Szép Ernő: Istenről

Az Isten: homályos, talajtalan, kimagyarázhatatlan csuda, amit másoktól hallottam. Éppen olyan csoda a levegő is. Ha Istenben hiszek, csodában hiszek, amit nem értek. Majom módjára hiszek valamit, amit másoktól hallottam. Ha mondjuk, a természetben hiszek, vagyis próbálok hinni, az is csak egy csodában való hit, teremtés helyett teremtődésben.

Mit vétek avval valakinek, ha nem élek Istennel. Ha nem hazudok, nem csalok, nem sértek meg egy gyöngébb embert, nem nézem meg egy sánta lábát, vagy egy égett lány égéses orcáját úgy hogy észrevegye, – s nem ölök, és nem vagyok közönyös a mások szenvedése iránt – akkor mit vétkeztem ember ellen, sőt, maga a jóisten ellen is, ha csakugyan van egy fix jóisten. Pedig azt hiszem, azért, mert u. n. atheista vagyok, jobban borzadnak tőlem a jámborok, mint ha gyilkos volnék. Egy háborút végzett katonától eszük ágában sincs borzadozni.

Micsoda Isten az, aki soha kétségbeesett embernek nem súg tanácsot, aki éjjel a sínekre tévedt vándort nem rántja vissza, hogy jön a vonat! s aki az ártatlanul bezárt emberek börtönajtaját nem tárja ki azonnal. Az Isten lehet, hogy csak ezen az egy világon ilyen gonosz: lehet, hogy a csillagrendszer többi pontján más istenek járnak, kik jobban viselik magukat.

A gazdagok jó istene a szegények rossz istene.

Virágokat látok. Gondolom: nincs annyi ízlése annak, aki embert gyúrt, hogy ilyen virágokat eszébe jutott volna teremteni. Az embereket, lehet, Isten teremtette, de a virágok… kitalálták magukat.

Nincs bebizonyítva Istenről csak létének hiánya. Mondják, hogy van Isten. De hát imádnom kell őt, azért mert van? Ezt ki találta ki? Attól az Istentől nem olvastam ezt a rendeletet, sem a városházán a hirdetmények között, sem az utcán, a plakáton. Van. Lehet, esetleg félnek tőle, mint egy cethaltól, hogy bekap, de miért imádjam, mikor imádni csak valami igazsággal, és szeretettel, és harmóniával teljes fenomént vagyok képes. Isten csodás teremtését bámulom, rajongok miatta, de szerzőjét nem szeretem. Előfordul, hogy oda vagyok egy olyan festményért, melynek mestere egy önző, kegyetlen, utálatos vén ember.

Könnyű neked, akinek az istened az égben székel. Az én Istenem lakást requirált a szívemben, s nem akar kimozdulni.

Nem értitek, hogy az embert nem akarom cserbenhagyni, mikor azt jajgatom, mint az égő tető, s azt suttogom, mint a téli szél, hogy: nincs Isten. Az emberért teszem. Az emberek miatt. A púposok és az üldözöttek, a nyomorékok, a megszégyenültek, az unatkozók, a buták, a csúnyák miatt, akiken nem segít, akikkel nem törődik, akikkel nem akar semmi jót. Hát hogy lehet Istenem, aki ilyen világot szerkeszt?

Istennel affaire-om, zsidó Istennel. Lehet, a többi leszavazza, az istenek törvényszéki tanácsa talán. És ha megbüntet – én viselem – annyit szenvedtem a földön, hogy nem érhet meglepetés. Talán elítél, de kitöltöttnek veszi.

A vallást a jövő tudósaira bízom. Én magamtól ilyen kérdést nem is merek érinteni. Kell nekem is, amíg másnak van. Nem akarok árva lenni.

Einstein az istenségről: Látom az órát, nem látom az órást.

A Bibliát, az egész Bibliát ez a nép adta, a Bibliát, amely öt földrészen minden Isten adta nap annyi lélek és elme orvossága. Nem lehet hálás azért örökre a világ a zsidóságnak? Lloyd George azt mondta egyszer, hogy a Bibliában benne van minden, ami az emberiséget megmentheti és meggyógyíthatja. Lloyd George a hitlerizmus idején hasonlította a zsidóság sorsát a görögség sorsához Rómában. A tehetséges görögöket is gyűlölték a rómaiak, miközben tanultak tőlük. Jaj a tehetséges kisebbségnek.

Az én Istenem olyan isten, akit szégyellnem kell. Én az istennek mostoha gyereke vagyok. Se a fülem nem áll el, se a lábam nem görbe, se az orrom, se az accentusomon nincs zsidó, se nem tudok zsidóul, soha Palesztinát nem láttam, még csak kereskedni se tudok, mint a hollandusok, mi hát a zsidó rajtam, bennem? A körülmetélés nem dönt, (az mások erőszaka volt egy védtelen csecsemőn), és efelől mohamedánnak hazudhatom magam. Másoknak a vallás világosságot ad, nekem előre besötétíti az életem. Másoknak a vallás vigasz a szomorúságban, nekem szomorúságot kínál az örömöm között is. Mentsetek meg! Lehajtott fővel képzeljetek, pirosan a szégyentől, folyton folyó könnycseppel a szemem alatt, mikor a szememet ragyogásra nyitottam, mikor a szám örömöt akart kiáltani, dicséretét énekelni a szerelemnek, a tavasznak, a vad jó édes teremtésnek.

Ne féljetek az Istentől. Magyarázzátok meg neki, hogy odafent az égben könnyű: könnyű zsidó istennek lenni. Itt nehéz zsidó embernek lenni.

Az Isten mindenütt jelen van, az Isten mindenkiben benne van. Nem igaz. Az Isten nem lehet abban, aki nem érdemli meg. Az Istennek szállást kell csinálni. Az Isten fényes vendég. Az Isten ajándék.

Isten. Nem érem fel ésszel. Nem tudom elhinni, hogy a mindenség, az élet, egy virág, egy állat, víz, föld szín, hang, minden gondolat, lélek nélkül keletkezett, rendeződött volna. Az isten olyan, mint az idő, mint az űr: az örökkévalóságot pedig nem, nem tudom végiggondolni, így akadok el és így fúlok belé az Isten keresésébe. De nekem kell Isten. Egy szellem, egy lélek, egy gondolat. Hinni akarok. A hit az Isten.

Nem lehet-é az, hogy volt Isten, és meghalt? Hogy örökkévalóságot ő se bírt. Megunta, elállt, mint a szél, megszűnt, mint egy anyag, mint egy fénysugár végét érte, mint a levegő felbomlott. Elmúlt. Egyszer csak lejárt az ideje. Hiszen az az idő is, míg volt Isten, elképzelhetetlen, álmodhatatlan hosszú idő volt. Művében él tovább, a Teremtésben. A Természet tovább él az Alkotó után, magától teremtődik tovább.

Én a többi istenbe nem szólhatok bele. A zsidó Istennek szemébe megmondom: te igazságtalan Isten vagy, te emberi érzésünk szerint irgalmatlan és közömbös Isten vagy, te nem törődsz a jóval, jóravalóval, az érdemessel… büntess meg, nem bánom, látod, ilyen gavallér vagyok.

Ha a természetben gyönyörködöm, az Istent olvasom. Ha egy barackba beleharapok, ha egy almát megszagolok, Istent imádom.

A rómainak szabad volt az istent kiválasztani, nekünk csak a szabónkat szabad.

Az ős zsidók papjai olyan Istent képzeltek, aki egyes-egyedül csak a zsidókkal törődik, egész nap velük bajol, éjjel se alszik miattuk. Veszekszik velük, mint a férj a feleségével. Teljesen lefoglalták az Istent. Elöljárójuknak, kicsinyes, zsörtölődő gazdának hat Izrael fölött, egyénenként macerálja őket.

A zsidó születés milyen alkalmas arra, hogy istentagadóvá tegye az embert. Mennyi fájdalom, szégyen, tragédia… ha van Isten, hogy engedheti?

Azt is az Isten mondta, hogy: legyen sötétség. (Gonoszság, butaság.)

Egy gyönyörű zsidó rablányt a gazdája kivitt a piacra eladni. Egy csúf, beteg ember vette meg, aki előtt a lánynak pucérra kellett vetkezni, hogy a vevő meggyőződjön a test szépségéről. A lány a porba mártotta a homlokát és felzokogott az égre: Uram, gyermekeidet nem kíméled, de miért nem kíméled a neved dicsőségét?

Az Isten örökkévaló? Talán még ő sem. Lehet, hogy kimegy a divatból, nácik éppúgy, mint kommunisták pusztítják: jöhet idő, hogy sehol se lesz már érvényben. De nem tudom elképzelni, hogy fel ne támadjon: a gyermek, a művész, és minden kereső lélek keresni fogja és megtalálja, újra alkotja, kell, mint magyarázat, mint vigasz, mint menekülés és megnyugvás.

Miért nem mutatta meg soha magát háború előtt és háború alatt, hogy megijedjenek és elejtsék a fegyvert, és hogy bizalmuk legyen hozzá, akik nem hittek benne? Miért nem szakítja szét az egeket, és miért nem hull alá csak egy órára, hogy a hegyek elolvadjanak Előtte?

Az Isten el bírja nézni a zsidó szenvedést, én nem bírom.

Istenhitemmel érvényes lehetek-e száz, ezer, százezer év múlva? Nem kell törődni avval. Én itt a mára és egy kis holnapra vagyok beosztva. De vállalom ezer és millió évre. A szerelmet akkor is alighanem hordani fogják és a költészet se megy ki talán a divatból sose. Legalább is ajánlom, hogy szerelem és költészet megmaradjon örökre és millió évek után se tudok szebbet, szerencsésebbet a lélek számára, mint az Istent.

Istent nem értem, de őnélküle nem értek semmit.

Bennünk van, mint a virágban az illat, mint gyöngy a szódavízben, vitamin a narancsban… Nem az én privát őrületem mégsem, hogy voltak felelőtlen pillanataim, hogy Istennek sejtettem magam. Igenis, Isten is vagyok, és vagy te is, mindenki, még a vadállat is, aki élelmet szerez a kölykeinek, a madár is, aki a tojásra ül, a ló is, aki nem lép rá az emberre, a kutya, aki könnyezni tud, a hangya, aki a többiért is dolgozik, minden pondró, bogár, aki utódot nemz, minden növény is, amely porzót, termőt tart, mind képviseli az Istent, mindenben Isten rejtőzködik.

Az ember értelme, szelleme annyi, mint az ég, amely a vízben látszik. Az Isten tükröződik az emberben.

A bűnbocsánat bűnpártolás. Nagyon meg kéne a jóistennek gondolni, melyik bűnt bocsájtja meg. Az Isten sok olyan bűnt bocsát meg, amit én meg nem bocsátanék.

Isten előtt serleg áll. Ha Izrael vérzik idelenn, Isten egy könnycseppet ejt a serlegbe. Mikor a serleg megtelik, eljön a Messiás.

Kapcsolódó cikk:

Szép Ernő gondolattöredékeihez