Szűcs Kláráról, hetven év után

 „Nem tudom, hisznek-e a zsidók Istenben; általában túlságosan kritikus szelleműek ahhoz, hogy hajlamosak legyenek föltétlen hitre; de tudnak Róla. S ez a tudás létezésüknek tragikus, különös pátoszt kölcsönöz.”

 Márai Sándor: Napló. 1946

Szűcs Klárát anyu hozta haza hozzánk. A vasútállomásról hozta, ahol hajnalban egy-egy önkéntes csapat az érkező deportáltakat fogadta teával, levessel, DDT-vel, ha jól emlékszem, éppen a tifusz járta, igy értettem 1945 késő nyarán, a járvány szót, a DDT pedig  akkor még használatos volt. Szűcs Klára tizenhat éves. Vagy talán már majdnem tizenhét. Barna hajú, barna szemű lány. Hallgatagon ült nálunk egy szék szélén, mint akit zavarba hoz, hogy létezik még szoba, könyv és képek a falon. Azokat nézte. Én meg őt néztem, az arcát  (azt hiszem, szép volt), a fiusan rövid haját, az öltözékére nem emlékszem. Kilenc éves voltam. A felnőttek egyelőre megkiméltek attól, hogy elmagyarázzák, honnan jön ez a félénk lány, de hát egészen pontosan ők sem ismerték még a lágerek teljes valóságát. A túlélők nem sokat beszéltek. Apu sem, aki egy hónappal Klára után érkezik majd Dachauból. Emlékezni több mint nehéz. És én, úgy tudom,  egyre csak  bámultam Szűcs Klárát. Mindig szerettem volna egy testvért, éppen ilyen nővér kellene nekem, milyen jó, hogy anyu idehozta, gondoltam, és időnként megsimogattam a szótlan vendég kezét. Az is jó volt, hogy ilyenkor mintha rám mosolygott volna, pedig az látszott, hogy igazán nem vidám. Azért mégis megszólalt, és most mondta, váratlanul, nem amikor belépett anyuval, hogy Jónapot, mint akinek eszébe jut hirtelen az illem. És  rámnézett: – Szervusz, ez külön nekem szólt, és hozzá tett még valamit: – A kishúgom meg az öcsém – de nem fejezte be, akkor nem is értettem miért, a  megkezdett mondatot, inkább igy folytatta töredékes monológját: pozsonyi család voltunk. Apu munkaszolgálatos, dehát most már nem is tudom – és ezt sem folytatta, megint más következett: kettőnket, anyut meg engem, amikor kinyitották a vagont, és káprázott a szemem a világosságtól, elválasztottak a kicsiktől

Elhalgatott. Félrenézett. De vajon jól emlékszem-e majdnem hetven év után? A helyzetre, a személyre biztosan. Ha én nem is, a felnőttek sejtették, miről hallgat ez a lány. A hosszú csendre emlékszem, Betti néném kérdése előtt – Nem tudsz róluk semmit?

Válasz helyett vendégünk bemutatkozott – Szűcs Klára vagyok,  mint aki visszanyerte hirtelen a nevét. Személy lett megint a megszámozott rab. Ennyi maradt a múltból. Hogy van neve. Miért van fiús frizurád? –  ezt én kérdeztem, s ő  végigsimitott ujjnyira kinőtt haján, úgy mondta: – ez nem frizura. Ott kopaszra nyirtak mindenkit.

Később aztán megtudtuk, hogy mialatt őt csontvázból visszavarázsolták a felszabaditók vitaminnal, élelemmel, fiatal lánnyá, majdnem személy lett megint, aki hasonlit Szűcs Klárára, és akinek egy ismeretlen valaki elárulta, hogy hiába keresi az édesanyját. Ezt nem lehetett csak úgy elhinni, hátha már otthon van, ez az idegen talán téved, összetéveszti az ő anyját valaki mással. Ezért hát vissza kell térnie a szülővárosába. Számára ez volt az egyetlen bizonyosság – most már, ennyi idő után. Mert hihetetlenül hosszú volt az idő 1944 nyarától 1945 nyaráig. Felfoghatatlan adatok ismeretében már rég értem ezeket a tényekkel dacoló,  makacs és logikátlan érzelmeket is. A hihetetlennel csak ez a hit tudhatott szembeszállni.

Megtanultam-e a leckét? „ A felejtés is része a sorstalanság állapotának” – mondja Kertész Imre. Naponta látom a három portrét, amelyet Klára emlékbe nálunk hagyott. Nem remekmű egyik sem. Csak éppen sorsesemény. Mert ezzel a  harom szines krétarajzzal Szűcs   Klára visszatért a sorstalanságból a kultúrába. A leértékelt ember kisemmizettségéből az értékek világába. Hiszen „A kultúra teszi az emberek és események összességét értelmes totalitássá (…) eleven és mindenki számára közös értelmet ad az élet legkülönbözőbb tényeinek” – olvashatjuk Márkus György posztumusz könyvében. Nem csak túlélte Szűcs Klára a kisemmizettséget, de visszavette tehetségét is, célt szerzett vissza véletlenül megmaradt életének.

Két szomorú, szép asszony arcát meg egy mosolygó kislányét örökitette meg. Mit mondhattak ezek arcok a már felismerhetően nem kezdő, az emberi és artisztikus kiteljesedés felé fejlődő fiatalság küszöbén, a meggyötört testű-lelkű, kifejezhetetlen tapasztalatokkal leterhelt művésznek 1945-ben? Az újrakezdhető élet igéretét? Hogy képes alig ismert lények arcán meglátni és kifejező látványá tenni, arcvonásokból kiolvasni lelki állapotot, egyéniséget, belső valóságok természetét? Nem remekművek? Vagy inkább a krétarajz, mint műfaj, mint forma, nem biztosit maradandóságot? Valóban nem tartozik a szines kréta a megbecsültebb képzőművészeti eszközözök közé. De hiszen hetven év telt el azóta, és ime, nem kopott semmit az iskolázott technikai biztonsága a kéznek, s megnőtt a lélektani kifejező igazsága a rettentő nyomás alatt hirtelen beérett alkotóerőnek. 1945-ben a Soá nagyon fiatal túlélője a háború utáni szegénység rendelkezésre álló eszközeivel szolgálta a művészetet meg  a valóságot. És önmaga újjáépitésének lehetőségét. Aki a rá tekintő gyermekarc mosolyát nézi, ha ismeri, tehát nem felejti az egy évvel korábbi fotó tanúságát,  ugyanannak az üldözött kislánynak az elkinzott nézését bele a kegyetlen világba, a Szűcs Klára alkotta  szines krétarajzon felismeri a gyermekkor hallatlan lelki rugalmaságát. És felismerheti egy kiirtott korosztály túlélőjében, akinek a féltő szeretet visszaadta az élet örömét. És megrendülten, hálásan elismeri a fiatal művésznő empátiáját. Milyen volt az életben maradt kislány környezete? A  két asszony portré modelljei: a környezet. Szomorúságról vallanak ezek az arcképek. Veszteségek nyomát viselik, bánat, megaláztatás gyötrelmét hordozzák és megőrzött képességét a szeretetnek. Túl az eltelt időn ez a kontraszt megőrzi a múltat és a jövőt, a szenvedést és a reményt, a  zsidóság évezredes fennmaradásának  titkát.

Szűcs Klára aztán elment. És azóta sem tudok semmit róla. Azt a nagyon sokat tudom csak, amit a három portréval itthagyott. Kolozsvári modelljei közül én vagyok életben.