„Szükség van az életükben a színházra”

Írta: Szentgyörgyi Rita - Rovat: Kultúra-Művészetek

Interjú Máté Gáborral 

A felismerhető arculatban hisz. Szívügye a kortárs dráma. A Katona színidirektoraként a fiatalok, az alternatívok, a zenés produkciók felé nyit. Konkrét társadalmi problémákat feszegető műveket állít színpadra. A Cigányok a washingtoni Kennedy Center közönségét is lenyűgözte. A mi osztályunk játékosan kegyetlen szembesítés a huszadik század feldolgozatlan történelmi traumáival. A Katona harmincadik évfordulójára egy dokumentum színházi előadást rendezett, Eleje címmel.

S

Fotó: Kallós Bea, MTI

–  1982-ben színháztörténet íródott, a Nemzeti Színház, a kaposvári és a szolnoki társulat legjavából toborzott Katona József Színház megalakulásával. Milyen képet idéz fel az előadás a korról, az első szabad színház létrejöttéről?

–  Azokat a politikai, művészi ellentmondásokat mutatja be, főleg korabeli jegyzőkönyvek alapján, amelyek a Katona megszületéséhez vezettek. Zsámbéki Gábor szokta mondani, hogy Magyarországon a színházak politikai döntések alapján szerveződnek. A Katonát is ez hívta létre. A politikai döntés szerencsésen egybeesett azzal, hogy azok a színészek, akik a Nemzetiben ellehetetlenültek, átkerüljenek egy másik színházba. Persze mindez annak volt köszönhető, hogy Zsámbéki Gábor és Székely Gábor jó irányba vitték ezt az ügyet.

– Min múlott, hogy öt év „késéssel”, 1987-ben csatlakozott a Katona társulatához?

– Nagyon jól éreztem magam Kaposvárott. Elkényeztetett gyermeke voltam az akkori színházi időszaknak. Eredetileg vendégként hívtak a Catullushoz, aztán a sors úgy hozta, hogy itt maradtam.

– Néhány legendás alakítását leszámítva, mint a Catullus, a Mizantróp vagy a Revizor, milyen jelentős előadások szerepelnek a személyes értékrendjében?

– A színházi ember általában akkor érzi jól magát, ha valami, amit létrehoz, a belső vagy a jelentős külső megítélés alapján jobbnak látszik az addigiaknál. Rám az jellemző, hogy ha valamiben megdicsérnek, úgy gondolom, hogy mégsem voltam olyan jó.

– Alulértékeli magát?

2011-01-25 Budapest. Mizantróp, a Katona József Színházban.

A mizantróp szerepében a Katona József Színházban. Fotó: Dudás Ernő.

– Nyilván ez egy trükk is a részemről. Inkább rosszabbra számítok, és aztán érhetnek kellemes csalódások.

– A kaposvári újító szellemiség egyenes folytatásának tekinti a Katonát?

–  Emlékeim szerint volt különbség a kettő között. Kaposvárról érkezve nehéz volt megszoknom a budapesti színészlétezést. Egy válogatott csapat dolgozott a Katonában, amit a szakma minden szelete próbált kizsigerelni a szó relatíve jó értelmében. Mindenki az itteni színészeket használta filmben, rádióban, televízióban. Kaposvárott kizárólag a színházra figyeltek. Szellemiségében a budapesti közönség sokkal értelmesebb volt, mint a vidéki, bármennyire sértően is hangzik. A kaposvári közönség legnagyobb erénye a műveletlensége volt. Nem ismerték Shakespeare-t, Csehovot, Turgenyevet, ezért a történet és az előadásmód lebilincselte őket. A budapesti vendégjátékok alkalmával pedig már-már túlzott érdeklődés fogadta az előadásainkat. A Katona közönsége megsokszorozva az a közönség volt, amelyik a Kaposvári Színház vendégjátékaira megtöltötte a Vígszínházat vagy az Operettet.

– Már tizenévesen rendező akart lenni. Milyen színházeszményt örökölt az édesapjától, Máté Lajostól, a hazai alternatív színházi mozgalom legendás alakjától?

–  Onnantól működött a mi kapcsolatunk, amikor elhatároztam, hogy a színházi pályát választom. Apám úgy érezte, hogy a kőszínházi rendezői pályán nincs keresnivalója olyan tehetségek láttán, amint Zsámbéki, Székely, Ascher, Babarczy. És akkor nyergelt át az amatőr színházi vonalra. A legtöbb, amit tőle kaptam, hogy nekem az a színház tetszett, ami miatt ő nem akart színházrendező lenni.

a_mi_osztalyunk_kamra_4

A mi osztályunk a Kamrában. Fotó: Dömölky Dániel.

–  Zsámbékitól vette át az igazgatói stafétabotot. Miben törekszik folytonosságra, illetve meghaladásra?

–  Semmiképpen nem akarok olyan változást hozni, ami nem lenne rokon a korábbi Katonával. Zsámbéki változatlanul jelentős tagja a színháznak. Én, úgymond, az ő istállójából származom, azonos színházeszményen nevelődtem. Szeretek szerényen, elszigetelten dolgozni, a lényeggel foglalkozni. Valamivel fiatalabb lévén, képes vagyok arra, hogy felvegyem a kesztyűt a mai kihívásokkal szemben. Nagyon erős harc folyik a nézőkért. A Katonáról az terjedt el, hogy mindig jó, ezért már szinte el sem jöttek, már-már kezdte érdektelenség övezni. És sokkal inkább az újdonságok felé fordultak az emberek.

– Ennek érdekében történt külső arculatváltás, egy kulturális közösségi tér létrehozása a K:antin kávézóval és a színházi vonatkozású ajándéktárgyakat is áruló könyvesbolttal?

– Olyan időszakot élünk, amikor a színháznak mindig kell valamit csinálnia, hogy felhívja magára a figyelmet. Van ugyan egy marketing része is annak, hogy mi megyünk a közönség után, de valójában azért tesszük, hogy jobban érzékeljék, szükség van az életükben a színházra. Most az a folyamat zajlik, amiben a színész nem egy messze lévő idol, hanem egy közel lévő ember.

– Tartalmi kérdésekről szólva, jelenleg két kockázatos, részben zsidó témájú darab fut a Kamra műsorán a történelmi kibeszéletlenségekről, az ordas ideológiák, politikai szenvedélyek által gerjesztett gyűlöletről: A mi osztályunk és a Heldenplatz. Míg a lengyeleknek és az osztrákoknak megvan a maguk szembesítő drámája, hol marad a magyaroké?

– Eleve abból kell kiindulni, hogy a magyar drámairodalom elég gyengécske. Mostanában feljövőben van ugyan, de a magyar drámaírók a fontos társadalmi kérdések kapirgálásának a környékén sincsenek. A magyar színházkultúra kezdete későbbről datálódik, mint bármelyik más környező országban. Hatalmas a lemaradásunk. Ha csak arra gondolok, hogy egy Füst Milán nagyságú drámaíró mennyire nem találta a helyét magyar színpadon, mennyit kellett kuncsorognia, hogyan és hányféleképpen dobták vissza a drámáit! Tulajdonképpen Kornis Mihály Halleluja című drámájának az ellehetetlenítése is ennek a történetnek a sorába tartozik. Kornis egy olyan váratlanul, erőteljesen új drámai nyelvet használt, aminek az elfojtása következményekkel járt.

– A színház feladata az írók felkérése…

– A Cigányok második felét én írattam meg Grecsó Krisztiánnal. Én kerestem meg őt a történet ötletével és fontos fordulataival. Nem a drámaírók jöttek és dobálták a fejemhez a jobbnál jobb színdarabokat.

foto dömölky dániel ciganyokk3

Cigányok. Fotó: Dömölky Dániel.

–  A Mi osztályunk bár színházi esemény lett, elnyerte a Színikritikusok díját, hónapokkal előre nem lehet jegyet kapni rá, mégsem indított széles körű társadalmi vitát. Miben látja ennek az okát?

– Csak találgatni tudok. Annak, hogy nem beszélünk nyíltan bizonyos kérdésekről, nyilvánvaló oka, hogy a második világháború utáni politikai nemzedékeknek érdekében állt az elhallgatás, a problémák szőnyeg alá söprése. Különféle társadalmi alkuk, titkos és nyilvános megegyezések születtek. Az is teljesen nyilvánvaló, hogy közvetlenül a rendszerváltás után különböző politikai érdekcsoportoknak nem állt érdekében ezeknek a tisztázása, mint ahogy a III/3-as ügyekről sem beszéltünk idejében. Mindez mára odáig fajult, hogy minimum két táborra szakadt az ország, hogy megbélyegzések folynak.

– Mit gondol, mi védi meg a Katonát a Nemzeti ellenében megtapasztalt sárdobálástól? Mitől számít ez a színház politikailag semleges szigetnek?

– Már Zsámbéki nyilvánvalóvá tette, hogy a Katonát nem lehet semmilyen politikai érdek szócsövévé tenni. Ha alkatilag olyan ember lennék, bizonyára oda dughatnám a fejemet valamelyik párt első sorába. A személyiségem nem visz rá. Nem ebben a tárgykörben vagyok érdekelt.

Címkék:2012-12

[popup][/popup]