetetlen gyógyulást nyerhetné el egymástól.

De nem teszi-nyeri.

Isten őrizz, hogy zsidóként, bárki is nem zsidóknak adjon tanácsot, hogy mit cselekedjenek „javulásuk” (gyógyulásuk) érdekében. Ez meghaladja egy zsidó kompetenciáját, a nagy elbeszélésben elfoglalt, vagy neki kijelölt szerepe kereteit –  de erkölcsi szempontból sem helyénvaló. Dacára, hogy a békéje, gyógyulása ettől az interakciós aktustól függ.

Nem biztos, hogy a sors békére és gyógyulásra ítélt! Ki írja ezt elő hogy a Kádár korszak mélyhűtött konfliktus mentességében indított életemet békében kell befejezzem? („Te egészségesen akarsz meghalni?” – szokta volt Jancsó Miklós kérdezni, ha valami nyavalyámra panaszkodtam.) Hiszen – és ez a legkeserűbb pohár, de akkor is pohár – a gyászmunka elmaradása szorosan összefügg azokkal az eredendő okokkal, amelyek magához a holokauszthoz vezettek, s amelyek motívumai már a Huszadik Század körkérdésében is felbukkantak. (Hogy „kizökkenjek az időből”, vagy inkább mint egy ívet lássak  a száz évben: a minapi „migránsozásra”, „sorosozásra” megmutatkozó vevőkészség is ezt az állandónk mutatkozó eredőt domborítja ki.)

Mindezért még a magam dolgát nem egyszerű meghatározni, mert a magyar zsidósággal ellentétben, én (aki „felett elrepül a nikkel szamovár”), ha igaz: létező vagyok. „Sors, nyiss nékem tért!”  Ezt a teret az általam vezetett, s bizonyos mértékig: folytatott (1911 – 1944, és 1988 – ????) Múlt és Jövő útján töltöm ki. Amikor ama „halott arcán növekvő szakáll”–létre döbbentem, önlegitimálásomat új fordulat felé kellett kormányozzam. Abban véltem megtalálni az új, vagy módosított feladatot – mivel olyan hagyományt nem folytathattam, amelyről rájöttem, hogy kimúlt – hogy majd az egykori magyar zsidóság szellemi értékeit összegyűjtöm. Letisztítandó róla a feledés porát, hogy kanonizálni lehessen. Elismerem, igazi élet helyett, ez terápiás foglalkozás. Mégis nyújt célt, értelmet. (A reggeli felkelés és az első kávé utánra.)

És anyagot, a közös, mert csak közösen végbevihető gyógyulásra. Ha egyszer igény támadna rá (erősen úgy tűnik, hogy erre nem az életemben kerül sor), akkor le lehet venni a polcról, az archívumból, s majd be lehet vinni a közdiskurzusba. Itt – meg- – van.

Noha az esetleg bekövetkező fejlemény – akár ama Messiás eljövetele, netán siettetése – már határozottan nem az én ügyem és dolgom.

 

Nagybörzsöny, 2017, december 24-25.

 

* 2015-ben, 15 éves jeruzsálemi tartózkodásomból Budapestre visszatérve, valamint a lágymányosi zsinagóga közösségéhez csatlakozásom során (egy önéletrajzra tartozó többrétegű okok miatt) 2000-ben papírra vetett megállapításom átértékelésére késztetett. Ugyanis ebben a zsinagógában pezsgő közösségi élettel, sok fiatallal találkoztam, minden bizonnyal karizmatikus, s jó közösség szervező fiatal rabbija miatt is, akit még ifjan és soványan az MTK pályáról ismertem. (Állítólag a hazában, van még két – három ilyen „kile”.)

Lehet, tévedtem?

Közel egy év után jöttem rá – kár hogy kiöregedtem a szociográfiából, mert ezt legalább száz oldalon illene ábrázolni és bizonyítani – hogy a pozitív élmények nem a magyar zsidóság mégis szárbaszökkenésének köszönhetőek. Amit a lágymányosi  gyülekezés házában tapasztalni az a zsidóságnak egy korábbi, a középkori létformájához való visszatéréséről tudósít. Amikor a regionális, kereskedelmi és politikai központok körül – a legkülönbözőbb érdekei, ügyei vitele okán – zsidó szatelit közösségek alakultak.Voltak akiket több generációra is lekötöttek elfoglaltságaik, mások jöttek – mentek, házasodtak, tovább mentek, s darab ideig tartották a kapcsolatot a közösséggel, ahonnét elmentek. Volt lingva franca-juk (a jiddis), s közös ügyük a zsidó néphez és valláshoz tartozás. Nemkülönben a Tanah-ban összegzett és évről évre felolvasott közös elbeszélésük, és emléknapjaik (ünnepeik) amelyek Jeruzsálemből eredtek, s tértek vissza. („Jövő évben Jeruzsálemben”). Ezzel a vibráló nyelv- és nemzetköziséggel szembesülhettem újra Budapesten. Van aki érkezik, visszajön, elindul – nyilvánosan és kiemelt ünnepélyes keretek között, megköszönve a közösség támogatását. Többnyire magyar zsidók indulnak Londonba Berlinbe, az USA-ba, de a legtöbben Izraelbe. Vagy éppen erre készülnek. (Ők magyar zsidók maradnak életük végéig, az utódaikról ez már nem mondható el nagy biztonsággal.) Van aki visszajön, s van aki visszalátogat onnan. A lingva franca a modern héber (ivrit), ami a közösség más foglalkozásait is áthatja – kezdő és haladó héber nyelvtanfolyamok formájában, a rabbi heti, interneten megosztott porcióit is egy mini héber szótár kíséri, szombatonta elhangzik az ima a „Cava”-ért, azaz az Izraeli hadseregért. (Az egyik ok amiért ide járunk, hogy izraeli feleségem, rajtam kívűl tudjon az anyanyelvén társalkodni, mert a magyar világ még mindig gyengén bírja az angolt.) Állításomat mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a javarészt értelmiségi foglalkozásúakból álló közösség nem is hallott Somlyó Zoltánról – szerintem a magyar zsidó irodalom világszínvonalú költőjéről – akinek a verseiből felolvastam egy dvár tórám alkalmából (valaha Scheiber Sándor egyetlen homiliájából sem hiányozhatott magyar költő versora), noha nem csak a magyar zsidóság poétája is volt, de élete utolsó szakaszában a környéken lakott, még a lágymányosi zsinagógáról is van verse. (De Radnóti Zoli protekciójával e felolvasás után rendbe rakattam a valaha a hitközségtől kapott, s pusztulni hagyott Kozma utcai sírját.)

Szintén darab időnek kellett eltelnie ama tantusz leeséséhez is, hogy a közösség legszorgalmasabb látogatói – lehet a számuk 30 és 40 százalék is – a – korántsem imaginárius zsidóságba betérni szándékozók köréből rekrutálódik. Ez már egy olyan új és fontos jelenség – az egész világon is – amely már a csillag alól is kitüremkedik.

 

**Lehet nem ugyanabban az országban (neve: Magyarország) nevelkedtünk egy-két a Szombat körkérdésére hozzászólóval, akiknek az írásai már olvashatóak. Ugyanis én az általános iskolában – a hetedik osztályban – a kalocsai Hunyadi János Fiúkollégiumban, a budapesti József Attila Gimnáziumban, a katonaságban (szintén Kalocsán, 37-es Forradalmi Ezred), majd az egyetemen (ELTE Jogi Kar) mindig találkoztam a „zsidó kérdéssel”, pontosabban: mindig elértek a finom, vagy akár traumatikus jelzések, hogy én „másokhoz”, a zsidókhoz tartozom. (Kár, hogy nem önéletrajzot írok itt – azt kellene: egyedül az hiteles – hogy arcokkal és szituációkkal illusztráljam a „kérdés” lassú parazsát, amely a Kádár-kor avarja is folyamatosan izzott.) Találkoztam vele az Országos Bányagépgyártó Vállalatnál, ahol pályámat – nem – indítottam el, s már dokumentáltan szerepelt a „kérdés” első – csöves – szociográfiáimban is. (A margón, Budapest, 1986). S akkor még nem beszéltünk – egyébként a témához („kérdéshez”) szorosan hozzátartozó – MTK drukkerként beszerezhető tapasztalatokról. (S most firtassam, hogy dafke miért a kék-fehér csapatnak váltam hivévé négy esztendős koromtól? Én az „imaginárus” és „ideológiai” zsidó. Izraeli – jemeni származású – feleségem, aki élete végén apámat ápolta, megkérdezte tőle egy nap történeteit hallgatva: „Gyuri te miért lettél kommunista?” „Miért, vajon te Bergen Belsenből hazatérve, melyik klubba jelentkeztél volna?”)