Tanúságtétel egy halott bolygóról

Írta: Szarka Zsuzsa - Rovat: Irodalom, Kultúra-Művészetek, Történelem

„Nappal van éjnek idejéig. / Fagyott kéz. Fagyott láb. / Nappal van a mocsárban, szikrázik a nap a távoli faárnyak zúzmaraszemfedőjén. / Nappal van mindörökké.”

Charlotte Delbo 1942-ben

 

Charlotte Delbo (1913-1985) Auschwitz lírai hangú krónikása felkavaró művet alkotott emlékezetmozaikokból. A képszerű írásokban pillanatképekből áll össze a dramaturgia, mintha a halottak hangjai diktálnának a túlélőnek. Látjuk a hóba süppedő barakkokat, a kék égen hideg tört fényben szikrázó szögesdrótot, a szenvedők és haldoklók ezreit, hiszen „kietlen pusztaság volt a város szélén”, ahol „minden halott egy tetoválás”.

Életéről és művéről dióhéjban: a baloldali francia írónő Henri Lefebvre marxista filozófus körében ismerkedett meg Georges Dudach későbbi ellenállóval, akivel 1936-ban összeházasodtak. Louis Jouvet francia színész-rendező asszisztenseként részt vett 1941-ben egy dél-amerikai színházi turnén, ahonnan visszatért Franciaországba, hogy csatlakozzon az ellenálláshoz. 1942-ben Párizsban tartóztatták le, a férjét kivégezték; előtte még búcsút vehetett tőle. Ezután Romainville-ben és Compiegne-ban raboskodott politikai fogolyként. Egy transzportban – melyet ellenálló nők alkottak – 1943 januárjában Auschwitzba deportálják. 1943 augusztusában néhány társával  Auschwitz Raisko nemvű altáborába kerül, ahol az SS Higiéniai Intézetének laboratóriumában dolgozhatnak; Birkenau borzalmaitól megmenekül. 1944 januárjában Ravensbrückbe viszik őket, ahol 1945 áprilisában szabadulnak. Delbo a svéd vöröskereszt segítségével rövid időre Svédországba kerül, majd egy svájci rehabilitációs klinikán még 1945-ben néhány hét alatt lázas lendületben írta meg Vissza már egyikünk se tér c. kötetét. melyet minden változtatás nélkül 1965-ben publikált. A kötet 1970-ben jelent meg újra az Auschwitz és utána első darabjaként, a második a Fölösleges tudás szintén 1970-ben és a záró rész, az Életünk mércéje 1971-es megjelenésével lett teljes a trilógia.

Delbo a színházi életből a holokauszt-színház véres és valós tébolyába csöppent. A deportálás előtti világ emlékmorzsáit felülírják a láger infernális képkockái, és olyan súlyos, tömör és szikár mondatokban fogalmaz, mint a puskaropogás – ez adja írása esszenciáját.

Charlotte Delbo 1950-ben

Az Auschwitz és utána különböző műfajokat és stílusokat kever, a prózát szabadversekkel, és az ismétlések miatt átsugárzik a szövegtesten valamiféle zenei hangzás. Olyan terápiás írást olvashatunk, mely szépirodalmi erővel nyilatkozik meg. A kronológia néha megbicsaklik, feltörő emlékképek építik a narratívát. A deportálás, a lágerlét és a kényszermunka, a pusztulás és pusztítás képei és a felszabadulás történetei epizodikus töredékek láncolatain keresztül tárulnak fel. A trauma topográfiája változik, az első kötetben a helyszín Auschwitz, a másodikban Auschwitz, Raisko és Ravensbrück, sőt a letartóztatás és a börtön időszaka is bekúszik az emlékek közé, a harmadik kötet színtereit az emlékezők vetítik elő. A fogolytársaknak nevük van, karakterük, (sokszor) nem névtelen áldozatok. Auschwitz – e „halott bolygó” – atmoszférája emlékek újraélésén át közvetíthető.

A trilógia helymeghatározó prózaversében, egy nyitóképben (Érkezési oldal, indulási oldal), melyben úgy peregnek a képsorok, mint a filmkockák, a vagonokból a halál pályaudvarára érkező zsidó áldozatok seregszemléjét látjuk.

A mű középpontja egyértelműen a női sorsközösség, melynek hangja visszhangzik és üvölt az égre. Sok ezer nő együtt/egyszerre lélegzik, szenved, haldoklik és a női szolidaritás ellenpontja a brutalitás különböző skáláit megtestesítő női SS-ek és kápók szadizmusa.

A szöveg vizualitása erőteljes, ez a jelenetek közé feszülő tájleírásokban is tetten érhető: kínlódó, haldokló nőket látunk kirajzolódni egy élettelen (szintén halott) tájban, mint egy kifakult fekete-fehér fényképen, vagy egy monokróm festményen, hiszen a világ már elveszítette a színeit. És mégis, ezeken a sivár látképeken is átsugárzik valami költői természetspiritualizmus. Pl. „Szikrázik a hó az egész végtelen pusztaságon, ahol semmi nem vet árnyékot. Metsző élek rajzolódnak a távolban, villanypóznák, hóba süppedt barakktetők, tussal húzott szögesdrótok.”

A haldokló tekintet ereje, az arcok és a megkínzott testek látványa örökkévalóságba égő képek: „Ezeken a lilás, ólomszürke arcokon, ahogy a világosság fokozatosan birtokba veszi az eget, egyre erősödik a lilás, ólomszürke árnyalat, és most már azt is látni lehet, kire csapott le ma éjjel a halál, kit visz magával ma este.” És Delbo még húsz év után is úgy emlékszik e csontvázak „fátyolkezeire”, mintha tegnap látta volna. A szöveg olyan, mint egy körtánc, néha meg kell torpannunk, hogy mi is nézzük például a 25-ös halálblokk „beszélő árnyait” és “táncoló női csontvázait”, és a teherautón, mely a halálba szállítja a nőket: „Minden egyes arc olyan élesen íródik a jeges fénybe, az ég kékjébe, hogy mindörökké ott marad.”

Delbo többször felteszi magának a kérdést, hogy elpusztítható-e a lágerlakó emlékezete?

Az emlékezet maga is egy töredezett patakmeder, és jól szemléltetik a vergődést a felejtés ellen a második kötet Patak c. fejezetének képsorai. (A patak a szomjúság oltásához is többször kapcsolódott). Lehet emlékfoszlányokból összerakni egy olyan napot, amikor hatvanhét nappal az érkezésük után végre megfürödhetnek egy patakban: teljes naturalitásában idéződik fel ez az élmény.

Delbo kíméletlenül és fájdalmasan-szépen a jelenetek részévé teszi, bevonja az olvasót a tábor terébe. Megdöbbentő, ahogy a szöveg kiváltja az érzelmi bevonódást. Ahogy olvasunk, úgy érezzük, hogy ott szédelgünk az Appeleken a több ezer fogollyal, a talpunk alatt roppan a hó, velük ássuk a fagyott földet, minket ütlegelnek, mi szállítjuk el a halottakat. A kívülálló felé radikális képi és retorikai gesztussal is él, hogy kézzelfoghatóvá tegye, amiről nem fordítható el a tekintet: „Holttest. A bal szemét patkány rágta. A másik, hosszú szempillákkal, tágra nyitva. / Próbáljátok meg nézni. Próbáljátok, meglátjátok.”

Az első kötet napszakokra utaló fejezetcímei (Egy nap, Aznap, Másnap, Reggel, Este, Éjjel) a napi atrocitásokkal együtt a végtelen, nap-nap után alig múló időt is szemléltetik. A három darab Appel c. rövidke epizód a kegyetlenség pillanatfelvételei. Sőt, a szomjúság okozta delirálás is ismételten visszatér, mint elképzelhetetlen kín.

A három kötetben fellelhető irodalmi utalások/idézetek mellett nehéz elmenni. A Vissza már egyikünk sem tér kötetcím Apollinaire A halottak háza c. verséből származik. A lágerbeli halottak és a halálra szánt nők szimbólumai e költeményből (de inkább egy emlékből) kölcsönözve a „próbababák”. Érdekes, hogy az Auschwitz c. meghökkentő szabadvers lárva arcú alakjaiban is van valami próbababaszerű, bár leginkább Carlo Carra olasz festő próbababa képeinek világa rémlett fel bennem. Apollinaire szürrealizmusa persze kevés a valóság visszatükrözéséhez. Auschwitznak, ennek a kietlen pusztaságnak a fantasztikumában a lágerlakók önkívületben élnek. Hol is vagyunk? „Mocsár. Mocsaras pusztaság. Végtelen mocsár. Végtelen jeges pusztaság.” „A rettegés pereméről érkező hívások nem érnek el sehová.”

Az egyetlen reményt keltő jelenet, ahol a normális világ látszólagosan visszaköszön, egy színház a lágerben epizód, amikor a Raiskóban dolgozó csapat színre viszi a Képzelt beteget a krematóriumi kémények árnyékában.

Az első kötetben, e korai tanúságtételben ábrázolt lágertapasztalat – az élmény frissessége miatt – a legmegrendítőbb, nem véletlen a záró gondolat: „Visszatérnünk nem lett volna szabad”, de a később írt szövegeket is kísérteties fény vonja be. A második kötetben a deportálást megelőző, börtönben töltött hónapok felidézésével mintha kezdetét venné egy sikertelen (ön)terápiás folyamat és az auschwitzi, raiskoi és a ravensbrücki időszak leírásai váltakoznak a férj elvesztésének feldolgozhatatlanságát valló szövegekkel. Sőt, ami elválasztja Auschwitzot az Auschwitz utáni világtól. „Nem szabad beszélni a halállal / fölösleges tudás az.” A harmadik kötet az Auschwitz utáni világ képtelensége, azt a feloldhatatlan dilemmát közvetíti, hogy a túlélők számára nem lehetséges a deportálás előtti élet folytatása: „Ha tisztán láttad a halált / szemtől szembe / nehéz újratanulni / hogy az élőkre nézz / ködös tekintettel.” A Napjaink mércéje egymással párbeszédet folytató túlélői elbeszéléseiben a címek keresztnevek, ezeket versek és esszészerű írások törik meg. A Mado nevű elbeszélő hangja a síron túlról szól: „Nem élek. Meghaltam Auschwitzban, és senki nem látja.” Egyértelmű, hogy a holtak behelyettesíthetőek az élőkkel.

Az élők súlytalanok, nem véletlen a szerzői reveláció egy töredékben: „…úgysem tudom megértetni velük, mi a különbség az ottani idő és az itteni idő között, amely üres volt és halottaktól terhes, mert hiába voltak könnyűek azok a holttestek, amikor ezer és ezer csontvázszerű holttest van, az súlyos, annak a súlya alatt összeroppan az ember…”

Delbo sokáig hitt a kommunizmus szép eszméiben, aztán elvesztette illúzióit: „semmi kedvem már ehhez az új virradathoz”, túl nagy árat fizetett: férjét elvesztette és 27 hónapot töltött lágerekben. Na de miért is? Mekkora kiábrándulás lehetett a számára, amikor a szovjet táborok létezését megtudta. Diktatúra és diktatúra között nincs különbség, a trilógiába ezért kúsznak be újságcikkrészletek az algériai és vietnami háborúból.

A fordító tanulmány értékű utószava a delbói életmű kontextusán belül elemzi a művet, és fontos tényadatokkal is szolgál.

Charlotte Delbo: Auschwitz és utána. Múlt és Jövő Kiadó, Budapest, 2021, 464 oldal. Fordította és az utószót írta: Marczisovszky Anna

támogatás
Pop up banner
[popup][/popup]