Szólíts a neveden

A nagy sikerű film az elmúlt hetekben került a hazai mozikba, és vele együtt a film alapjául szolgáló André Aciman regény is megjelent az Athenaeum Kiadónál. Főhősei egy tizenéves európai és egy huszonéves amerikai zsidó fiú, és kettejük érzelmileg és érzékileg egyaránt heves viszonya a nyolcvanas évek Toscanájában, az olasz nagypolgárság közegében.

A történet kiindulópontja, hogy Oliver, a fiatal egyetemi oktató nyári vakációra érkezik az USÁ-ból egykori professzora családjához Észak-Olaszországba, és ott megismerkedik a professzor nagykamasz fiával, Elioval. Kapcsolatuk életre szóló élménnyé válik mindkettejük számára.

Részletet közlünk a film alapjául szolgáló regényből.

*

Annyi mindent letagadhattam volna – hogy mennyire vágytam megérinteni a napfényben megvillanó térdét és csuklóját, aminek olajos ragyogásához hasonlót nem sok embernél láttam eddig; hogy mennyire rajongtam a fehér teniszsortjáért, ami valamiért mindig úgy nézett ki, mintha összeagyagozta volna, sőt a hetek előrehaladtával ilyenné vált a bőre is; ahogy a napról napra szőkülő haja megcsillant a még csak félig előbújt nap fényében, a lobogó inge, ami szeles napokon lobogott csak igazán a medence melletti teraszon, a bőr- és izzadságillat olyan keverékét sejtetve, aminek már a gondolatától is merevedésem támadt. Mind-mind letagadhattam volna. És talán el is hiszem a tagadásaimat.

Mégis az arany nyaklánc volt az, a Dávid-csillaggal, ami valami minden eddigi elképzelésemnél lenyűgözőbbről árulkodott, hiszen kettőnket összekötve arra emlékeztet, hogy noha nem is lehetnénk egymástól különbözőbbek, ez az egy dolog felüláll a különbségeinken. Szinte azonnal, már az első napon észrevettem a csillagot. Attól a pillanattól kezdve tudtam, hogy mindaz, ami egyszerre ejt zavarba és késztet kritika nélküli barátkozásra, mindaz több mint amire bármelyikünk valaha vágyhat a másiktól, hatalmasabb és ezért jobb is, mint a lelke, a testem vagy akár az egész föld. A nyakában lógó csillagot és az árulkodó függőt elnézve mintha valami időtlent, ősit, halhatatlant pillantottam volna meg benne, magamban, mindkettőnkben, valamit, ami csak arra vár, hogy végre felélesszék évezredes álmából.

Zavarba ejtett azonban, hogy ő szemlátomást egyáltalán nem látszott észre venni az én hasonló nyakláncomat. Ahogyan azt sem, hogy tekintetem időről időre a fürdőnadrágja felé vándorol, hátha átsejlik rajta kettőnk egykori sivatagi testvériségének záloga.

A családomat leszámítva alighanem Oliver volt az egyetlen zsidó, aki valaha megfordult B.-ben. Velünk ellentétben ő azonban ezt rögtön egyértelművé is tette. Mi nem voltunk feltűnően zsidók. Úgy viseltük a zsidóságunkat, mint a legtöbben ezen a földön: az ingünk alatt, ha nem is rejtve, de eltakarva. „Diszkrét zsidóság”, ahogy anyám szokta mondani. Az, hogy valaki úgy fitogtatja a zsidóságát, mint Oliver, amikor az egyik biciklinkre felpattanva, kigombolt ingben elkerekezett a város felé, éppannyira meglepett minket, mint ahogy el is gondolkodtatott, ugyan, mi bajunk lehetne, ha utánacsinálnánk. Néhányszor meg is próbálkoztam vele. De túlságosan zavarban voltam, mint aki az öltözőben meztelenül járkálva próbálja természetesen érezni magát, ám végül csak felizgul a saját meztelenségétől.

Azzal a csendes hivalkodással próbáltam mutatni a zsidóságomat a városban, ami nem annyira gőgből, mint inkább visszafojtott szégyenből fakad. Nem úgy Oliver! Pedig nem hinném, hogy eszébe sem jutott, milyen lehet zsidónak lenni egy túlnyomóan katolikus országban.

Néha szó is esett erről azokon a hosszú délutánokon, amikor mindketten félretettük a munkánkat egy kis beszélgetés kedvéért, míg a ház többi lakója a vendégekkel együtt betelepedett pihenni a hálószobákba. Éppen eleget élt különböző New England-i kisvárosokban ahhoz, hogy tudja, milyen kakukktojásnak lenni.

Mégsem zavarta a zsidósága úgy, ahogy engem az enyém, nem érzett emiatt egyfajta állandó, transzcendens feszültséget maga és a világ között. Még a megváltó testvériség misztikus, kimondatlan ígérete is hidegen hagyta. Talán éppen ezért nem feszélyezte a saját zsidósága, nem is kapargatta örökké, ahogy a gyerekek kapargatják a hegeiket, hátha attól hamarabb elmúlik a seb. Egyszerűen megbékélt a zsidóságával. Megbékélt önmagával is, a testével, a kinézetével, furcsa fonákütéseivel, megbékélt saját ízlésével a könyvek, a zene, a filmek vagy a barátok terén. Megbékélt a szeretett Mont Blanc tolla elvesztésével.