Szomorú vasárnap

Írta: Salát Anna - Rovat: Színház

Karinthy Színház, 2008. szeptember 3-án, este. Zsúfolásig telt nézőtér. A színházba járó tudja, hogy a Közönség Úr (© Karinthy) heterogén tömeg. Van a „jól nevelt” Közönség Úr – ők tisztelettudóan, szinte némán várják az előadást. Van a kissé morajló, „No lássuk, mit adnak itt ma este!” nevű Közönség Úr. Ő egy fokozattal impulzívabb, mint a „jól neveltek”: visszafogott, csendes duruzsolással jelzi, hogy jelen van. És van a „Hálás” Közönség Úr. Ő úgy ül le, hogy előre eldöntötte: itt ma jól fogja magát érezni, bármi történjék. Körülötte csupa régi ismerős, már hahotázik, izgatott. Szinte egy emberként, erőteljesen morajlik, amit halkabb, rövid ideig tartó morajhullámok váltanak fel.

A ma esti közönség a „Hálásak” közé tartozik. Néha odasandít a nyitott színpadra, ahová a díszletek mellett jelmezek is be vannak készítve. Találgatásokra késztet a sok szép női holmi. Van két nagy, fehérre festett fakeret is – ami az amúgy realista színpadon felkelti a kíváncsiságot. S amikor a várakozás izgalma már fokozhatatlan, a fény lassan kialszik és beúszik a Szomorú vasárnap dallama. Felütésnek remek. Ennél jobbat nem is kaphatott volna a „Hálás”, aki a már ismert és szeretett dalok kedvéért jött el. Utóbbiak jó ritmusban követik egymást.

A közönség soraiból lép elő a Dob utcai, a VII. kerületi, a kis Seress. Több nyelven mutatkozik be – ezzel tudatva világhírét. Mint kiderül, épp a túlvilágról jött, s most életére visszaemlékezve a jelenből a múltba és a múltból a jelenbe sétálva mesél nekünk: „Az arcok már idegenek itt, de a kövek még köszönnek”. És mesél, mesél – és mi pillanatok alatt megszeretjük. Mert őszinte, mert érezzük, hogy minden örömteli és fájó érzése megélt, valódi. Ahogyan eljátssza a jiddise mámeként viselkedő édesanyjával való dialógust, aki a trapézról, a veszélyes magaslatról próbálja leudvarolni fiát – az egyidejűleg megindító, humoros és (a Seress Rezsőt játszó) Mikó István színészmesterségbeli tudását mutatja.

Huszti Péter rendezése ötletgazdag. A nem túl nagy színpadon, három színésszel, sok-sok szereplőt megidézve, bravúros teljesítmény. Sűrített technikákkal varázsolja elénk a harmincas évek hangulatát. Például, ahogy Jani, a pincér (Győri Péter) az asztalon dobol a triplaszaltó érzékeltetése gyanánt. Máskor a félkezű rikkancs szerepében, korabeli újsággal idézi a kort.

A korhűséget a díszletek és jelmezek mellett olyan idejétmúlt tárgyak és szavak érzékeltetik, mint a mama horgolt szatyra (aki ebben hordta minden holmiját), a melasz, a zsidónegyed szája íze szerinti „pünkt én,” vagy „én aki a dúr-mollt összekeverem a darmollal” kiszólások. (Néhány b… meg és k… anyja kitétel ugyan próbálja a mába „emelni” a szöveget, de ezzel még nem vész el a 30-as évek hangulatának illúziója…)

Máskor lírai: „Az én anyukám nem egyszerűen csak meghalt, mint másoké, az enyém elszállt, mint a mesében” – mutatta ujjaival is  felfelé repülését ( feltehetően gázkamrára utalva)

Ismét máskor megállapít: ”Az öngyilkosság nem a szegénység, hanem a szeretet hiánya miatt van”

Seress Rezső ugyan disznópörköltös kiskocsmában éli biztonságos Dob utcai életét, de amikor kikeresztelkedik, hogy életben maradhasson, nagy bajban van: levegye a kalapot, vagy feltegye? Ilyen nüanszokból érezzük, hogy ízig-vérig zsidó, akár eszik disznóhúst, akár nem. S az öniróniát itt sem hagyja ki: „Akkor most én goj lettem!” – jelenti ki döbbenten, s tudjuk, hogy a viccbe ismét szomorúság vegyül. A tragikumba hajló komédia, illetve a komédiába hajló tragikum visszatérő motívum: az önmaga tragédiáin ironizáló sok kis zsidó, jó ismerősünk. S Mikó István hitelesen tolmácsolja az „Egyszer, amikor vittek kivégezni…hja, az ilyesmi ezzel jár” típusú történeteket.

Győri Péter játéka sokoldalú, valamennyi színre vitt karaktere pontos, hiteles. Talán a „Szomorú vasárnap” kínai nyelven előadott változata a legszórakoztatóbb.

Piros Ildikó üdesége, eleganciája feledteti, hogy csak lassan melegszik bele a játékba. Férje halálugrásakor azonban szerepformálása lélegzetelállító. Akár csak az egész jelenet, amely Seress Rezső élete drámájának tetőpontja.

Említésre méltó a zongorista és a színészek rendkívül összehangolt játéka. Mikó István úgy mozog a színpadi zongoránál, mintha valóban ő játszana, s ez épp annyira az ő érdeme, mint a (valódi) zongoránál ülő Neumark Zoltáné.

Nem csoda, hogy Müller Pétert (nem keverendő össze M. P. Sziámival) megihlette Seress Rezső élettörténete és kiváló drámát írt belőle. A darab struktúrája – az életből a halálba oda-vissza sétálgatás – mély, filozófikus megközelítésre vall. Nem véletlenül írta Ferenczi Sándor, a mélylélektan első magyar mestere, hogy „azért kapták fel olyan sokan ezt a vasárnapi nótát, mert mélylélektani alapja van. A dolgozó emberek nagy többsége hétköznap nem ér arra rá, hogy ölelkezzék. Csak a vasárnap az, amikor az emberek ráérnek a csókra. Ára van a csóknak, és néha igen nagy.”

Az előadás utolsó mozzanata – amikor a három színész elénekli a „Szeressük egymást gyerekek”-et, majd lenyújtják kezüket a nézőkhöz – elmaradhatott volna. A közönség így is tombolt, falta a nem túl nehezen emészthető előadást.

 

Salát Anna

 

 

[popup][/popup]