„Szívesen sértődnék meg, de nem tudok”

Az Izraeli filmhét vendége volt Eran Riklis, az egyik legismertebb izraeli filmrendező, akinek „Táncoló arabok” c. filmjét láthatta a magyar közönség.

Mostani filmjének és több korábbinak is izraeli arabok a főszereplői. Valójában őket araboknak vagy palesztinoknak kell tekintenünk?

Kezdetben ők maguk és az izraeliek is arab izraeli vagy izraeli arab néven emlegették őket. A 80-as évek végén kitört első intifáda óta azonban ez megváltozott. Az Izraelben élő arabokban ekkor kezdett tudatosulni, hogy az ő családjuk (vagy népük) a Nyugati Parton és Gázában él. És elkezdték magukat palesztin izraelieknek vagy (a militánsabbak) palesztinoknak nevezni. Hasonló folyamat ez, mint amikor az amerikai „négerek” előbb „feketék”, majd „afroamerikaiak” lettek. Itt nemcsak elnevezésről van szó, hanem arról, hogy egy csoport hogyan határozza meg saját magát kulturálisan, nemzeti alapon.

Hogyan határozzák meg magukat az ő képviselőik, a Kneszet arab pártjainak tagjai?

Úgy gondolom a palesztin nemzethez tartozó izraeli állampolgároknak mondják magukat. Ugyanolyan jogaik vannak, ugyanannyi adót fizetnek, csak egy – de az izraeliek szemében nagyon lényeges – különbség van: nem szolgálnak a hadseregben.

Nekem úgy tűnik, a „palesztin” elnevezés erős szembenállást jelent Izraellel szemben.

Ez így van. Mondhatjuk úgyis: az ellenséget jelenti. Ha Izraelben az arab falvakat vagy városokat nézi, nagyon közel vannak a zsidó településekhez. Mint Tel-Aviv és Jaffa, vagy Galilea, ahol a lakosság fele arab. Válságos időszakokban megnőnek a feszültségek. Mint múlt évben a gázai háború idején. Ilyenkor sok izraeli erősebben érzi, hogy a mellettük élő arabok is ugyanahhoz a néphez tartoznak, mint a gázaiak, akik rakétákat lőnek Izraelre.

Mondhatjuk, hogy az izraeli arabok egyre erősebben azonosulnak a határ túloldalán élő palesztinokkal?

Úgy gondolom, igen. A hétköznapi életben ez nem jelent feszültséget: az arabok köztünk élnek, egyetemeken, utcán, mindenütt. Ami a politikát illeti, ott viszont sok a súrlódás. Ha tehát az emberek azt kérdik, mi lesz ennek az együttélésnek a jövője, ezt bizony nagyon nehéz megmondani.

Hány országban mutatták be eddig Dancing Arabs c. filmjét és milyen volt a visszhangja?

Bemutatták Nyugat-Európa legtöbb országában, Ausztráliában, Brazíliában, az USA-ban, Kanadában és a visszajelzések nagyon pozitívak voltak. Jókat írtak róla a sajtóban és nagy volt a média-érdeklődés. Ehhez hozzájárul persze az is, hogy ez nem volt „nehéz” film, akár zsánerfilmnek is nevezhetjük: egy kamasz fiú érése, szerelme a téma. Mondhatnánk, hogy egy könnyen érthető, kellemes filmet csináltam.

A többi filmje is ilyen sikeres volt?

A Citromfa (Lemon Tree) még inkább, de a többi filmem is eljutott Nyugat-Európába, Amerikába. Az elmúlt tíz évben hat filmet csináltam, ami soknak mondható, és ebből ötöt igen széles körben forgalmaztak. Amerika a legnagyobb piac, éppen ezért a legkeményebb is, így hát sikernek tekintem, hogy e mostani filmemet vagy 50 városban vetítették.

Lehet valamiképpen mérni, hogy milyen hatása van a filmjeinek?

Mérni nehéz. Azt látom, hogy a média érdeklődik. New Yorkban például a filmet a Lincoln Plaza-ban vetítették, ami egy elegáns és korszerű művészeti központ, értelmiségi közönséggel. Öt moziterem van itt, a filmek állandóan cserélődnek és ezen a helyen a filmemet hét héten át vetítették. Ez persze az „intelligencia” találkozóhelye, a nagy plázák antitézise – de az én filmjeim ilyen közönségnek szólnak: ezért is éreztem mindjárt annyira otthon magam a Puskin moziban. És beszámolt róla a sajtó: New Yorkban az a remek, hogy az art mozikban futó filmekről beszámolnak a nagy lapok. De így volt ez Franciaországban, Németországban is.

Izraeli rendezőként nem tapasztal barátságtalan vagy ellenséges magatartást nagyon „progresszív” körökben, amelyek lépten-nyomon megbélyegzik Izraelt?

Magam is csodálkozom, de eddig nem történt velem ilyesmi. Egy alkalommal például az atlantai Emory University-n vetítették az egyik filmemet, elég nagy felhajtás közepette. A szervezők pedig jelezték, hogy megkereste őket a BDS[1] és jelen akarnak lenni a filmem vetítésén. Rendben van, mondtam, részemről nincs akadálya. El is jöttek hárman, két amerikai meg egy palesztin – de a film végén azt mondták, nem akarnak semmit mondani, tetszett nekik a film. „Nem azért jöttek, hogy támadjanak?”, kérdeztem. „De igen – felelték – de nincs mit mondanunk.” Furcsa helyzet volt, az biztos.

Tehát még soha nem fordult elő, hogy művészek vagy értelmiségiek társaságában számon kérték, hogy „miért bántja a palesztinokat?”

Lehet, hogy szerencsém volt, de eddig ilyesmi nem fordult elő velem. Persze még megeshet, nem lennék meglepve. Tudom ugyanakkor, hogy van egy brit filmrendező, Ken Loach aki folyamatosan az izraeli filmek bojkottjára uszít, miközben azt mondja, hogy ez nem a rendezők ellen (tehát ellenem) van, hanem az izraeli kormány ellen. Miközben az izraeli kormány finanszírozza az én filmjeimet és nem szól bele a filmek taralmába. Izrael demokrácia, így szerintem egy Izrael elleni bojkottnak semmi értelme. Bojkottálni az izraeli művészeket? Akik a humanizmus iránt oly mélyen elkötelezettek?

Mindent bojkottálni akarnak, ami izraeli.

Ezt értem, de az izraeli művészek olyan sok helyen vannak jelen Európában, olyannyira beépültek az európai kulturális életbe, hogy szerintem ez nem fog sikerülni. Ha a nagy európai filmfesztiválokat nézzük, mindegyiken jelen vannak az izraeli művészek, és senki nem tud ez ellen mit tenni.

A Puskin moziban azt mondta, nagy vágya, hogy filmjeit bemutassák az arab országokban. Ugyanakkor arról is beszélt, hogy 5-6 évvel ezelőtt filmjeit vetítették Kairóban.

Igen, valóban, persze nem a nagy mozikban, hanem amolyan egyetemi filmklubokban. De azért ez is nagy áttörés volt. Az arab világban persze most hatalmas a felfordulás, ezért inkább az olyan gazdag országokra gondolok, mint Dubai, Katar és tásaik. Dubaiban nagy filmfesztivált tartanak, ahol soha nem mutatnak be izraeli filmeket. Én évek óta mondom, hogy ez elfogadhatatlan.

Ha a nyugati filmrendezők komolyan vennék saját elveiket, akkor bojkottálnák a dubai filmfesztivált.

Ha lenne időm és energiám, akkor valóban felkeresném az összes fontos nyugati filmrendezőt, hogy rávegyem őket: ne menjenek egy olyan országba, amelyik bojkottálja az izraeli filmeket. A művészet nem ismer határokat.

Vannak arab filmrendezőkkel kapcsolatai?

Sok arab színésszel és más szakmunkással dolgozom együtt a filmjeim forgatása során.

Úgy értem, vannak-e kapcsolatai más arab országokból származó rendezőkkel?

Azt hiszem ez nehéz ügy – nekik persze, mert nekem ezzel nincs gondom. Vannak olyan országok, ahol bajba kerülhetnek, ha megtudják, hogy kapcsolatba léptek velem. Fesztiválokon szoktunk találkozni, de hogy éppen milyen nyíltan tudjuk ezt tenni, az nagyban függ a pillanatnyi politikai légkörtől. Rajtam nem múlik, egy izraeli rendező mindenkivel szívesen szóba áll, mint ahogy az izraeli mozikban is a világ számtalan filmjét bemutatták már. Arab, iráni filmeket is, minden gond nélkül. Ám az arab filmeseknek, azt hiszem, nagyon hosszú utat kell bejárniuk, míg megértik, hogy izraeliekkel is lehet együtt dolgozni. Ez messze van, mint ahogy a béke is messze van.

Legnagyobb sikert a Citromfa (Lemon tree) c. filmjével aratta, és az én sejtésem az, hogy ennek egyik oka a film alaphelyzete lehetett: az izraeli miniszter ki akarja vágatni a palesztin az asszony citromfáját, ami szépen illeszkedik az elnyomott palesztinokról szóló klisékbe.

Nos, amikor a film forgatókönyvét elküldtem a francia producernek, az ő reakciója az volt, hogy ez a film nagyon Izrael-párti. Merthogy a palesztin asszony az ügyében elmegy a bíróságra, majd a legfelsőbb bíróságra – tehát azt látjuk, hogy Izraelben működik a demokrácia. Korántsem fekete-fehér tehát a történet. Van ugyan politikai nyomás az ügyben, de az asszonynak mégis van esélye – ha végül nem is kerül ki győztesként a küzdelemből. Így hát nem hiszem, hogy a film azért volt sikeres, mert eleget tett a klisékről szóló európai elvárásoknak. Az alaphelyzet ugyan egyszerű, de a szereplők jelleme és a háttér is komplex, összetett.

Az izraeli művészek túlnyomó része baloldali érzelmű. Jelent ez nehézséget, amikor jobboldali kormány van hatalmon?

A jobboldali kormány már hosszú ideje hatalmon van. És én szívesen mondanám az elnyomott művész sértettségével, hogy a kormány elviselhetetlen, Párizsba fogok költözni – de nem ez a helyzet. Én személy szerint még sosem találkoztam politikai beavatkozási kísérlettel, és kollégáimtól sem hallottak ilyet. Az én filmjeimet az egyik izraeli filmalap támogatta. Az alapot pedig kormányforrásokból pénzelik. Most ugyan új kulturális minisztert neveztek ki, aki beszél mindenfélét, de azt hiszem, a gyakorlatban nem sok minden fog változni.

Magyarországon az a beavatkozás metódusa, hogy a pénzeket elosztó kuratóriumot a kormány lecseréli.

Elvileg nálunk is hasonló szisztéma működik, de nehezen tudom elképzelni, hogy egy miniszter azt mondja: nekem ez a film nem tetszik, ebből nem lesz semmi. A kuratóriumban ülnek filmesek, politikusok is, akiket megpróbálhatnak kívülről befolyásolni, de a gyakorlatban ilyesmi nem történik. Hiába van jobboldali kormány és jobboldali közhangulat, Izrael attól még valódi demokrácia marad. Próbálkoznak a politikusok néha, de a szólásszabadság szerintem nincs veszélyben.

És ami az izraeli filmek külföldi terjesztését illet, itt a bojkott-mozgalom nem volt eredményes?

A Dancing Arabs ebben az évben jött ki, és én nem éreztem semmiféle politikai nyomást Európában. De még ha a BDS híve is valaki, mi rosszat tud mondani egy olyan filmre, ami épp az Izraelben élő arabok problémáival foglalkozik?

Nem is erre a filmre gondoltam, hanem az izraeli filmekre általában.

Néha, itt-ott hallani olyan hangokat, hogy bojkottálni kéne az izraeli filmeket, de ez marginális. Ha ez lenne a normális, az már baj lenne, de szerencsére nincs így.

 

Eran Riklis filmjei: (A vastag betűkkel jelzett filmeket az elmúlt években a budapesti közönség is láthatta az izraeli filmhéten.)

Kísértés, 2002;

A szíriai menyasszony, 2004;

Citromfa, 2008;

A személyzetis küldetése, 2010;

Rájátszás, 2011;

Zaytoun, 2012;

Táncoló arabok, 2014.

[1] BDS: Boycott, Divestment, Sanctions: Agresszív, Izrael-ellenes bojkottot sürgető, nemzetközi mozgalom, amely gyakran az erőszak határát súroló, megfélemlítő módon lép fel az Izrael mellett kiálló tanárokkal, politikusokkal, civil aktivistákkal szemben.