Századfordulós vita a nemzeti építészetről

Írta: Gottdank Tibor - Rovat: Kultúra-Művészetek, Történelem

A XX. század elején a magyar konzervatív, dzsentroid tudatú középosztályban egyre erősebb ellenszenv alakul ki azon feltörekvő, elsősorban zsidó társadalmi rétegek iránt, akik viszonylag gyorsan, erőteljes asszimilációs törekvéssel lépnek fel.

Komor Marcell – Jakab Dezső: Marosvásárhely, Városháza és Kultúrpalota (Képeslap)

Riasztják a zsidó értelmiség sikerei olyan pályákon, amelyeket a keresztény-középosztály elkerül[1]. Mindennek építészeti megnyilvánulását a magyar szecesszióban látják, egyfajta „zsidó művészetként” azonosítják. Például szoros párhuzamot vélnek felfedezni a romantika korának zsinagóga építészete és a magyar szecessziós stílus között.

A lappangó „építészeti” ellentétek 1908-ban kerülnek a nyilvánosság elé, amikor is Lechner Jenő, Lechner Ödön unokaöccse a Magyar Mérnök és Építész Egyletben a következőket mondja a Lechner-követőkről Lechner Ödön munkásságának elemzése kapcsán[2]:

Ez a csoport „nem tud szabadulni egy olyan befolyástól, amelynek egyedül tulajdonítható műveiknek a magyar lélektől való idegensége, s ez a faji jelleg, mely ma még domináló erővel jut (Lechner Ödön) követőinek művészetében kifejezésre, s mely a magyar faji jellegtől erősen különbözik… a zsidó faji jelleg él. Hogy él erőteljesen és intellektuális, nagymértékben eredeti, sajátos és tagadhatatlanul a keleti nép sajátosságaival rokon. Innen magyarázom ennek az úgynevezett magyar stílusnak a határozottan keleti irányát. Sőt, ebben látom szubjektív vonzó hatását is a követőkre, akiknek úgyszólván 90-100 százaléka ezen nemzetiség leszármazottja.” 

Kőrössy Albert Kálmán: Budapest, Könyves Kálmán körút 40. (Fortepan)

Lechner Jenő állásfoglalása elhúzódó vitát indukál. Gerő Ödön egy írásában rámutat[3], hogy a „faji jelleg” építészetben tarthatatlan kategória, és ezek szerint Lechner Ödönnek vagy Lechner Jenőnek meg német vagy germán építészetet kéne művelnie. Komor Marcell[4] „tudományos pózzal, a kutatás formájában leszűrt gyűlöletet” lát Lechner Jenő fellépésében, és figyelmeztet annak a felfogásnak a zsákutcájára, amely szerint „…művészeti kérdéseket személyi motívumok bázisán akarunk elintézni, azzal a jelszóval, hogy inkább ne legyenek értékeink, semhogy azok segítségével legyen, akiket nem szeretünk.”[5]

Jánszky Béla már a második világháború előestéjén arról ír[6] Lechner Jenő vélekedése kapcsán, hogy a magyar építészettörténet tele van nem magyar anyanyelvű alkotóval, Feszl, Lechner, Huszka, Kós (Kosch), Wigand, Árkay sem voltak magyar eredetűek, Zrumeczky és maga Jánszky is lengyel ősöktől származik, és az „erőszakos magyarkodásra való törekvést” nem fogadja el a Lechner-követőkre vonatkozóan.

Kármán Géza Aladár – Ullmann Gyula: Budapest, Szabadság tér 10-11-12. (Wilhelm Grave felvétele)

Az antiszemitizmus ebben az időben azonban a városokban jelentéktelen, csupán az államhatalom dzsentroid, a történelmi magyar uralkodó réteghez tartozónak valló csoportoknál jelentkezik. A XX. század elejének németes kultúrájú városi polgársága a zsidó vallású vagy öntudatú lakosságot, kultúrájával együtt a város integráns részének tekinti.

A magyar vidéki arisztokrácia és a konzervatív köznemesi szemlélet viszont egyre inkább szembe kerül és halálos ellenséget lát a nagykereskedő zsidóságban. Ez az ellentét megjelenik az építészetben és főként a belsőépítészetben: a magyar keresztény középosztály kitart neobarokk bútorainál és a lágy „biedermeier” mellett. A többi tehetős réteg már a modern nemzetközi irányzatokhoz kötődik és a kortárs magyar művészet nagy mecénása lesz. Az erőteljes különbségtétel az első világháború előtti években már láthatóvá válik.

Részlet Gottdank Tibor: A magyar zsidó építőművészek öröksége – Lajtán innen és Lajtán túl c. könyvéből

Jegyzetek

[1] Jánszky Béla írja A magyar formára való törekvések kritikai megvilágításban című visszaemlékezésében (MM és ÉE 1939. 281-286. és 289-296.), hogy „Színmagyar ember régebben nemhogy vállalkozónak, de a szalonképesebbnek, úribbnak látszó tervezői pályára sem ment el.”

[2] Lechner Jenő: Modern és nemzeti építőművészet (ÉpIp 1908. 188-191. és 198-202.)

[3] Gerő Ödön: Újabb nemzeti stílus (A Ház, 1908. 49-54.)

[4] Komor Marcell: Bántjuk egymást (VL, 1908. IV. 22.)

[5] A szabadkai városháza – az építészek, Jakab Dezső és Komor Marcell 1910 körüli felfogása szerint – a magyaros szecesszió és a magyarság végvára az ország többnemzetiségű területén.

[6] Jánszky Béla írja A magyar formára való törekvések kritikai megvilágításban (MM és ÉE 1939. 281-286. és 289-296.)

[popup][/popup]