Szerelem

Nagyapám építette a kertet.

Tizenöt kilométerre volt a várostól. Kezdetben csak egy zsíros, fekete földdarab volt. Még a határait sem jelölte ki senki sem. A nagyapám az apámmal füvesítette be, és ültettek cseresznyefákat. Saját maguk húzták fel rá a házat, ők is festették fehérre. Kézzel ásták a kutat, és a nagyapám saját maga öntötte ki a beton kútkévéket. Az apám tizenkét éves volt ekkor.

Nagyapám minden szabadidejét a kertben töltötte. Piros Simpsonjával előremotorozott, a család pedig ment utána gyalog. Néha felülhettem a háta mögé a motorra. Ezt nagyon szerettem. Miután a nagyapám meghalt, egyre ritkábban jártunk ki. Ez meg is látszott a kerten. Nem nyírta senki sem a füvet, nem metszette a fákat.

Ha lementünk, főleg azért, hogy kijavítsuk a romlást. Egészen más volt már a kert. A levegő tele volt a vadvirágok és a kaland szagával. Tízéves koromra már mindig térdig érő fűben gázoltam, és a házról pergett a vakolat. Szöcskék ugrottak meg a lépteim előtt. Az elvadult fákon rozsdafarkúak és rigók fészkeltek. A fiókák csivitelve követelték az ételt, láttam, ahogy nyújtogatják ki a nyakukat a fészkekből.

Azt csinálhattam, amit akartam.

A magam ura voltam, és a kert volt a birodalmam.

Verőfényes tavaszi nap volt, április vége. Felhőmentes, kék volt az ég, fehér kondenzcsíkokat halványított rajta a tűző napsütés. A nagyapám nyolc éve volt már halott.

Nagyanyám a házban főzte az ebédet, és közben a rádiót hallgatta. Magyar nóták szóltak, hallottam, hogy dúdolja őket. A ház bejárati ajtaját a paprikás krumpli illata lengte körül.

Apám a piros Simpson motor mellett térdelt egy csavarkulccsal. A keze olajos volt. Olajos lett a homloka is, ahogyan letörölte magáról az izzadságot.

Tízéves voltam. A ház túlsó oldalán álltam a napsütésben, és nagyapám szerelőműhelyéből egy ütött-kopott bőröndöt húztam ki a fényre. A zárja rozsdás volt. Hiába nyomogattam a kioldót, nem nyílt ki.

Visszamentem a sufniba, kivettem a szerszámosládából egy csavarhúzót, és azzal feszegettem. Nehéz volt. Tudtam, hogy van benne valami. A fantáziám persze már akkor elszabadult, amikor megláttam. Azt reméltem, kincs van benne.

A nagyapámé volt persze ez is. Nem éreztem különösebb lelkifurdalást, hogy a holmijában turkálok. Évek óta halott volt. „Megszakadt a szíve”, mondták anyámék. Nagyon kicsi voltam még akkor.

Az, hogy valakinek megszakad a szíve, egy orvosi szakkifejezés. Azt jelenti, hogy a többszöri szívinfarktus miatt átszakad valamelyik kamra a szívben. Ezt anyám magyarázta el. Napokig nem tudtam aludni a papa halála után. Feküdtem a sötétben és féltem, hogy velem is ez lesz. Mindenki azt mondta, épp olyan vagyok, mint a nagyapám. Biztosra vettem, hogy rám is ez a sors vár. Ha lehunytam a szememet az ágyban, a szívverésemet hallgattam, és vártam, hogy mikor fog megszakadni a szívem.

Anyámnak kellett megnyugtatnia, hogy abból, hogy hasonlítok az öregre, még nem következik, hogy én is úgy fogok meghalni. „Nagypapa sosem vigyázott magára, és napi két doboz talpas cigarettát elszívott, ez vezetett idáig” – mondta anyám. Ezzel meg tudott nyugtatni. A magam részéről gyűlöltem a cigarettát, és biztosan tudtam, hogy sosem fogok rágyújtani.

Fogtam a csavarhúzót, beékeltem a bőrönd fémpántja mögé. A pánt megfeszült, majd hangos reccsenéssel eltörött. Ugyanígy jártam el a másik pánttal is. Pár másodpercig hallgatóztam, nem hallotta-e meg bárki az ügyködésemet, majd kinyitottam a bőröndöt.

Egy köteg megsárgult papírlap hevert a dobozban, spárgával összekötve. Sem pisztoly, sem bomba vagy aranypénzek, ahogyan reméltem. A nagyapám háborús hős volt, legalábbis nekem mindenki ezt mondta a felnőttek közül, joggal vártam el, hogy kincsei legyenek.

Ehelyett kézzel írt leveleket találtam, elázott, olvashatatlanná vált kézírással. Csalódottan emeltem ki a papírköteget. Ahogyan felemeltem, a spárga elszakadt, és a lapok szétszóródtak.

A köteg közepéről fekete-fehér fényképek koppantak elém a betonra. Felszedegettem őket.

Mindegyiken a nagyapám volt, még fiatalkorában. Történetekből ismerős halottak néztek vissza rám, a családunk régi halottai. Dédnagyapák és dédnagyanyák, halott kuzinok és nagybácsik.

Egyetlen képpel nem tudtam csak mit kezdeni. Ezen is a papa volt, már felnőttkorában. Télikabátban állt egy göndör, fekete hajú nő mögött, és a mellét fogta. A nő is kabátban volt, mindketten mosolyogtak a kamerába.

Hosszasan vizsgáltam a képet. Nem értettem, hogy a nő miért mosolyog, ha fogják a mellét, azt meg végképp nem értettem, hogy a papa miért mosolyog, amikor fogja egy nő mellét. Én egyszer fogtam csak meg egy lány mellét, még másodikban. Sárinak hívták, és az egyik szünetben megmutattuk egymásnak, kinek mije van. Nem volt rajta semmi nevetnivaló.

Felálltam a földről. Leporoltam a gatyámról a port, és rendbe szedtem magam. Ellentétben nagyapámmal, nagyanyám mindenben nagyon szigorú volt. Mindig leszidott, ha összepiszkoltam magam. Nem akartam, hogy újabb hosszú fejmosást kapjak. Miután végeztem, a fényképpel a kezemben megindultam a ház felé.

Nagyanyám a gázpalack mellett állt. Egy sárga műanyag lavórban öblítette át az edényeket az ebédhez.

Bár már régen nem kellett volna gyászolnia, még mindig fekete ruhában volt.

„Mama!” – kiabáltam és megálltam az ajtóban.

„Mi az, kisfiam?”

„Miért fogja ezen a képen a papa ennek a nőnek a mellét?” – kérdeztem, és az orra elé dugtam a képet. Az arca elszürkült, amikor meglátta. Remegni kezdett a szája.

„Nem a mellét fogja, kisfiam, hanem takarja a sárga csillagot” – mondta, és a vízbe ejtette a tányért a kezéből.

„Hol találtad ezt a képet?” – kérdezte. Harag és felháborodás volt a hangjában.

„Egy bőröndben.”

„Add ide.”

„Nem adom.”

„Add ide, vagy megbánod.”

A kép után kapott, de én gyorsabb voltam. Elhúztam előle, és már az ajtónál is voltam.

„Ha nem adod ide, nem kapsz ebédet.”

„Nem kell a szar ebéded!” – kiabáltam, és futottam, ahogyan tudtam. Kijött a házból, de nem üldözött.

Megállt az ajtóban és szitkozódott. Nem álltam meg. Futás közben felkaptam a légpuskámat, ami a ház falának volt támasztva, a hátsó kertajtón kirohantam a szántóföldre. Addig futottam, amíg olyan hangosan nem dobolt a vér a halántékomban, hogy meg kellett állnom, kifújni magamat. Már a régi katonai gyakorlótér fehér földútjánál jártam.

Hosszasan kapkodtam levegő után, majd a puskát a vállamra vetve megindultam a patak felé. Magas, acél őrtornyok rozsdásodtak a zöld mezőben, roskadozó, fehérre meszelt házak körvonalai derengtek a déli ég alatt. Az út két oldalán akácok álltak. Leveleikbe bele-belekapott a gyengén fújó szél.

Korgott a gyomrom. „Lövök egy madarat és megsütöm”, gondoltam. „Engem nem zsarol meg a szipirtyó.”

Tudtam, hogy a gyakorlótér végén, egyórányira egy patak folyik, ott fogok tábort verni.

Egy szomorúfűz hátának dőlve bámultam a patakot. Már feladtam, hogy tüzet csiholjak. Hiába dörzsöltem össze két botot addig, hogy belefájdult a kezem, még füstölni sem kezdett egyik sem. Nem értettem, hogyan csinálják ezt a filmekben olyan könnyedén. Arra jutottam, hogy nyilván másmilyen ágakkal dolgoznak. Összegyűlt a nyál a számban. Fűszálak végét rágcsáltam, hogy csillapítsam az éhséget, és nagyokat köptem a patakba. A földút felől berregést hallottam. Felálltam és kinéztem. Apám közeledett a piros Simpsonon. Visszabújtam a fűz mögé. Apám azonban nem ment tovább, megállította a motort a tisztásnál.

„Tudom, hogy itt vagy” – mondta. „Elöl hagytad a puskát.”

Kelletlenül előjöttem a fűz mögül.

„Hoztam ebédet.”

Leszállt, kitámasztotta a motort. Leemelte a kormányra akasztott nejlonzacskót, és a kezembe nyomta.

Egy zárható műanyag edény volt a zacskóban, két vastag szelet kenyér és egy kanál. Leült a fűzfa tövébe.

Feltéptem az edény fedelét, a kanállal lapátolni kezdtem a még meleg paprikás krumplit, és teletömtem a kenyérrel a számat.

„Meg fogsz fulladni.”

Teli szájjal ingattam a fejemet, hogy nem fogok, majd visszatértem az evéshez. Nem szólt semmit, amíg be nem fejeztem és le nem tettem a fa tövébe az edényt. Akkor cigarettát vett elő a zsebéből, megütögette a hegyét a dobozon, a szájába tette és rágyújtott. Hosszút szívott belőle, majd kifújta a füstöt.

„Mivel idegesítetted fel ennyire az öreglányt?” – kérdezte.

Elővettem a zsebemből a fényképet, és a kezébe nyomtam.

„Én csak azt kérdeztem, hogy miért fogja a papa a néni mellét.”

„Vagy úgy. És mit válaszolt?”

„Hogy nem a mellét fogja, hanem takarja a sárga csillagot.”

„Tudod, mi az a sárga csillag?”

„Nem.”

„A második világháború alatt a nácik ezzel jelölték meg a zsidókat.”

„Kik azok a zsidók?”

„Emberek, mint te meg én.”

„És kik azok a nácik?”

„Rosszak. Azért gyűlöltek embereket, mert mások. Meg akarták ölni őket, ezért rakták rájuk a jelet.”

„A zsidók mások?”

„Nem. De a nácik szerint azok voltak. Nagyon sokat megöltek belőlük a háború alatt.”

„Mi zsidók vagyunk, apa?”

„Nem. Mi katolikusok vagyunk.”

„És a papa? Ő zsidó volt?”

„Nem, a papa sem volt zsidó.”

Nem sok mindent tudtam a nagyapámról. Ősz hajú volt, és mindig mosolygott, amikor jött hozzánk.

Reggelente a motorral hordta nekünk a reggelit. Nagyon szeretett minket az öcsémmel, és sokat játszott velünk. Tudtuk, hogy katona volt, karácsonykor mindig felvette az egyenruháját és elvitte a nagyanyámat a katonák báljába. Ez nagyon tetszett nekünk, mert mi is katonák akartunk lenni.

„Akkor miért takarja azt a csillagot?”

„Mert szerelmes volt abba a lányba, és nem akarta, hogy bántsák.”

„Akkor már bántották a zsidókat?”

„Igen. Akkoriban már gettókba zárták őket, és kötelezték őket a sárga csillag hordására. Éheztek, bujkálniuk kellett. Ágnes családjának is.”

„Ágnesnek hívták?” – kérdeztem, és a nőre mutattam.

„Igen.”

Apám elgondolkodva a cigarettájába szívott, kifújta a füstöt, majd végigmért.

„Te már nagyfiú vagy. Jogodban áll tudni az igazságot.”

Bólogattam. Fogalmam sem volt, hogy mit akar elmondani, de tetszett, hogy én már nagyfiú vagyok.

„Tudod, a nagypapád családja nagyon szegény volt. Tizenegyen voltak testvérek. Mindannyiuknak dolgoznia kellett, de még így sem volt elég étel. Szigethalmon éltek, parasztok voltak.”

„Buták?”

„Nem, földművesek. Nyáron dinnyepásztorkodtak, ősszel a mezőkön dolgoztak. Ez sem volt azonban elég. Télre mindig elfogyott az ételük. Neked fogalmad sincs az éhségről.”

„Hogyne lenne. Hiszen mindig éhes vagyok” – gondoltam, de nem szóltam semmit.

„A nagyapád volt a legidősebb testvér. Neki kellett elmennie a fővárosba és munkát találnia. Először a vaskohóban dolgozott, de később elszegődött egy Rátgéber nevű zsidóhoz, akinek trafikjai voltak a városban. Kifutófiúként dolgozott neki.”

„És?”

„Ennek a Rátgébernek volt a lánya az Ágnes, a papa első szerelme. Te voltál már szerelmes?”

„Még nem. De remélem, leszek.” Éreztem, hogy elvörösödöm.

„Igen, leszel. Majd kicsit később.”

„Szóval, Ágnes volt a papa első igazi nagy szerelme.”

„Ezért lett ilyen dühös a mama?”

„Igen. Ezért.”

„És mi lett a lánnyal?”

„Hát, nagyon rossz idők voltak azok. A fiúkat besorozták katonának.”

„A papát is besorozták?”

„Próbálta elkerülni, és ez sikerült is egy darabig. Aztán jött 1944, és a németek megtámadták Szlovákiát, a papát pedig elvitték, mert beszélt németül. Akkorra már Ágnesnek és az apukájának bujkálnia kellett. És hordania a sárga csillagot.”

„Hol bujkáltak?”

„Barátoknál, ismerősöknél. Titokban tudtak csak találkozni.”

„És a papa velük bujkált?”

„Nem. Besorozták, így el kellett mennie, amikor a németek a magyarokkal együtt mentek leverni a szlovákiai felkelést.”

„Nem találkoztak többet?”

„Nem.”

„Miért?”

„A papát vonattal vitték Kassára. Nagyon megbetegedett a vonaton, mumpszot kapott.”

„Az nekem is volt kiskoromban.”

„Igen, neked is volt. De felnőttkorban ez a betegség sokkal veszélyesebb. A papát le kellett szedni a vonatról. Kórházba került. Ott levelet kapott Rátgébertől, hogy Ágnest elvitték és megölték a nyilasok.”

„Kik azok a nyilasok?”

„Magyar nácik.”

„A magyarok mind nácik voltak?”

„Nem mind, de sokan.”

Apám felállt, a kezébe vette a műanyag edényt, lement a patakhoz, kiöblítette benne, majd megtöltötte vízzel és visszahozta.

„Szomjas vagy?”

„Igen.”

„Igyál.”

Ittam. A víz végig folyt az államon és befestette a pólómat, rácsepegett a rövidnadrágomra. „És aztán mit csinált a papa?” – kérdeztem.

„Még aznap este megszökött a kórházból, és átállt a szlovák partizánokhoz. Onnantól kezdve neki személyes ügy volt a háború.”

„Személyes ügy?”

„Igen. Bántani akarta azokat, akik megölték a szerelmét.”

„És bántotta is?”

„Igen. Besztercebányánál harcolt. A háború végéig ott volt a szlovák partizánokkal. Amikor elengedték, egy dobtáras géppisztollyal a vállán sétált be Budapestre.”

„És mi lett a Rátgéberrel?”

„Ágnes apjával? Őt is megölték a nácik. A papának hét testvére halt meg a háborúban.”

„Mit csinált a papa?”

„Amikor felállt az új magyar hadsereg, jelentkezett. Mivel jól beszélt németül, Sopronba helyezték. Itt ismerkedett meg a mamával.”

„Az is nagy szerelem volt?”

„Azt nem tudom. De a mama családja bújtatta a brennbergbányai zsidó főmérnököt, így politikailag mindenképpen megfelelt. A papa ekkor már nem az istenben, hanem a kommunizmusban hitt.”

„Miért nem hitt Istenben?”

„Mert Isten hagyta, hogy mindez megtörténjen.”

„Ezért nem hiszünk mi sem Istenben?”

„Igen. Többek között.”

„És aztán mi történt?”

„A papa és a mama összeházasodtak. Kicsivel később megszülettem én. A papa katonatiszt volt. Tulajdonképpen hálásak lehetünk a náciknak.”

„Miért?”

„Mert, ha nem viszik el Ágnest, akkor mi nem születünk meg. Sem te, sem én.”

„Én inkább nácikat fogok ölni.”

Apám elmosolyodott, és megsimogatta a fejemet.

„Remélem, nem lesz rá okod. Na, gyere, induljunk vissza.”

Felálltunk, odasétáltunk a motorhoz. Apám felült. A motor nem indult elsőre. Többször be kellett rúgnia, mire berregni kezdet. Átvetettem a vállamon a légpuskát, és felültem mögé.

„Apa, ha a papa nem hitt Istenben, akkor miért tanított meg a Miatyánkra?” – kérdeztem és átkaroltam a derekát. Apám gázt adott, gurulni kezdtünk.

„A történet ezzel még nem ért véget.”

„Nem?”

„Nem. A papa ugyanis 1968-ban levelet kapott Izraelből. Ágnes írt, hogy túlélte a tábort, és találkozni akar vele.”

„És a papa mit csinált?”

„Semmit. Nem válaszolt, mert már megvoltam én, és ott volt a nagyanyád. Csak megvette és felépítette a kertet. Mindig előbb jött le, mint mi. Egy ilyen alkalommal előrementem és megnéztem, mit csinál.”

„És?”

„Tavasz volt. Térdelt a virágzó cseresznyefák között és imádkozott.”

„Újra hitt Istenben?”

„Igen. És ez eléggé veszélyes dolog volt egy katonatiszttől. Ekkor mesélte el nekem ezt a történetet.”

„És aztán? Írt Ágnesnek, beszélt vele?”

„Nem.”

„De hát miért nem?”

„Mert már volt családja. És egy férfinak a családja a legfontosabb. Nem csinált semmi mást, csak lejárt a kertbe imádkozni. Aztán jöttek a szívinfarktusok. A hetedik vitte el.”

„Megszakadt a szíve.”

„Igen. Megszakadt a szíve.”

Egy darabig hallgattunk. Néztem az elsuhanó cserjéket az út két oldalán, a kerék alatt csikorgó fehér murvát.

„Ne mondd el a nagyanyádnak, hogy elmondtam neked ezt, rendben? És ne mutogass neki ilyen

fényképeket” – mondta apám.

„Rendben” – válaszoltam.

A kert alatt jártunk már, látszott a zöld drótkerítés, a ház fehér falai, a tuják a ház mellett. Minden békésnek és nyugodtnak látszott. Bámultam a cseresznyefákat, ahogyan a szélbe szórják fehér virágaikat, és úgy döntöttem, hogy nem leszek szerelmes soha.

Jászberényi Sándor A varjúkirály című új kötetét, melyben a fenti írás is szerepel, szeptember 12-én délután 16.00-tól mutatják be e a Havanna Salsa Bár & Restaurant kertjében (értsd: régi Fészek kert).