Toleranciáról az operett nyelvén

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer a vadregényes Erdélyben egy Torockó nevű igazi magyar falu, abban élt egy derék magyar legény, Bárány András nevezetű. Mátkája is volt neki, Patkós Rózsi, sudár magyar leány, akit szeretett igaz szerelemmel.

Hanem a legény apja, gyöpös agyú Bárány uram nem akarta a házasságot, mert Patkós Rózsi elhalt szüleitől semmit sem örökölt, és még azt is rebesgették róla, hogy szüleinek nem is édes gyereke, hanem ki tudja, honnan fogadták örökbe.

Az első kép alapján klasszikus népszínmű lehetne a Menyasszonytánc. Itt azonban váratlan fordulat következik: a kolozsvári árvaszékről küldött iratokból kiderül, hogy Rózsi vér szerinti szülei zsidók. Népszínműben ilyen fordulat nincs. Ilyesmi csak a nagykörúton belül, egy toleranciára nevelő színműben lehetséges.

E mostani musicalváltozat egyébként már a harmadik feldolgozás. Az eredetit, Torockói menyasszony címmel, Indig Ottó írta, s a tekintélyes Belvárosi Színház mutatta be 1931- ben, parádés szereposztásban. 1937- ben, a zsidótörvények előestéjén láthatta a közönség a megfilmesített változatot Keleti Márton rendezésében. A korszak legnépszerűbb színészei: Kabos Gyula, Jávor Pál, Gombaszögi Ella és Dayka Margit főszereplésével készült film naiv, tiszteletre méltó kísérlet volt az agymosott tömegek felrázására: „Lássátok, egy rossz hivatali papír a legmagyarabb erdélyi leányt is zsidóvá teheti!”

A mostani szerzőgárda az eredeti, egy szálon futó történetet feldúsította. Az új változatban Bárány András – a szerelme zsidó voltából adódó feszültséget nem bírván elviselni – önként követi behívott társait a román hadseregbe. Itt azonban hamar megelégeli az állandó gyötrelmet és megaláztatást, s két társával együtt hazaszökik. Az üldözők elől szerelme, Rózsi és a kocsmáros bújtatják el, s ők vállalják a felelősséget, miután a falu szajhája feladja őket. Így a magyar kisebbségi sors is megjelenik a történetben, melyet a zsidók szolidaritása segít enyhíteni. Az egyik kisebbség segíti a másikat. Indig Ottó hetvenöt éve írt műve – korszerűsítve és klezmeresítve – jól illeszkedik a mai píszí világba.

A népszínműi fordulatok között időnként megjelenik az igazi dráma is. Rózsi – akit tanulatlansága miatt háta mögött kinevetnek a zsidó lányok – fájdalmában újra Szent Antalhoz akar fohászkodni. Ám az áhítatos énekkel templomba vonuló hívek acsargó dühvel marják el az immár zsidó lányt, s többen rátámadnak, hiszen már nem közülük való, tehát szabad préda. A nemi erőszaktól csak a román őrmester óvja meg, de ô sem önzetlenül. Ajánlatot tesz a lánynak: ha odaadja magát, megmenti Andrást a katonai bíróságtól. Rózsi el is megy az őrmesterhez, de a kiszolgáltatott lányok oly mindennapi sorsa rajta nem teljesedhet be – mégiscsak az operettszínházban vagyunk. A döntő pillanatban beront idősb Bárány uram, s megmenti a lányt, akit az első felvonásban még szajhának nevezett. Időközben megtudja ugyanis, mit tett Rózsi a fiáért.

A drámának vége, a valóságba tett rövid kiruccanás után visszatérünk a népszínmű/musicalhez. András szerencsésen kiszabadul, keblére öleli mátkáját, s feleségül kéri, akármilyen hitű is. Időközben kiderül, hogy Rózsi mégsem zsidó, adminisztratív hiba történt csupán. Az esküvôi nagytotál a zárókép, ennek közepén énekel Rózsi echte torockói menyasszonyi ruhában. Mellékesen megtudjuk, hogy a román őrmester szégyenében elbujdosott a faluból, és vele ment a falu szajhája is. Függöny, vastaps.

Szóljunk röviden a zsidók ábrázolásáról. Az 1937-es filmben Kabos Gyula vagy Gózon Gyula csupán fellépésükkel formálták meg a zsidó karaktereket. E mostani, látvánnyal erősen operáló változatban szükségét érezték a vizuális megjelenítésnek is. Torockó polgárosult zsidó lányai és asszonyai elegáns, szexepiles kis ruhákat hordanak, a férfiak ennek megfelelően öltönyt, nyakkendőt viselnek – s mindehhez, meglehetősen anakronisztikusan, ciceszt és kipát. Alighanem a Hegedűs a háztetőn volt az ősminta.

Operett-zsidókhoz rabbi is kell – vagy inkább annak rossz paródiája, aki strájmlit visel, viszont misebort iszik és tejfölös, szalonnás rácpontyra invitálja őt barátja, a katolikus pap. Feltûnő álszakállában hol táncol és énekel, hol bohóckodik, hol pedig bölcs tanácsokat osztogat. Egy rabbi – akár ironikusan – hiteles ábrázolása meghaladja a szerzők/rendezők ismereteit. (Amúgy a rabbi és a pap barátságának fontos üzenete van: ha a népek is ilyen jól megértenék egymást, nem itt tartanánk.) Ennél sokkal jobban elkapott a zsidó kocsmáros rezignált, ironikus figurája Mikó István tolmácsolásában, nemkülönben a jómódú, szeretetre/szerelemre éhes zsidó özvegyasszony alakja Molnár Piroska előadásában.

Épületes tanmese ez a javából, melyben számos műfaj keveredik. Legjobb dráma. Rózsi, az egyenes tartású, öntudatos magyar leány – s a többi magyar szereplő – egy népszínműből léptek elő; a zsidók önironikus poénjai inkább a belvárosi kabarét idézik, miközben Amerikáról szőtt álmaik hamisítatlan musicalstílusban szólalnak meg. Figyelemreméltó, hogy míg a zsidó szereplőkből dől a humor, a magyar szereplőknél ennek nyoma sincs. A katolikus pap az egyetlen kivétel.

A klezmermuzsika, a nyolcvanas években kezdődött hódító útja során megérkezett az operettszínházba is, a „világ első klezmermusicaljének” képében. A darab zsidó szereplőinek dalát és táncát többnyire ilyen stílusú zene kíséri. Érdekes ugyanakkor, hogy az echte magyar öltözéket viselő szereplők inkább musicalstílusban dalolnak, melyben nemigen ismerhetők fel magyar stílusjegyek. A zenei ősminta az amerikai musical, nem a magyar operett. (Utóbbi csak a dramaturgiában és a színpadképekben dominál.) Drámai musicalstílusban énekel fájdalmáról a két szerelmes is. Mindez a közönséget azonban nem zavarja, amely lelkes és ütemes tapssal kíséri a pattogósabb dal- és táncbetéteket.

Kritikai szellemeknek nem ajánlanám ezt a darabot. De soha nem is közülük került ki az operettek hálás közönsége, amely most is nyíltszíni tapssal jutalmazza a dalbetéteket, s vastapssal magát az előadást. Jól van, éljen, ezt akartuk: üzenetünk a toleranciáról, a másság elfogadásáról célba ért. Hogy mindennek mennyi köze van a valósághoz (lásd: 1944 ÉszakErdélyben), azt ne bolygassuk. Nem operettszínházba való.

Gadó János

Menyasszonytánc

Író: Kállai István, Böhm György
Zeneszerző: Jávori Ferenc
Rendező: Béres Attila

Színészek: Rózsa – Siménfalvy Ágota,
Győrfi Anna, András – Mészáros Árpád
Zsolt, György Rózsa Sándor, Herskovics
– Mikó István, Melis Gábor, Jonel – Szabó P. Szilveszter, Imre Sebastian Zsolt
Majzikné – Lehoczky Zsuzsa, Blumné –
Molnár Piroska, Felföldi Anikó, Bárány
– Dézsy Szabó Gábor, Kátai István, Sára
– Mednyánszky Ági, Lenke – Papadimitriu Athina, Blanka – Kovács Zsuzsa,
Rabbi – Jantyik Csaba, Pálfalvy Attila,
Pap – Faragó András, Cosma – Marik
Péter, Balogh Bodor Attila, Janka –
Szendy Szilvi, Bódi Barbara, Dávid –
Kerényi Miklós Máté, Mikola Gergő,
Tanító – Fila Balázs, Blum – Benkóczy
Zoltán, Konkoly Balázs, Gáspár – Peller
Károly, Miklós Attila, Terus – Dénes Judit, Nádasi Veronika, Sanyika – Oláh
Tibor, Anya – Arányi Adrienn, Tizedes –
Péter Richárd

Díszlet: Túri Erzsébet
Jelmez: Füzér Anni
Dalszöveg szerző: Miklós Tibor
Karigazgató: Kéringer László
Zenei vezető: Silló István
Koreográfus-asszisztens: Szabó Erika
Játékmester: Nagy Kati
Művészeti vezető: Kerényi Miklós Gábor
Rendezőasszisztens: Lázár Katalin
Koreográfus: Rogács László, Bodor Johanna
Közreműködik: a színház énekkara, a színház balettkara és a Budapester Klezmer Band