Szembenézés, szembesülés

A budapesti Cirko-Gejzír mozi mutatta be A lakás című izraeli dokumentumfilmet. Arnon Goldfinger saját családjáról forgatott, a filmben mindenki saját magát alakítja.

Miről szól a film? Arról, hogy a filmbeli személyek közül egyesek – valójában egy kivételével mindenki – meg akar szabadulni a múltjától és annak tárgyiasult emlékeitől, akár úgy is, hogy egyes dolgokat az ablakon át hajítanak ki a szemétbe. Ezek az emberek szeretnék a múltat végképp eltörölni. Van azonban a filmben egy személy, nem más, mint a film főszereplője és egyben rendezője, aki nem szabadulni akar a múlttól, hanem azt megismerni, és ennek érdekében mindent megtesz.

Kezdetben csak annyit tudunk, hogy Tel-Avivban egy nagy család gyűlik össze egy lakásban, hogy ki-ki válasszon az elhunyt Tuchler nagymama holmijából, és határozzanak arról, hogy ami nem kell senkinek, annak mi legyen a sorsa. A lakás és környezete mintha ismerős lenne a pesti néző számára, a Gordon Street, akár az Újlipótváros egyik utcája is lehetne. Bauhaus stílusban épült rendezett házak, és a lakás berendezése is ugyanezt idézi. Egy jómódú értelmiségi család lakása, mennyezetig érő, könyvekkel zsúfolt könyvespolc, igényes bútorok és festmények, mintha Kádár Béla festette volna őket.

A családtagok mintha nem is a nagymama halála után gyűlnének össze. Egyáltalán nincsenek megrendülve, inkább a fiatalság értetlenségével állnak a feladat, és főleg a tárgyak előtt. Elborzadva nézik a nagymama még ’36-ban Németországból magával hozott dolgait, melyek inkább taszítják őket, mintsem magukénak szeretnék azokat tudni. A nagymama – aki a tárgyakból ítélve egy gazdag polgári lét rekvizitumai között élt Európában – a báli kesztyűk sorozatát hozta magával, nem beszélve a fiatalokban borzadályt keltő, üvegszemet viselő róka keppekről.

Zavart és idétlen heherészésük

közben egyedül Arnont érdekli a nagymama letűnt élete, és egyre inkább elmerül a lakásban talált levelek és más iratok olvasásában. Eközben ébred rá arra, hogy sem ő és testvérei, de még anyja, Hannah sem ismeri az elhunyt nagymama korábbi, németországi életét. Arnon elkezd olvasni, kutatni és utánajárni a nagymama ismeretlen életének.

Egyre több dokumentum kerül a kezébe, és feltárul előtte egy ismeretlen élet és egy ismeretlen életforma. Megismeri a nagymama Németországból történő elszakadásának folyamatát, és felbukkan egy német jótevő, a von Mildenstein házaspár.

Von Mildenstein nem akárki: ő a „Der Angriff”, a náci párt Göbbels féle uszító lapjának szerkesztője, és Adolf Eichmann vallomása szerint a náci korszak első éveiben

Eichmann hivatali főnöke.

Segített-e von Mildenstein a Tuchler házaspárnak a Németországból való menekülésben, és ha igen, akkor mi motiválta ebben? Arnon ezekre a kérdésekre anyjától nem kap választ. Rá kell jönnie, és persze a film nézőinek is, hogy Hannah Tuchler, Arnon édesanyja – aki még Németországban született – nem akar tudni arról, hogy mi történt családjával Németországban, hogyan távoztak onnan, és legfőképpen mi lett az ott maradt nagyanyjával. Meghalt, mondja lakonikusan fiának, noha ő is tudja, Arnon is tudja, és mi, nézők is tudjuk, hogy Németországban Hitler alatt egy idős zsidó asszony nem egyszerűen meghalt, hanem minden bizonnyal megölték.

Arnont nem elégíti ki a semmit mondó válasz, felkutatja a jótevő von Mildenstein még élő leányát és elutazik Németországba. A német bárónő fogadja őt, hiszen a Tuchler családdal apja és anyja háború után is tartotta a kapcsolatot, többször is együtt nyaraltak. A báróné még ajándékot is kapott Tuchlernétől. Apja náci múltját látszólag nem ismeri, és amikor Arnon – aki kutat a német levéltárban, történészeket és újságírókat keres meg – elé tárja a dokumentumokat, megrendülés nélkül fogadja a tényeket.

A film azt a magyar zsidóság által is ismert magatartást mutatja be, hogy a holokauszt egyes zsidó túlélői

nem akarják tudomásul venni, hogy mi történt velük és családjukkal,

és a gyilkosok leszármazottai úgyszintén nem akarnak szembenézni a ténnyel, hogy családjuk a gyilkosokhoz tartozott. A szembenézés mindkét oldalon szembesülés is volt a filmben, éppúgy, mint nagyon sok más zsidó családban, szerte a világon, ahol zsidó túlélők, vagy gyermekeik élnek. És a filmben is azt látjuk, mint a „Holokauszt és a családom” facebook csoportban is láttunk, hogy a túlélők második generációjához tartozó leszármazók azok, akik szeretnének tisztán látni, és ha fáj is, de szeretnék megismerni, hogy mi történt a vészkorszakban.

Ezt a megismeréshez vezető gyötrelmes utat ábrázolja Arnon Goldfinger nagyon nagy empátiával.

Mi, akik valamennyien túlélők gyermekei vagyunk, sokat tanulhatunk, noha a megoldás, a dolgok miértje továbbra is titokban marad.

Jó film, a Cirko-Gejzír moziban látható.

(A lakás. Izraeli dokumentumfilm, 1:37 perc, 2011, írta és rendezte: Arnon Goldfinger)