Találj rám!

Írta: André Aciman - Rovat: Irodalom, Kultúra-Művészetek

A világszerte nagy népszerűségnek örvendő Szólíts a neveden szerzője visszatér szereplőihez, hogy évtizedekkel első találkozásuk után tovább kutassa, vajon hány különféle alakban is jelenhet meg a szerelem.

André Aciman

Az új regényben először Samuellel, Elio édesapjával találkozunk: épp látogatóba utazik Firenzéből Rómába a fiához, aki időközben sikeres zongoraművész lett. Egy fiatal nővel való véletlenszerű találkozása a vonaton fenekestül felforgatja az idős Sami terveit, örökre megváltoztatva életének hátralévő részét.

Nem sokkal ezután Elio Párizsba költözik, ahol ő maga is találkozik valakivel, Oliver pedig, aki időközben családos ember és főiskolai tanár lett Amerikában, hirtelen azon kapja magát, hogy szeretne visszalátogatni Európába.

Részlet a regényből, mely az Athenaeum Kiadónál jelent meg.

*

– Elpirult – mondta.

– Nem is.

Derűs, hitetlenkedő pillantást vetett felém az asztal túloldaláról.

– Biztos?

Néhány pillanatnyi gondolkozás után végül megadtam magam.

– De, talán mégis.

Fiatal lévén ki nem állhattam, amikor ilyen hamar lelepleznek, különösen, ha mindez épp a köztem és egy nálam csaknem kétszer idősebb ember között beállt kínos csönd kellős közepén történik, ám ahhoz már sikerült eléggé felnőnöm, hogy ne bosszantson, ha a pirulásom végül elárulja, amit magamtól nemigen mondanék el. Ránéztem.

– Maga is elpirult – jegyeztem meg.

– Tudom.

Mindez nagyjából két órával később történt.

A Szajna jobb partján lévő Szent U.­templomban rendezett kamarakoncert szünetében ismertem meg. Kora novemberi vasárnap volt, nem fagyos, de nem is meleg, inkább az a fajta borongós őszi este, amely korai beálltával a hamarosan beköszöntő hosszú téli hónapokra  figyelmeztet.  A  közönség közül sokan már bent ültek a templomban; volt, aki kesztyűt húzott, mások magukon tartották a kabátjukat. A benti hűvös ellenére volt valami meghittség a levegőben, a padsorok között halkan lépdelő embereken érződött a hamarosan megszólaló zene iránti várakozás.

Először jártam ebben a templomban, és leghátulra ültem, hogy ne zavarjak másokat a távozásommal, ha mégsem tetszene a koncert.

Kíváncsian vártam a Florian Kvartett vélhetőleg utolsó hangversenyét. A vonósnégyes legfiatalabb tagja is jócskán a hetvenes évei vége felé járhatott már. Rendszeresen felléptek ebben a templomban, én viszont sosem hallottam még őket élőben, csupán ritkaságszámba menő, már sehol sem kapható felvételeket ismertem tőlük. Most egy Haydn­vonósnégyest adtak elő, a szünet után pedig  Beethoven cisz­moll vonósnégyese következik. A többiekkel ellentétben – alig lehettünk negyvenen aznap – későn érkeztem, és a bejárat melletti asztalkánál üldögélő egyik apácától vettem meg a jegyemet. Szinte mindenki más e­mailben kapott jeggyel érkezett, tőlük azt kérték, ne is hajtsák össze a kezükben lobogtatott lapokat, amíg a púpos, öreg apáca gondosan fel nem jegyzi mindenki nevét az ósdi zöld töltőtollával.

A nővér legalább nyolcvanéves lehetett, és alighanem időtlen idők óta ő írta fel ilyenkor a neveket örökösen ugyanazzal a tollal, örökösen ugyanolyan régies, reszketeg betűket kanyarítva. A nyomtatott jegyek vonalkódjainak apró számai minden bizonnyal némi fiatalos szellemet voltak hivatottak közvetíteni a reménybeli új hívek felé, ám az idős apácának meglehetős gondot okozott a  jegyek lepecsételése előtt még a számsorokat is átmásolni. Senki sem tett megjegyzést a lassúságára, noha a jegyük kezelésére várakozók többször elnézően összemosolyogtak.

A szünetben én is sorba álltam a bejáratnál forralt borért, ugyanaz az apáca osztogatta szét nagy gondosan a műanyag poharakba a merőkanalával, amit telemerve alig tudott megemelni. A kondér melletti hirdetőtáblára tűzött papírfecnin árként megjelölt egy eurónál persze mindenki jóval többet adott az italáért. Sosem kedveltem különösebben a forralt bort, de mivel mindenki más lelkesedni látszott érte, én is beálltam közéjük, és sorra kerülve öt eurót tettem a pénzestálkába az apáca lelkes köszönetnyilvánítása közepette. Az idős nővérnek vágott az esze. Rögtön tudta, hogy először járok a templomukban, és megkérdezte, tetszett­e a Haydn. Lelkes igennel válaszoltam.

Éppen előttem állt a sorban, és amint kifizettem az italom, egyszerűen felém fordult, és megkérdezte:

– Hogyan érdekelhet valakit ennyire fiatal létére a Florian Kvartett? Ezerévesek. – Majd, ráeszmélve, mennyire derült égből jöhetett számomra a kérdése, hozzátette: – A második hegedűs jócskán a nyolcvanas éveiben jár. És a többiek se sokkal fiatalabbak.

Magas, vékony, elegáns alkat volt, loboncos ősz haja kék zakója gallérját verdeste.

– Érdekelt a csellista, és mivel azt rebesgetik, az idei turnéjuk után feloszlanak, úgy gondoltam, ha most nem jövök el, talán soha többé nem találkozhatom velük. Úgyhogy itt vagyok.

– Hát nincs a maga korú fiataloknak jobb dolguk is ennél?

– A magam korú fiataloknak?  –  A  hangomon meglepetés és csípős gúny érződött.

Egy pillanatra kínos csend ereszkedett közénk. Aztán vállat vont, talán egyfajta néma bocsánatkérésként, és úgy tűnt, hátat fordítva kifelé indul, ahol a két bélletes kapu közötti oszlopok előtt dohányozva vagy beszélgetve nyújtóztatták elgémberedett tagjaikat az emberek.

– Hiába, az ember lába reszketni kezd a templomi hidegben – mondta, majd hátat fordítva csakugyan megindult a kapu felé. Utolsó szavait alighanem afféle odavetett búcsúzásnak szánhatta.

Ráeszmélve, hogy gunyoros hangvételem akár meg is bánthatta, gyorsan megkérdeztem:

– Nagy rajongója a Floriannak?

– Nem különösebben. Valójában a kamarazenét se nagyon szeretem. De elég jól ismerem őket, mert az apám rajongott a komolyzenéért, és támogatta is az itteni hangversenyeiket, így én csak a hagyományt folytatom, habár, az igazat megvallva, a dzsessz sokkal jobban érdekel. Mégis eljárok ide, hiszen kiskoromban is mindig elkísértem az apámat vasárnap esténként, és azóta is eljövök néhány hetente, leülök, hallgatom a zenét, s néha talán azt is képzelem, ismét az apámmal vagyok… bár belátom, mindez elég ostoba indoknak tűnhet arra, miért is szoktam meghallgatni őket.

Megkérdeztem, hogy milyen hangszeren játszott az apja. Zongorázott.

– De otthon sohasem játszott. Amikor viszont hétvégente vidékre utaztunk, éjszakánként lejárt a ház túlsó végébe, én pedig az emeleti szobámban úgy hallottam, mintha odalenn valami bujdosó vándor zongorázna, aki a padlódeszka legapróbb reccsenésére nyomban abba is hagyja. Apám sohasem hozta szóba ezeket az éjjeli zongorázásokat, anyám sem említette, úgyhogy rájöttem, legjobb lesz, a  reggelente csupán annyit mondok a szüleimnek, már megint azt álmodtam, hogy magától zenél a zongoránk. Úgy sejtem, apám szívesen lett volna hivatásos zongoraművész, ahogy abban is biztos vagyok, hogy szerette volna velem megkedveltetni a komolyzenét. De nem az a fajta volt, aki valaha is ráerőltetné az akaratát másokra, vagy akár szóba állna vadidegenekkel, azaz, mint látja, eléggé különbözött tőlem – kuncogott. – Túlságosan tapintatos volt ahhoz, hogy magával hívjon ezekre a vasárnapi hangversenyekre, és talán már bele is törődött, hogy örökké egyedül fog ide járni. Anyám azonban, nem akarván, hogy apám magányosan mászkáljon esténként, megkért, kísérjem el. Végül  szokásunkká vált idejárni. A hangverseny után apám mindig vett nekem süteményt. Itt üldögéltünk az egyik közeli helyen, majd, amikor már nagyobb voltam, továbbindultunk vacsorázni. A zongoristakorszakáról azonban sohasem beszélt, ráadásul az én eszem is teljesen másfelé járt akkoriban. Mindig vasárnap estére hagytam a leckeírást, így az apámmal közös program egyben azt is jelentette, sokáig fönn kell majd maradnom olyasmi miatt, amit különben sokkal hamarabb bevégezhettem volna. Mégis szerettem ide járni, sokkal inkább apám, mint a zene miatt, és, mint látja, benne ragadtam ebben a megszokásban. Na de mintha kissé sokat beszéltem volna, nem igaz?

– Maga is zenél? – kérdeztem, jelezve, hogy cseppet sem untat a beszéde.

– Nem igazán. Apám nyomdokaiba léptem. Ügyvéd volt, az apja szintén, így lett belőlem is ügyvéd. Sem az apám, sem én nem akartunk volna különösebben ügyvédek lenni, de hát… ilyen az élet! – mosolygott eltöprengve. Már másodszor kísérte saját mosolyát vállrándítással. Széles, megnyerő, hirtelen felvillanó mosolya akár kellemesen is meglephetett volna, ám az utolsó mondatból kicsendülő irónia kevés vidámságra engedett következtetni.

– És maga milyen hangszeren játszik? – kérdezte hirtelen ismét felém fordulva. Nem szerettem volna abbahagyni a beszélgetést, és örömmel érzékeltem, hogy ő sem.

– Zongorázom.

– Hivatás vagy hobbi?

– Hivatás. Legalábbis remélem.

Egy pillanatra mintha elgondolkodott volna.

– Ne adja fel, fiatalember, a világért se adja fel!

Ezt követően bölcs, szelíden atyai mozdulattal átkarolta a vállam. Fogalmam sincs, miért, de hirtelen utánanyúltam a vállamon nyugvó kéznek, és finoman megérintettem. Mindez olyan természetesen történt, hogy amint ránéztem, mindketten elmosolyodtunk, így a keze, amelyet máskülönben már bizonyosan elhúzott volna, egy pillanattal tovább időzhetett a vállamon. Megfordult, ám utána ismét visszanézett rám, amitől legszívesebben hirtelen odaugrottam volna, hogy átkaroljam a derekát a  zakója alatt. Alighanem ő is hasonlóképpen érezhetett, mert a szavait követő kínos csendben le sem vette rólam a szemét, én pedig rendületlenül bámultam vissza rá, egészen addig, amíg eszembe nem jutott, hogy talán félreértem az egészet, és próbáltam inkább  másfelé  nézni.  Tetszett, hogy ekkor sem fordítja el rólam a tekintetét, jóképűnek és vonzónak éreztem magam ettől, puha, simogató pillantása volt, s nem is szerettem volna kitérni előle, hacsak nem azért, hogy a mellkasához simuljak. Tetszett a tekintetében rejlő ígéret, valami maradéktalanul jóságosnak és őszintének az ígérete. Ám ekkor, talán hogy hirtelen valami magyarázatot  kerítsen  kölcsönös  mosolyunkra, ismét megszólalt:

– Maga a zene miatt jött, én pedig az apám miatt. Csaknem harminc éve nem él már, de itt azóta se változott semmi  –  kuncogott.  –  Ugyanaz a forralt bor, ugyanazok a szagok, ugyanazok az idős apácák, ugyanazok az áporodott novemberi esték. Maga szereti a novembert?

– Néha. Nem mindig.

– Én sem. És a templomokat se szeretem különösebben, bár a maihoz hasonló estéken talán mégis jólesik idejönni… így hát, me voici, itt vagyok.

Éreztem, ahogy mondanivalójából kifogyva keresgéli a szavakat, nehogy elakadjon a beszélgetés. Aztán csend lett. Majd ismét az a meleg, elragadó mosoly, bölcsesség és irónia tükröződik benne, meg leheletnyi bánat, annak jeléül, hogy alighanem minden könnyelműség távol áll ettől a szelíd, vélhetőleg boldogtalan férfitól.

Látva, hogy a kvartett tagjai lassanként visszacammognak a helyükre, vagyis elérkezett a Beethoven ideje, megkérdezte, hol ülök. Noha a kérdés oka nem volt egészen világos előttem, rámutattam az egyik legutolsó sor szélére, ahol a hátizsákom és a kabátom feküdt.

– Bölcs választás – mondta, azonnal átlátva választásom okát. – De ne lépjen le – tette hozzá.

Azt hittem, arra kér, adjak még egy esélyt a kvartettnek, mielőtt az egész hangversenyt faképnél hagyom, noha én már a Haydn után meggondoltam magam, és eszemben sem volt többé elmenni a koncert vége előtt. A helyzetet tisztázandó azonban kereken rákérdeztem:

– Várjam meg a végén?

Alighanem  teljesen  félreérthetően  hangsúlyoztam. Kérdésem úgy hangozhatott, mint amikor idősektől tudakoljuk, segítsünk­e nekik tartani az ajtót, amíg kicsoszognak a járókeretükkel. Úgyhogy megismételtem:

– Megvárom odakint.

Szigethy-Mallász Rita fordítása

támogatás