Szép Ernő kiadatlan jegyzeteiből

Ha elgondolnám, hogy azok közül való vagyok, akik még fönnmaradtak a Biblia népéből, borzasztó érdekesnek tartanám magam, tisztelném magam, mint egy múzeumi kincset, mondanám /ha másik zsidót látok/ az embereknek: nézdd, zsidó! Csodáld meg, itt van, hidd el, tapogasd meg. / Ne nagyon./ /1933/

Úgynevezett költő voltam, nem választottak be a társaságokba, nem hívtak meg soha a miniszterelnöki, kormányzói fogadásokra. Az irodalomtörténészek, akik életemben a könyveiket kiadták, vagy elhallgattak, vagy egypár sorban elintéztek hamisan, ellenségesen. Úgy éreztem magam, mint az énekes, aki taps nélkül énekel egész életében, úgy láttam, hogy háttal fordul nekem Magyarország és bedugja a két fülét./1934/

Büszkén szétnézés helyett lesütni a fejed, ha csináltál valami szépet, emberit, bújni, vigyázni mindenütt, hogy ne te légy az első, a legfontosabb, az ünnepelt. Jaj, nem felelni, ártok a testvéreimnek. Halknak lenni, eltűnni, hogy kihívásnak ne vegyék a megjelenésedet: lemondani jogokról, díszekről, melyek megilletnének. Tudod, hogy soha olyan kitüntetésben, megbecsültségben nem részesülhetsz, mint ha nem esett volna rád a zsidóságod, – nem számítani meghívásra a kormányzónál, miniszterelnöknél, külföldi jelesek ünnepeire. Így néha aztán azon csíped magad, hogy gyáva lettél, amilyennek a zsidót mondják. Zsidóvá tesz a zsidóságod, beteggé. Betegség ez, nem tudsz menekülni előle./1935/

Elrontották az élet ünnepét számomra ezzel a zsidósággal. Az országnak költője voltam, a nemzetnek nem lehettem. A nemzet szent napjaitól én el voltam tiltva, én nem vagyok nemzet./1936/

A zsidó összetartás: talán van egyházilag, céhileg – nincs emberileg, egyénileg. A zsidók olyan nehezen viselik el egymást, mint a kórház betegei, mint a foglyok, mint a szegény családban a testvérek. A maguk szerencsétlenségét, végzetét látják egymásban. /1936/

Hotel, ami kidobott, mikor nem fizettem, ifjúkoromban, zsidóé volt. Előleget zsidó lapkiadó tagadott meg, vagy bankkölcsönt/ a legjobb kezesekkel/, amiből beteg anyámat kellett volna gyógyíttatnom, zsidó bankár volt. Zsidó lapkiadó redukálta a honoráriumot, mert tudta, nem fogok sztrájkolni, nincs kitartásom. Zsidó színházi ügynök lopta el a pénzem. Zsidó filmíró lopta el a témámat. Zsidó könyvkiadó refusálta a verseim kiadását a háború után: ez ma nem üzlet. Ez mind zsidó volt, akit beleim mélyéből kellett utálnom. Hát a zsidó összetartás? Engem lám elkerült. És ha csak velem tettek volna ilyet. De én más zsidó bajtársaimtól, festőtől, zenésztől sem hallottam egyebet, mint a pénznek az embertelenségét, ha zsidó kézben volt is. /1936/

Nemzet, amelyet nem egy állam, hanem egy álom tart össze./1936/

A szédítő fájdalom a szívemben: hiszen én mindenkinek örömére, gyógyítására születtem./Antiszemitizmus idején./Alig írhatok valahova./1939/

Hogy ragad a divat! Aki nem érzett idegennek, az is idegennek kezd érezni. Mint ha nem ismert volna, az általánosítást festi önkéntelen és lassan a barátaira is…/1939/

Milyen nehéz, milyen iszonyatosan nehéz az embernek felfogni, magán tűrni a gyűlöletet, amivel rá pillant, aki tudja, hogy zsidó az ember. Nem tudja a gondjaimat, nem ismeri a szívemet, nem jut eszébe, hogy gyerek voltam, és halott leszek, hallgatnom kel, mikor elmegyek mellette, nem fordulhatok rá mosolyogva, és nem állhatok meg előtte: barátom, ha fogalmad lenne róla, hogy az, amit felőlem hallottál, merő hazugság. Olyan szívfájdalmat kapok ilyen pillanatokban, alig tudok tovább lépni./1940/

Ötven éves vagyok. Nekem már nem is jár az élet, ha összeadom, hány fiatalabb barátom halt meg, hány fiú veszett el az első, meg a mostani monstre háborúban – és suttyomban nagyon élvezem, hogy cigarettára gyújtok,hogy egy nővel elbújok egy órára, hogy zenét hallok, hogy virágot szagolhatok, még azt is, hogy a járdán új meg új pofákat látok, és hogy az újságban valami meglepőt olvasok. Hogy verebek zsibolnak majd februárban, a kopasz fát megszállva…. Istenem, köszönöm, ez már mind ráadás: Hosszú élet… milyen önzés ez, milyen embertelenség. Eltemetni barátait, gyerekeit, dalokat, divatokat, időket, amelyek az övéi voltak, megmaradni kietlen, idegen világban, magánosan, jaj de borzasztó boldogtalan öröm. /1941/

Akárhogy szeretnek, becsülnek, a társaságban okvetlen említik, és mindig tudják, hogy zsidó vagy. Mit jelent ez? Ha semmi rosszat, azt hogy valami rendellenes vagy, valami idegen… és jelenti, hogy némely helyen érintkeznek veled, de ők nem hívnak a házukhoz. És jelenti, hogy van egy legfelső rétege a társadalomnak, amelyik nem érintkezik veled. És ha kitértél, és pap lettél, lehetsz püspök, de már bíboros nem leszel, és nem leszel pápa. Némely országban lehetsz miniszter, miniszterelnök, de köztársasági elnök nem lehetsz, és pláne király nem lehetsz. Pedig az embernek egyenlő jog, és egyenlő fantázia jár a földön./1940/

Zsidónak lenni: futóversenyben részt venni, te zsákban vagy derékig./1942/

Mint a nyúl, aki annyit sajnáltam a mezőn estefele, még akkor is fél,… meg-megáll, fülel,mindig menekül. Nem tett rossz fát a tűzre! de nem érzi magát ártatlannak. Isten tudja, mi a bűne, de ő csak hibás lehet, hiszen bántják… soha nem is gondolkodik már ezen, valami alapérzés lett ez benne…/1942/

Nem gyűlölnek, ezzel csak hízelegsz magadnak. Idegenkednek tőled. Elhúzódnak. Nem akarnak tudni rólad. /1942/

Kell az neked, hogy leereszkedjenek hozzád, hogy elbűvöljön és lekenyerezzen akármilyen jelentéktelen úr azzal, hogy „nem nézi a vallásod”, hogy szervuszt iszik veled, hogy elismeri, te is csak ember vagy, már hogy te is lehetsz jó magyar azért. Oda vagy attól, hogy meghívnak valahová téged is, dacára zsidó voltodnak. Nem érzed, milyen lealáztatás mindez a te büszkeségednek, mily meghunyászkodás és micsoda alárendeltség, és micsoda romlottság?/1942/

Úgy emlékszem, 30 éves koromban kezdtem a halhatatlanságtól, vagyis az örökléttől, a síron túli lelki létezéstől irtózni. Mit csináljak az égben, ha olyan szerencsés vagyok, hogy oda fölvesznek, mikor a földről elpályáztam? Nincs testem, nincsenek érzékeim,nem csókolózhatom, nem cigarettázhatom, nem olvashatok, nem is írhatok, /hogy töltök egyetlen napot írás, olvasás, cigaretta, sőt még egy korty bor nélkül? Sőt még csak beszélgetni se tudok majd senkivel./ Azt a mennyországi örök boldogságot, ami az éther-részegséghez hasonlít talán, Azt az üres üdvöt, nem kívánom azt, nem érdekel. Nem vágyom feltámadni se, isten őrizz, még egyszer itt lenni, emlékezve előbbi magamra, kínjaimra, szégyenemre, botlásaimra, mulasztásaimra. Persze nem is hiszek a személyes túlvilági életben, és feltámadásban. Mi szüksége arra az Égnek, Földnek, hogy te kis taknyos halandó, örökre megmaradj, új életre támadj? Nem volt belőled elég 60, 70, 80 esztendő? Mi? Milyen szerénytelen vagy, öregem, milyen szemtelen. Hogy nem veszem komolyan a vallásoktól ígért öröklétet, az a legtávolabbról sem azt jelenti, hogy nem hiszek istenben, dehogy: az istenben, mégpedig egy jó istenben, akiről nem tudom föltenni, hogy az örökkévalóság tébolyult unalmát szánta az embereknek. Ha valami gyerekes rettegés támad rám egyszer-másszor, az, hogy odalenn a sírban nem alszunk, hanem ébren fekszünk majd a sötétben, irtózatos kínban, mert rágnak a férgek, és irtózatos unalomban, mert egy hangot nem hallunk, és nem olvashatunk se könyvet, se újságot… Nem, nem, rögtön megnyugszom: nem lehet olyan képtelen gonosz a Teremtés, mely gyermekmosolyt, csókot, madárdalt és bort adott nekünk. Nem, nem, ahhoz egy Hitlernek kéne az égben uralkodni./1947/

1945-ben egy zsidó pap azt ajánlotta, újságban – hogy zsidó nemzetiségnek deklaráljuk magunkat, így jobban meg tudjuk majd itt a jogainkat védeni. Erre magam is újságban feleltem, magyarnak vallottam magam a történtek dacára. Kaptam azután egy gépírásos névtelen levelet, /nem szólva cionista zsidók névtelen leveleiről/ annak a levélnek az írója tanult ember volt, azt mondta, hogy elismeri, hogy én jól tudok magyarul, de engem se hajlandó magyarnak nézni. Mi zsidók egész lelkiségünkkel idegenek vagyunk a magyarsággal szemben, menjünk ki ebből az országból, ahol örökké gyűlölni fognak minket, és jó lesz, ha abbahagyom a magyarságom hangoztatását, az csak undort kelt a magyarokban. /1950/

A bűnbocsánat bűnpártolás. Nagyon meg kéne a jóistennek gondolni, melyik bűnt bocsájtja meg. /1951/

Ne tégy rosszat, hátha nincs Isten, aki megbocsássa./1951/

Isten a maga képére… Nem az arcunkat, hanem a lelkünket, értelmünket. Szép is lenne, ha a pofázmányok után, amelyeket itt látok, kéne Istent elképzelni./1951/

 

A kánon, avagy a fősodor – a közreadó Bárdos Pál írása Szép Ernőről