„Szeretek a jelenben élni” – interjú Alföldi Róberttel

A nemzetközileg is elismert színházi alkotó hazai rendezései sorában a Futótűz, a Passió XXI és a szeptemberben bemutatásra kerülő Hegedűs a háztetőn a muszlim, a keresztény és a zsidó vallás közegében vizsgálja a menekülésre kényszerülő ember választásait. Hagyományról, vallásról, az írástudók felelősségéről beszélgettünk Alföldi Róberttel.

Tekinthető jelképesnek, hogy a libanoni háború borzalmait elbeszélő Futótűz, az evangéliumi történetet a mában újraértelmező Passió XXI után egy zsidó témájú művet, a Hegedűs a háztetőnt állítod színpadra?

Abból a szempontból tartom érdekesnek az összevetést, hogy háromféle kultúrkör, háromféle vallás jelenik meg ezekben a történetekben. Lehet, hogy azért rendezek ilyen témájú darabokat, mert úgy gondolom, hogy a normális viselkedésnek, az emberi mivoltunknak nem attól kellene függnie, hogy milyen Istenben hiszünk, milyen kultúrkörhöz tartozunk. A szeretet szerintem nincsen máshogy a keresztényeknél, a zsidóknál, az araboknál. Egy muszlim anya ugyanúgy szereti a gyermekét, mint egy keresztény vagy zsidó anya. Az alapügyek, amiktől emberek vagyunk, egyformák.  Nagy ajándéknak tartom, ha valaki olyan szerencsés, hogy megtalálja Istent és részesül az isteni kegyelemben.  Attól jobbá kellene válnia, nem rosszabbá.

A világ állapotát elnézve, mégsem ezt látjuk. A vallás égisze alatt követik el a legnagyobb tömegmészárlásokat.

Nagy kérdés, hogy miért úgy működik az emberiség, hogy nem respektálja mások hitét, kulturális szokásait. Miért küzdünk azért, hogy különbek legyünk mindenkinél, hogy a saját hitünket tartsuk mélyebbnek, a saját istenünket igazabbnak? Miért kell kizárólagosan működnünk? A Passió XXI arról szól, hogy egy ember jobbá akarja tenni a világot, szeretetben, tiszteletben szeretne élni. Nincs ember, aki ne értene egyet Jézus tanításával. Minden megváltozna, ha meghallanánk és követnénk azt a mondását, hogy a másik ugyanolyan, mint te vagy. Jézust a hite miatt megalázzák, kinyírják. Nem tudsz úgy kinyitni egy hírportált, hogy ne értesülj arról, hogy miket művelnek a más Istenben hívó nőkkel, gyerekekkel, férfiakkal. Megölik, megerőszakolják, elviszik őket rabszolgának a világ szörnyű gócpontjain. Itthon meg másodrendűnek, hazaárulónak tartanak, ha másként gondolkodsz. Az igazi hívő ember nem bántja a másikat. Ha elvárom, hogy tiszteletben tartsák a hitemet, akkor nekem is tiszteletben kell tartanom, ha valaki másként gondolkodik. Nem értem, hogy miért nem vagyunk annyira biztosak a saját hitünkben, világképünkben, hogy működjön bennünk a természetes kíváncsiság a másik vallása, hite iránt.

„Hagyomány nélkül ingatag lenne az életünk, mint a hegedűs a háztetőn”– mondja Tevje, a tejesember. Személyesen is foglalkoztat a tradíciókhoz, a valláshoz való viszony, vagy ez csupán egy fontos színházi téma?

Olyan világban nőttem fel, ahol nem igazán voltak hagyományok. Az én hagyományőrzésem kimerül abban, hogy úgy darabolom össze a krumplit meg a házi mangalica sonkát, ahogy a nagymamám csinálta. A hagyomány kétségkívül alapokat ad, de azért is van, hogy továbbfejlődjön, átalakuljon. Szerintem az a hagyomány, amit nem lehet beilleszteni az életünkbe, nem működőképes. A vallás és a hagyomány minden kultúrában összemosódik, hiszen aki nem vallásos, az is tart kvázi vallásos hagyományokat. Én magam nem vagyok vallásos, de nagyon tisztelem a mélyen, belülről, nem melldöngetően hívő embereket. Nincs könnyű dolguk manapság.

Miben érzed magaddal rokon figurának az élete tragédiáin bölcs mondásokkal, derűvel felülemelkedő Tevjét?

– Én jelenidejűbb vagyok nála.  Igyekszem nem megtagadni, hanem szintézisbe hozni a dolgokat. Azt, hogy a nagyanyámmal és a dédnagyanyámmal nőttem fel, azzal, amilyen életem van. Ha végiggondolom, a kettő olyan messze esik egymástól, mint Makó Jeruzsálemtől. Nagyon sok mindent hozok a családomból, a kitartást, a munkamániát. A „ha nem mész ki kapálni, nem lesz mit enni” hozzáállás a saját foglalkozásomra nézve is igaz. Ugyanazt képviselem, mint amit az őseim képviseltek.

A Hegedűs a háztetőn egyik vezérmotívuma a tradíciók válsága és a modernitás kihívása, a másik a kirekesztés, a menni kell dilemmája a zsidóüldözés, a pogromok elől.

Minden korban konfliktus van a tradíciók és a modernitás között. Optimális esetben a modernitás hívői kíváncsiak a hagyományokra, mert az a kultúrájuk, a gyökerük, a hagyományt mélyen képviselők pedig megértik azt, hogy a világ halad, és a fiatalok másfelé mennek. Tevje is ezt teszi.

Milyen színpadi újításokat viszel bele a Sólem Aléchem művéből, Jerry Bock zenéjével kulturális toposszá vált musicalbe?

Ez egy nagyon speciális műfaj, aminek erős kötöttségei vannak. A jogtulajdonosok vigyáznak arra, hogy ne lehessen más közegbe áttenni a darabot. Az én rendezésem speciálisan lesz a mába ültetve, nem úgy, ahogy mindenki gondolná. Nehéz olyasmiről beszélni, ami még csak most körvonalazódik. A mával való párhuzamnak csupán segítő eleme a nem korhű ruházat, a mai vizualitás. A lényeg az emberi viszonyok, konfliktusok elemzésén van.

A Hegedűs a háztetőn optikáján keresztül milyen gondolati párhuzamok foglalkoztatnak a mával? Mire helyeződik a hangsúly a rendezésedben?

A szintézisteremtés, a békesség, a kompromisszum, a mások meghallgatása, tisztelete, az egymás mellett élés. Az, hogy miként húzzuk ki egymás alól a talajt, hogyan kényszerülünk olyan helyzetekbe, amelyekbe egyáltalán nem akarunk belemenni, hogyan idézzük elő azt, hogy mégis el kell menni. Kevés aktuálisabb párhuzamot találnék a mával, mint hogy a másként gondolkodókat legszívesebben kiűznék az országból. El is hangzik, hogy húzzál el, mert nem vagy elég magyar, ha nem azt gondolod, hogy a mostani kormány csodálatos. Azt gondolom, ha nem kezdünk el úgy élni, hogy figyelünk egymásra, akkor végünk van, zsidóknak és keresztényeknek, mindenkinek. Magyarország történetének mélypontja, amikor hetven éves néni szatyorral veri a húsz éves srácot, és üvöltve kommunistázik. Nem vagyok benne biztos, hogy a néni a hibás. Mindig oda jutunk, hogy az írástudóké a felelősség. Nem nézünk szembe azzal, akik vagyunk, nem mondunk igazat. És mivel a múltunkról hazudunk, a jelenünkről is simán tudunk hazudni. Egyre primitívebb, abszurdabb dolgokat hiszünk el. A város tele van a Göringék által létrehozott plakátoknak az egy az egyben való másolatával, és az összes politikai párt értelmisége kussol. Ma nem azt mondjuk, hogy zsidó, hanem azt, hogy Soros. De ugyanazok a mondatok hangzanak el. Ez számít normálisnak a mai életünkben. A mostani kormány nyakába lehet varrni, hogy idáig fajultak a dolgok, de az elmúlt harminc év felelőssége, hogy ez a helyzet egyáltalán létrejöhetett.

Értékválságos korban, amikor csalódni kell a modern, elsősorban politikai identitásokban, kapaszkodót jelenthetnek a tradicionális kötődések?

A csak a tradíciókhoz való visszatérés bezártságot jelent. Nekem nem tűnik jó útnak, ha kizárom a külvilágot. Szeretek a jelenben élni.