Személyes színház

2008 tavaszi erdélyi kirándulásunk középpontjában a Kolozsvári Állami Magyar Színház állt. Három előadását láttuk: más kor, más-más szerzők darabjait, ám az előadások szemléleti rokonsága egymással összefüggésbe hozta a műveket, s a színház karakteréről világos képet adva, összefüggő és felkavaró élményt jelentett.

A Tompa Gábor főrendező-igazgató és Visky András dramaturg nevével fémjelzett, megannyi remek magyar színész mellett kiváló román rendezőket is foglalkoztató színház európai hírű és rangú nemzetközi zarándokhely. Magyarországi rendezők, színigazgatók és az avignoni színházi fesztiválra előadásokat válogató francia szakemberek egyaránt vendégeskedtek az előadásokon, amiket mi is láthattunk.

A kisebbségi színjátszás anyanyelv- és nemzetmegtartó szerepét és heroikus kollektív pátoszát Tompa és Visky egy évtizede félretolta. Olyan kísérletező színházi nyelvet, világnézetet, mozgáskultúrát és érzékenységet teremtettek meg, melynek centrumában – bármi is a drámai konfliktus –, a törékeny emberi individuum áll. Sok zúgolódást, kritikát kellett lenyelniük, amiért a színház hagyományos arculatát átformálták. Az új színházi nyelv, mely igen sokféle hagyományt ötvöz radikális eklektikával, radikális mozgáskultúrával, zenével és iróniával, mindig az egyén, a személy szenvedésén, létének abszurditásán keresztül láttatja és teszi átélhetővé az emberi/társadalmi állapot drámáját.

Három előadást láthattunk: Büchner Woyzeck-jét (Mihai Măniuţiu rendezését), Visky András Kertész Imre Kaddis a meg nem született gyermekért című regényéből készült Hosszú péntek című darabját (rendező Tompa Gábor), és Csehov Andrei Şerban rendezte Ványa bácsiját, mely utóbbi, októberben a budapesti Nemzeti Színházban is vendégszerepelt.

Bármi történik is a színpadon (vagy épp a nézőtéren, mert a nézők a színpadon ülve figyelik a körülöttük zajló előadást, mely így, a látványelemeken túl még inkább résztvevővé teszi őket, szándékoltan felszámolva a színpad/nézőtér kettősségét), a fogság a téma; az ember egzisztenciális fogsága, sorsába zártsága, aminek következménye csupán a többi, kollektív trauma. A halandóságtól, a fizikai és lelki szenvedéstől való félelme és a civilizációs, szocializációs mintáknak való megfelelése kiszolgáltatottá teszik és felőrlik; többek közt így válhat alattvalójává bármiféle diktatúrának is, s így veszíti el jobb sorsa esélyét. E felfogás mögött ott rejlik a közelmúlt tapasztalata is.

Radikálisan értelmezik a kisebbségi létet: az ember mindenkori egyszemélyes kisebbségi sorsa felől, bárhová is születik. Így válik személyes élménnyé minden előadásuk a néző számára. Ez által, valamint a radikális teatralitás által kiemelték a színházat a nyelvbe és egy hagyományos kisebbségi szemléletbe zártságból, s nem csupán a román közönséget, hanem egy fiatalabb korosztályt (valamint a világ számos pontjáról érkező szakmai és színházszerető közönséget) is bevonzották a Kolozsvári Magyar Színház falai közé. A nyelven túlit próbálják a színpadi mozgással, a hagyományos drámai katarzis és a brechti elidegenítő effektusok ötvözésével, tragédia és irónia elegyítésével és az abszurddal megszólaltatni, s mindehhez remek mozgáskultúrával rendelkező, testet-lelket nem kímélő színészgárda járul.

A színház itt persze akkor is több mint játék, kultúra és szórakozás, ha nem direkten célozza a kollektív öntudat fenntartását. A kisebbségi nyelvi kultúra megőrzésén túl azonban olyan új minőséget hoz létre, mely nem zárja rezervátumba a magyar kisebbséget. Épp ellenkezőleg: modernitására is büszke, nemzeti és transznacionális értéket teremt, amely nem szétválaszt, hanem összeköt, és Kolozsvárt a világszínházi köztudat részévé avatja.