„Szeretjük a magyar szenvedéstörténetet speciálisnak tekinteni”

Görgey Gábor íróval, volt kulturális miniszterrel beszélget Várnai Pál

Íróként az Ön kedvenc műfaja a dráma, összesen 25-öt írt, a magyar irodalomban pedig meghonosította az újkori abszurd drámát. Kitüntették számos díjjal. Milyen eredményeire volt a legbüszkébb minisztersége alatt?

Célom az volt, hogy demokratizáljam a kultúrára fordítható támogatásoknak s azok elosztásának a rendszerét. Bogyay Katalinnal, a Londoni Magyar Intézet igazgatónőjével együtt megszerveztük a Magyar Magic-et, a nagysikerű angliai kulturális évet. Rendbetettem a filmek körüli zűrzavart és létrehoztam egy filmtörvényt. Jelentősen megemeltem a színházak és zenekarok támogatását.

Beszéljünk most régi történelmi családjáról!

Családom valóban régi, az első kimutatható őst 1092-től jegyzik.

Görgey Guidó, az ön unokabátyja, szintén nemesi származású katonatiszt társával, Thassy Jenővel, nem kevés kockázatot vállalva, 1944-ben sok zsidót mentett. Sajnos Szerb Antal és Halász Gábor esetében ez nem sikerült.

De sikerült kihozniuk zsidókat és más üldözötteket az Óbudai téglagyárból. Gyártottak hamis papírokat is, lakásokat béreltek ki családoknak. Guido érdemeit a Rákosi rendszer Recskkel „jutalmazta”. Szabadulása után haláláig New Yorkban élt. Egyébként Guido önéletrajzi könyvét én mutattam be.

Görgey Artúr, az ön dédapjának testvére megkerülhetetlen. Ön is Artúrnak született, és Sík Sándor papköltőnek, Radnóti Miklós mentorának a tanácsára változtatta a nevét Gáborra.

Sík csodálatos módon megúszta mind a náci, mind a Rákosi rendszert, majd a Vigília szerkesztője lett. Igaza volt, hogy egy közszereplő, egy író ne használjon foglalt történelmi nevet.

Görgey Artúrról drámát írt, amelyben az idős Görgey megidézi és beszédre bírja számos hajdani kortársát.

Ebben a drámában benne van egész életem vívódása, mert, bár publicisztikai polémiába többször bocsátkoztam az „áruló” igaztalan vádja miatt, mindig menekültem az elől, hogy szépirodalmi műben örökítsem meg alakját. Végül, 2012-ben úgy éreztem, hogy nem halogathatom tovább, hogy egy opussal ne áldozzak e különleges személyiség emlékének. A darab fő témája az árulás, amivel Kossuth vádolta őt azért, hogy Világosnál letette a fegyver, holott ebben előre megegyeztek. Ha valaki vétkes volt a vereségben, az Kossuth volt, rossz döntéseivel, Dembinszky kinevezésével, aki elvesztette az utolsó ütközetet. Kossuth külföldre menekült s Bulgáriába érve árulónak nevezte Görgeyt, ezzel életre szólóan megbélyegezte.

Ön katonai családból származik s szintén katonatiszti pályára szánták. Ehelyett a bölcsészetet választotta.

Igen, a családunkban sok volt a katonatiszt. Apám még a Monarchiában végezte el a katonai akadémiát, nagyapám meg császári altábornagy volt. Ha nem jön közbe az 1945-ös felszabadulás, amelyet sokakkal ellentétben annak tartok, az azt követő megszállás ellenére, talán másként alakul az életem…

Jó hallani, hogy így gondolkodik, holott családja hamarosan osztályellenséggé vált. Beszéljünk A kivégzés éjszakájáról, utolsó regényéről, melyet 2015. március 19-én fejezett be…

Teljesen véletlen volt, amire akkor döbbentem rá, amikor pontot tettem a könyv végére.

A fülszöveg szerint, ha tanulmányt készítene ebben a témában, azt a címet adná neki: „A szalon-antiszemitizmustól Auschwitzig és tovább.” Ez azt a gondolatot ébreszti bennem, amit 1945 után mondott valaki: most megint lehet tisztességesen antiszemitának lenni.

Szerintem az már maga nonszensz, hogy lehetséges tisztességes módon antiszemitának lenni. Hadd idézzek most én. Szakonyi Károly barátommal utaztunk egy finnországi írótalálkozóra. Vonatban ültünk, kinéztem az ablakon és azt mondtam: a szovjet birodalom felbomlása óriási esemény, de számomra személyes elégtétel is, mert végre lehet tisztességesen polgári baloldalinak lenni.

Érdekelne, hogy miért ezt a keretet választotta a regény számára. Felkeresi egy ismeretlen férfi, elmeséli az életét, s kéri Önt, hogy írja meg az ő történetét.

Örülök, hogy rákérdezett. A téma nehezen elmesélhető volta miatt, a bennem régóta készülődő regényt akkor tudtam megírni, amikor ezt a távolságtartó formát megtaláltam.

A regény egyik fontos kérdése az apa-fiú konfliktus. Az apa Horthy egyik „királycsinálója”, a véreskezű Prónay Pál hajdani fegyvertársa, a fajvédők szimpatizánsa. De Hitler hatalomra jutása és Gömbös nácibarát politikája már erőteljes ellenállást vált ki belőle. Viszont a zsidótörvényeket, melyek az auschwitzi tragédia előjátékai voltak, tudomásul veszi.     

Eleganciából és úri finnyásságból a nácizmus és Hitler személye elfogadhatatlan és megvetett jelenség volt számukra. Ez azonban nem akadályozta meg őket abban, hogy a zsidósággal szemben tartózkodóan viselkedjenek. Ezt nevezem én a történelmi úri osztály skizofréniájának, amelynek maga Horthy volt a jellegzetes figurája, miközben baráti köréhez számos zsidó nagytőkés is tartozott. A regény írása közben magam is megpróbáltam ezt megérteni és megértetni. Mert szembenézés a bűnnel, azóta sem történt. Sőt ’45 után ezek az emberek maguk is üldözötté váltak.

A felelősség kérdése kimondatlan?

Igen, mert a szalon-antiszemitizmus és Auschwitz között senki nem mondta ki az összefüggést.

Amit talán egy másik eufémizmussal joviális antiszemitizmusnak is neveznek.

Még egyes zsidó barátaim is szívesen tesznek joviális antiszemita megjegyzéseket. Én pedig arra kérem őket, hogy az én házamban ezt ne tegyék. Ez megint egy másfajta skizofrénia.

Írásainak egyik visszatérő témája az Ön által is megtapasztalt kitelepítés. Családjukat 1951-ben vitték el. Ezt a témát más műveiben is feldolgozza, így a Galopp a Vérmezőn című drámájában, és a Volt egyszer egy Felvidék című regényében.

Ez az én „Utolsó jelentés Atlantiszról” című ötkötetes nagyregényem, melyet 12 éven át írtam. Utolsó darabja az Adria szirénje, amely megjelenésekor az év könyve lett.

Származása okán, még 1951 évi kitelepítésük előtt, az egyetemről is kirúgták. Trianon, Holokauszt, kitelepítés – valóban megbűnhődte e nép a múltat s jövendőt?

Kétségkívül, de mi szeretjük a magyar szenvedéstörténetet speciálisnak tekinteni. Ám ha belenézünk a különböző nemzetek történetébe, azt látjuk, hogy szinte minden országnak megvan a maga szenvedéstörténete. Kölcsey nagyon szépen megfogalmazta a Himnuszban az önsajnálatot, s ez ránk nagyon jellemző, mintha a magyar sorscsapások különlegességek lennének.

S ezt a politika alaposan ki is használja.

Mi vagy áldozatnak tekintjük magunkat, vagy romantikusan idealizáljuk a múltat. A németek példaként szolgálhatnak arra, milyen kíméletlenséggel tudtak szembenézni náci múltjukkal. A mai magyar hivatalos történetszemlélet viszont felmenti az országot a második világháborúban történtekért. Sőt, a rendszerváltás eufóriája után kénytelenek vagyunk megélni az elképzelhetetlent, az antiszemitizmus mocskos reneszánszát. Regényemnek ez a másik fő mondanivalója.

Végül, mint egy nagy történelmi család sarját, hadd kérdezzem meg egy másfajta felelősségről, a volt földesúri osztály felelősségéről a szegényparasztság, a jobbágyság sanyarú sorsáért.

Ebben viszont büszkélkedhetünk a múltunkkal, mert nekünk volt Széchenyink, Wesselényink, Eötvösünk. A 19. századi magyar arisztokrácia ebben nagyon jól vizsgázott, legjobbjaik közül kerültek ki azok, akik az ország modernizálásában, a magyar ugar európaizálásában kiváló munkát végeztek. A 20. században pedig itt volt Károlyi Mihály, aki nemcsak beszélt a földosztásról, hanem saját birtokait is felosztotta. Sajnos, ma nem becsülik őt érdemei szerint.