„Tágabb értelemben azt mondhatom, hogy apámat az anyám rokonai verték agyon”

Írta: Vajda Mihály - Rovat: Irodalom, Kultúra-Művészetek, Történelem

A címként szolgáló idézet Orbán Ottó Színpompás ostrom (életműinterjú) című, a Tények és tanúk sorozatban a Magvetőnél 2016-ban megjelent posztumusz kötetéből való.

Vajda Mihály

Vajda Mihály

Persze láttunk már olyat, hogy valakit a felesége rokonai agyonvertek; csakhogy itt a rokonságot hangsúlyosan tágabb értelemben kell érteni, s ez a fontos. Akik a költő munkaszolgálatos apját valóban agyon verték, mert agyonverték, azok a szó szűkebb értelmében nem voltak a költő anyjának rokonai. Csak éppen annak világából valók voltak.

orbanotto_interjukotet_boritoA mondat azért mart belém, mert nem voltam képes nem a magyar történelem legutóbbi majd egy évszázadának szimbolikus összefoglalásaként felfogni. Orbán könyvét megelőzően ugyanis két olyan könyvet olvastam, amely éppen arról szólt,

hogyan verték agyon Orbán Ottó anyjának rokonai Orbán Ottónak és a hasonszőrűeknek az apját, meg az anyját, meg a feleségét, a szeretőjét vagy éppen a gyerekeit.

A két könyv, melyet említettem, Zoltán Gábor Orgiája és Závada Pál Egy piaci napja. Véletlen, hogy éppen egymás után olvastam őket. Az Orgia a XII. kerületi Városmajor utcai (vagy Maros utcai?, mindegy, keresztezik egymást) nyilasházban történteket, a tizenkétker nyilasainak életét és viselt dolgait mondja el az 1944-45-ös nyilas uralom idején. A könyvről Bán Zoltán András írt „Magyaros, kerületi vérfürdő” címmel a vs.hu-n, okosan és meggondolkoztatón; nagyjából én is azt gondolom róla, amit Bán. De most nem a könyvről fogok írni. Arról, amit ábrázol. S, akárcsak a regény, az általa állítólag dokumentumszerű hitelességgel ábrázoltak két oldaláról. Mert el tudom hinni Zoltán Gábornak, hogy sem a szinte ép ésszel felfoghatatlan szörnyűségek, sem pedig a „testvérközösség” nyilasházi élete nem a szerző képzeletének szülötte.

ZOLTAN-G_Orgia_ENVELOPE.inddIdézek Bán Zoltán Andrástól: „Van ebben a rettenetben valamiféle bensőséges, családias vonás. Ezek a nyilasok nem szörnyetegek, nem démoni gonoszságú megszállottak. Zabrálnak, lopnak, gyilkolnak, áldozataikat minden elképzelhető módon megalázzák, de közben főzik a pörköltet, szalonnáznak, pálinkáznak, magyar nótákat ás Karády-számokat énekelnek, tangóharmonikáznak, élik a maguk végtelenül pitiáner, kisszerű életét, ugyanazt, amelyet már a háború előtt is folytattak, és amelyet feltehetően a háború után is élni fognak majd. A gonosz banalitása ez, Hannah Arendt híres-hírhedt fogalma, melyet az Eichmann-per végigkövetése után alkotott meg, és amellyel azt akarta kifejezni, hogy maga a gonosztevő banális, és égbekiáltó tetteiben nincs semmi démoniság, semmiféle nagyság.”

Hát igen; én magam, kilenc-tíz éves gyerekként sem az ép ésszel szinte felfoghatatlan szörnyűségekről, sem a nyilasházakban folyó kedélyes, pitiáner életről nem tudtam semmit. Egyszerűen féltem a nyilasoktól, vagy legalábbis félnem kellett tőlük, hiszen nap, mint nap leparancsoltak bennünket a Tátra utcai védett ház udvarára, s néhányunkat magukkal vitték. Azt tudtam, hogy a Dunába lövik őket. Aztán elmúltak a félelmetes napok, felszabadultunk, s úgy gondoltuk, én biztosan úgy gondoltam, hogy most már nincsen mitől félnünk. Hogy tévedtünk, azt én akkor nem tudtam; hogy környezetemben az idősebbek tudták-e, arról fogalmam sincs. Talán azért rettegtek a kisgazdák 1947-es győzelmétől, mert elhitték, amit a baloldal állított róluk, hogy ugyanis a vidéki zsidó-pogromoknak ők az értelmi szerzői.

S ezért volt fontos számomra Závada könyve. Tudtam, hogy 1945 után volt pogrom Kunmadarason, tudtam, hogy volt pogrom Miskolcon is. Mióta tudom? Erre nehezen tudnék felelni, a miskolci pogromról a kilencvenes évek elején biztosan tudtam már, mielőtt még beszámolót olvastam volna Varga Jajó tollából.[1] Hogy abban a beszámolóban is „kiemelkedő szerepet” játszott-e maga Rákosi, arra nem emlékszem, jóllehet, ha emlékezetem nem csal, a beszámoló ugyancsak a kommunistákat tette felelőssé a pogrom kirobbanásáért. Teljes joggal. Rákosi szerepe Závada leírásában számomra viszont megdöbbentő volt: szabályosan uszította a szegény diósgyőri munkásokat az árdrágítók és forintrombolók ellen, akik Egy piaci napazután meglincselték a zsidó malomtulajdonost és rokonát. S Rákosinak kétsége sem lehetett afelől, hogy zsidókra uszítja a diósgyőri munkásokat, akik azután még egy zsidó rendőrtisztet is felkoncoltak. Itt, ha jól megy, nem volt szó kisgazdákról. Annál inkább Kunmadarason.

A csürhe, főleg asszonyok, amely Kunmadaras utcáin száguldozva meglincselt néhány zsidó kereskedőt

– azt a keveset, akiknek volt képük a faluba visszatérni, s széthordott, ellopott holmijukat visszakérni – a maga primitívségében elborzasztóbbnak tűnik a tizenkétker nyilasainál. De hát két író, két különböző szemlélet, nincsen jogunkban következtetéseket levonni.

Hogy Orbán Ottó mondata miért szökött a szemembe, azt most már, gondolom, nem kell magyaráznom. De valahányszor ilyesmiről írok, nem tudom megállni, hogy ne tegyem fel újból és újból a gyötrő kérdést: Miért éppen a zsidók? Nos, Gábor György nemrégiben megjelent könyvének egy fontos tanulmányában egy újabb – természetesen ugyancsak nem teljes magyarázatra bukkantam.

Gábor György Múltba zárt jelen című könyve már címével is, s „A rejtőzködő Kleió” című prológusával is a leghatározottabban vállalja: mindazok a kifejezetten történelmi esszék, melyeket a kötetben összegyűjtött, ha szándékuk szerint minden aktualizálástól mentesek is, a jelen szemszögéből láttatják a múltat – a valaha volt zsidó állam történetétől kezdve egészen a soá-ig. Kleió nem engedi másképp látni az elmúlt történeteket. És ez így van jól. Hiszen ha valami véglegesen elmúlt, ha egy történet minden következmény nélkül lezárult, arról már semmit sem tudunk, s ha őszinték akarunk lenni, azt is be kell vallanunk: nem is érdekel már bennünket. A Gábor György által nagyon szakszerűen, óriási tudással elmesélt történetek azonban, tán Kleió jóvoltából, nagyon is elevenünkbe vágnak. Amihez még hozzá kell tegyem azt, hogy számomra – mint már mondottam – hozzájárultak egy rejtély, bizonyára életem legjelentősebb rejtélyének, no, nem a megoldásához, de lényegének újabb, és talán minden eddiginél szubsztanciálisabb megközelítéséhez.

Szeretnék idézni valamit Anna Maria Jokl-tól, a bécsi születésű zsidó német-izraeli írónő és pszichoanalitikus „Két eset a múlttal való megbirkózás témájához” című írásából:

“A szomorú néma állat, azzal az iszonyú lehetőséggel, hogy öldöklő vadállattá változhat, rámutat valami megformálatlan, elzárt, kifejeződésre képtelen, feloldatlan dologra a német lélek mélyén (hogy ‘veleszületett faktorról’ vagy a történelmi körülményekről van szó, azt itt nem tudjuk eldönteni, ha el lehet dönteni egyáltalán), valamire, amit a zsidók, és talán csakis a zsidók tudtak megérteni, értékelni és katalizátorként kimondhatóvá tenni, amire szükség volt ahhoz, hogy ez a Valami megvalósulhasson. Hogy lehet ez? És miért éppen a zsidók?”

Nos, a Valamit megvalósító dolog nemcsak a német lélek mélyén rejtőzik, teszem én hozzá Anna Maria Jokl számomra rendkívül fontos szövegéhez. A radikális idegenség érzéséről van szó, ami azután a szomorú néma állatot öldöklő vadállattá változtathatja. A fentebb említett rejtély az idézett szerző számára is láthatóan ugyanaz, mint az én számomra, különben nem kérdezné, hogy

miért éppen a zsidók.  Miért a zsidók azok, akik megmaradnak idegennek.

Gábor György kötetének első tanulmánya, mely „A hatalomból kirekesztve – a hatalomról (Az antik és agabor gyorgy borito középkori zsidóság hatalomkoncepciója és az ellenzékiség lehetősége)” címet viseli, szememben, ha éppen nem is a válasz a kérdésre – meggyőződésem, hogy bármely, s bármilyen sokszorosan összetett válasz sem fogja a kérdést teljes egészében és minden vitát lezárón megválaszolhatni, de – ugyancsak plauzibilis eleme egy sok tekintetben akceptálható válasznak. Hosszas elméletgyártás helyett, melyre itt amúgy sem vállalkozhatom, egyrészt megállapítom, hogy a szétszóratott, diaszpórában élő zsidóság, még ha nem is feltétlenül, és távolról sem mindig volt radikálisan idegen a környezete szemében, egy valamiben mégis mindenki másnál radikálisabban reprezentálta a másságot. Az evilági hatalomnak a zsidó csak akkor engedelmeskedett, engedelmeskedik – most már magam sem tudom, hogy a történelemről beszélek-e vagy a jelenről –, ha annak rendelkezései, törvényei nem mondanak ellent az Örökkévalótól kapott törvényeknek. Tudom: nincsen olyan, hogy „a” zsidó; s hogy mely törvényeket kaptuk az Örökkévalótól, azt sem olyan könnyű már tudni. De, amint már mondtam, nincs itt a helye e kérdések körüljárásának. Ehelyett, íme, néhány fontos idézet a könyvből:

„…a kérdés az, hogy Izrael spirituális közössége alárendelhető-e egyáltalán bármilyen politikai hatalomnak, s ha igen, mifélének?” „…a mindenkori állammal, különösképp az erős állammal szembeni folyamatos és heves ellenzéki jelenlét.” „A semmiféle hivatallal és hatalommal nem rendelkező, sőt, a hatalommal kifejezetten szembenálló, valóságos ellenzéki szerepet betöltő próféták (a szellem független, szabadon lebegő emberei…)” S még egy, kicsit hosszabb idézet: „A hatalom teljességét a zsidóság csak és kizárólag az Örökkévalónál érzékeli, minden földi uralom ehhez képest súlyos romlás, deviancia, error. Nem csupán Rosenzweig romantikus antikapitalista attitűdjének tudható be az a megállapítása, miszerint a jog helyett az erőszak az állam igazi arca, s az örökkévalóságot magában hordozó zsidóság és az állam hamis örökkévalósága között lényegi ellentét van: ’… az örök nép igazi örökkévalósága szükségszerűen marad mindig idegen és ellenséges az állam iránt.’” (A megváltás csillaga)

A zsidó szükségképpen ellenzéki?

Nem. Csak akkor száll szembe az evilági törvénykezéssel, ha az ellentmond az Örökkévaló parancsolatainak. De tudjuk-e még, hogy melyek azok? Igenis tudjuk, még ha megfogalmazni őket nem is vagyunk képesek. Írtam egyszer egy rövid esszét „Két üres kőtábla” címen. Arra lyukadtam ki, hogy ma már a két mózesi táblára írottak nem olvashatók. Azt azonban tudjuk, hogy rájuk van vésve valami, amit semmiféle földi hatalom át nem írhat. Hogyan gondolhatják  hát a népek, hogy a zsidók veszélyesek, mert világuralomra törnek? Egyszerű. Magukból indulnak ki, s ezért elképzelhetetlennek tartják, hogy a zsidók nem azért szállnak szembe gyakorta az evilági hatalmasokkal, hogy a maguk uralmát rendezzék be majd az egész földkerekségen.

Jegyzet

[1] Én így ismertem ezt az embert; itt-ott felbukkant az életemben. Hogy azonos-e azzal a Varga Jánossal, aki a Filmarchívumban dolgozik, azt nem tudom megmondani. A fényképek alapján nem tartom lehetetlennek. De semmiképpen sem azonos a nálánál sokkal idősebb, már elhunyt híres történésszel.

támogatás