Eisenstein bosszúja – Beszélgetés Groó Diana rendezővel

Színházi premiert tartottak a Spinozában a Zsidó Nyári Fesztivál programjaként. A Címzett ismeretlen című levéldráma alapjául szolgáló kis könyv, Kathrine Kressman Taylor műve, 1938-ban jelent meg először Amerikában.

 

A darabot 1995-ben újból felfedezték, és a koncentrációs táborok felszabadításának 50. évfordulója alkalmából világszerte bemutatták. Számos nyelvre lefordították, bestsellerré vált. Kathrine Kressman Taylor fia elmondta, hogy a könyv ötletét egy kis újsághír indította el: Németországban tanuló amerikai diákok levelekben számoltak be arról, hogy milyen atrocitásokat tapasztaltak Németországban 1933-ban. Amerikai diáktársaiknak az a tréfás ötletük támadt, hogy levelet írnak Hitlernek, amelyben hülyét csinálnak belőle. Németországban élő diákok figyelmeztették őket: „Ne tegyétek, ránk nézve lesz veszélyes. Ezek itt nem szórakoznak. Levelekkel itt ölni is lehet.” A mű ötlete innen származott: „gyilkosság levéllel”, a „levél, mint fegyver”. Két évvel ezelőtt Sándor Anna, a Spinoza Ház igazgatója hívta fel Groó Diana filmrendező figyelmét a levélregényre. 2008. szeptember 5-én volt a nyilvános főpróba. A nézők, akik zsúfolásig megtöltötték a termet, lelkesen fogadták az előadást. Ezután került sor beszélgetésünkre Groó Dianával.

– Rögtön elfogadtad az ajánlatot?

– Igen, elolvasás után rögtön, gondolkodás nélkül. A történet Hitler hatalomra jutása idején játszódik, de aktualitása nem halványult el. Érvényes minden ideológiára, populista mozgalomra, erőszakra és embertelen irányzatra. Arra figyelmeztet, hogy a kritikátlan ideológiák hálójában, az emberek képesek elveszteni mindenfajta önkontrollt, képesek kifordulni önmagukból, megszakítva barátságot, érzelmeket, szerelmet, de a szoros kapcsolatokon túl, elveszteni minden morális felelősséget is.

– Vajon mi váltotta ki ezt az élénk nemzetközi érdeklődést Taylor levéldrámája iránt? 

– Talán az, hogy Kressmann Taylor látnoki megérzéssel, a még 1932-34 közötti események alapján megjósolta a következményeket. A nácizmus által gerjesztett tömeghisztéria, a náci ideológia nevében elkövetett népirtás, a holokauszt „nagyipari” végrehajtása még mindig felfoghatatlannak tűnik. A Címzett ismeretlen számomra arról szól, hogy felelős vagyok a gondolkodásomért, és felelős vagyok a tetteimért. A történet tizenkilenc levélből bontakozik ki, amelyet a két szabadelvű, német barát, Martin Schulse és a zsidó származású Max Eisenstein írnak egymásnak. Levelezésük 1932 novemberében kezdődik, amikor Schulse visszatér Németországba. Legjobb barátja és üzlettársa, Eisenstein Amerikában marad, és továbbviszi közös galériájukat. A néző a levélváltásból követi, hogyan szippantja be Schulsét a náci ideológia, és mérgezi meg kettejük kapcsolatát. Schulse fokozatosan adja fel liberális nézeteit, és a hitleri gépezet kiszolgálójává válik. Eisenstein növekvő aggodalommal olvassa barátja leveleit, miközben Berlinben színésznőként fellépő húga, Griselle egyre nagyobb veszélybe kerül származása miatt. Végig azt hiszi, barátját csak a cenzúra kényszeríti a megváltozott hangnemre. Húga halálhíre ébreszti rá: valóban nem számíthatott hajdani legjobb barátjának segítségére. A tragédia Eisensteint azonnali cselekvésre készteti: hónapokig tartó tehetetlenségét bosszú követi, amelyet könyörtelenül visz véghez.

– A leveleivel, amellyel megöli a barátját?

– Igen, igazi bosszúról van szó, csakhogy tulajdonképpen ez a bosszú egy keserű elégtétel, diadal nélkül. Max naivan sokáig nem tudja felfogni, hogy barátja ekkora változáson ment keresztül. Akkor döbben rá, amikor már késő: Martin tétlenül nézi végig Griselle legyilkolását, pedig megmenthette volna. Max úgy áll bosszút, hogy egy csepp vér sem ragad a kezéhez.

– Persze morálisan nehezen magyarázható ez a magatartás… Max tudta, hogy leveleivel életveszélybe sodorja barátját, de ő ennek ellenére, vagy éppen ezért folytatja a levelezést…

– Persze… De ezek ösztönös cselekvések. És nem tudom, pálcát lehet-e törni felette. Azt hiszem, nem… nem tudom, bonyolult. Ez olyan, mint a náci bűnösök felelősségre vonásának kérdése. Mi jobb? Halára ítélni, életfogytiglant adni, vagy a bűnösöket saját módszereikkel likvidálni. És van itt egy másik dolog is, amire figyelmeztet a darab: időben észbe kapni. Amikor nagymamám visszajött Auschwitzból, a szomszédoktól visszakerült hozzánk dédnagyapám naplója, amelyet 1940-44 között írt Nagykanizsán. Világosan követhető az írásból, hogy évről évre történtek aggodalomra okot adó események. Senki nem vette ezeket a jeleket komolyan, egyszerűen nem hitték el. Ezt történt Max Eisensteinnel is. Mikor észbekapott, már késő volt.

– Először rendeztél színházban, ráadásul két népszerű, kitűnő színésszel. Max szerepében Kulka János, Martint László Zsolt alakítja.   Hogyan fogtál a darab megrendezéséhez? Milyen elképzeléseket akartál érvényesíteni?

–  Úgy éreztem, hogy a lehető legegyszerűbb eszközöket kell használnom,  „minimál” szinten, mert itt a szavak ütnek. Levelekről van szó. A levelek tartalma nem illusztrálható. A két barát viszonyát egy harmadik személy, Griselle tragédiája fordítja drámába. Ezért vannak jelen hárman a színpadon. Griselle (Pető Kata) nem mond szöveget – érzelmeit, gondolatait zongoraetűdökön keresztül közvetíti.

– A második világháború óta több generáció is felnőtt már. Szerinted a darabból érthető egy nem érintett számára, hogy mi történt és hogyan?

– Remélem. Itt vagyunk Közép-Európában, és az emberek nem gyógyultak ki a gyűlöletből. A gyűlöletkeltés ma is folytatódik szerte a világon. Ha kinyitjuk az újságot, azt látjuk, hogy a másság elfogadása még mindig problémát jelent. Hogy a gyűlölet gerjeszthető… Szerintem ez a történet bármilyen korban érthető és aktuális. Sőt, egyre aktuálisabb. Épp ezért örülnék, ha a darabot oktatási célra is fel lehetne használni.

– Nagyon intim előadásról van szó. A három szereplőn, a zongorán és egy egyszerű díszletelemen kívül – melyben a közönség magát is látja – semmi más nincs a színpadon. Gondolom, itt még nehezebb elbújni a szerepben. Óhatatlanul előjön a színész saját karaktere?

– Ezt a történetet önmagában is nehéz feldolgozni. A Martint alakító László Zsoltnak ezért sem volt könnyű dolga.

– Lement a főpróba, siker volt. A Spinoza színpadán a Címzett ismeretlen havonta kétszer lesz látható. Megkedvelted ezt a műfajt? Mit gondolsz, filmrendező létedre rendezel még színházban?

– Igen, természetesen, ha egy számomra izgalmas témával találkozom. Én a film ritmusához vagyok szokva, ott érzem magam otthon igazán. Nem terveztem a színházrendezést, de ez a történet nekem azt sugallta, színpadra kell vinni itthon. Csak akkor tudok valamit megcsinálni, ha ösztönösen úgy érzem, szólnia kell. Megvan a szabadság ára, de nagyon jól érzem magam, ha születik valami, amiről tudom, hogy nemcsak számomra fontos.

 

Surányi Vera