Szeretetlenség a magyar filmekben – és körülöttük

Több magyar filmben is központi téma a ridegség. Nem kevésbé fagyos a fogadtatásuk. Pedig lehetne ez másképp is.

Bibliotheque Pascal (r.: Hajdú Szabolcs, 2010), Aglaja (r.: Deák Krisztina, 2012), A nagy füzet (r.: Szász János, 2013), Fehér isten (r.: Mundruczó Kornél, 2014.) Az évtized talán legnagyobb magyar filmjei.

Közös vonásuk, hogy a főszereplő kiszolgáltatott nő, gyerek vagy éppen kutya, akit/amelyet lelki vagy fizikai kényszerrel vagy zsarolással rossz, elviselhetetlen, megalázó, szenvedésteli helyzetbe kényszerítenek. Elgondolkodtató üzenet ez: legjobb filmkészítőink arról tudósítanak, hogy a nyers érdek és az alantas ösztönök világában élünk.

A Bibliotheque Pascalban a legdurvább eszközökkel prostituáltat faragnak Monából; a Fehér istenben Hagenből, az elragadó és nyájas shar-pei és labrador keverékkutyából sorozatgyilkos harci kutyát. Aglaját anyja arra kényszerítené, hogy a cirkuszi attrakció kedvéért a porond felett saját haján lógjon; míg A nagy füzetben az ikerfiúkat olyan kegyetlen bánásmódnak teszik ki a háború sújtotta Kőszegen és annyi gonoszságnak tanúi, hogy saját apjukat is elpusztítják.

Milyen megoldást kínálnak e filmek? A Bibliotheque Pascalban és a Fehér istenben „megoldás” már csak a túlvilágon, a transzcendencia síkján képzelhető el. Monát a luxusbordélyban kéjgyilkosok megölik, de ebben a pillanatban a film elemelkedik a valóságtól: álombeli tűzoltózenekar masírozik a szobába, mire Mona feléled, sőt haza is térhet kislányához, Vioricához.

A Fehér istenben is már csak a képzelet világában van megoldás: a megvadult, gyilkos indulatú kutyafalkát Hagen egykori gazdája, Lili trombitaszólójával lecsendesíti, kezes báránnyá teszi.

Aglaja azon az áron menekülhet el a cirkusz kegyetlen világából, hogy hátat fordít anyjának és világgá megy. A nagy füzet egyik ikerfiú hőse pedig külföldre menekül, maga mögött hagyja az 1944-45-ös magyarországi infernót.

A diszkrimináció témája a Soá idején játszódó A nagy füzetben egyértelmű. Ott van azonban a mában játszódó Fehér istenben is, hiszen Hagen egyetlen „bűne”, hogy nem fajtiszta. A keverékkutyákat pedig be kell jelenteni és utánuk külön adót kell fizetni. Nem nehéz felfedezni az áthallást a romaellenességre, az idegengyűlöletre és az antiszemitizmusra.

E filmek kapcsán a legnagyobb bajnak azt tartom, hogy alkotóik nem látnak reményt reális megoldásra. Világértelmezésükben a szenvedés törvényszerű, elkerülhetetlen, és ember embernek farkasa. És valóban: Magyarország „élen jár” az alkoholizmus, az öngyilkosság, a családi erőszak és a válás terén. Nem elég csapás tehát az egyre növekvő, lassan a lakosság felét a mélybe húzó szegénység, hasonló átok a szeretetlenség.

Ami a filmek megformálását illeti: filmnyelvük sprőd, érdes, szálkás. A párbeszédek rövidek, ingerültek, kopogósak. A konfliktusok indulatosak, vadak és feloldhatatlanok. A szereplők változni képtelenek és megállíthatatlanul rohannak végzetükbe.

E filmekben nyoma sincs a sikerfilmekre jellemző személyiségfejlődésnek, megbánásnak, megbocsátásnak, szerencsés kifejleteknek. Mint megannyi görög sorstragédia, balladai borúval takarják be a nézőt.

A néző pedig visszavág. Nem néz magyar filmet. Míg pl. Lengyelországban és Csehországban szinte hazafias kötelesség hazai filmeket megnézni, nálunk szinte szégyen. Pedig nem a filmek hibája a tragikus hangvétel. Ilyen a magyar valóság.

Ahelyett azonban, hogy hátat fordítunk a magyar filmnek, szerintem meg kéne őket nézni, beszélgetni kellene róluk, elemezni kellene őket, és el kellene gondolkodni, hogy mit csinálunk rosszul: a dolgunkat vagy a filmeket. Szerintem nem a filmek a hibásak.

„Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,
Hogy melegednének az emberek.”

Kapcsolódó cikkek:

Mundruczó Kornél új filmjének bemutatója Cannes-ban

“A mítoszok igazságában hiszek..” – interjú Mundruczó Kornéllal

Szász János legutóbbi filmje Oscar-díjra is esélyes

Két testben egy lélek – Interjú a Karlovy Vary filmfesztivál nyertesével, Szász Jánossal