Úszóház

Az eső volt a legjobb, a kiadós nyári zápor, amikor be kellett húzódni a hullámpala alá, a büfé elé, vagy hátul a csónakházba. A Tisza-part ilyenkor elnéptelenedett, nem mintha olyan nagy forgalom lett volna a rakparton, de ebbe a szövegbe kell a Tisza-part, el kell magyarázni, mi az úszóház, mert a jelenséget azokon kívül, akik oda jártak, ott élték nyári életüket gyakran évtizedeken át, kevesen ismerik.

Az úszóház a valahai csónakházak utódja, a parttal pontonhíddal összekötött hatalmas, vontatható deszkastég, vagy száz kabinnal körbe-körbe, amiben a fürdővendégek vetkőznek és öltöznek. A kabinok tetején, az emeleten, és a kabinok közrefogta térben lehet napozni. Az asztalok, székek délután benépesedtek, férfiak ultiztak, hölgyek kanasztáztak, sokan évtizedeken át, míg gyerekeik, unokáik a kosárban: a kabinok közti U alakú térben vízbe süllyesztett, deszkából ácsolt medencében, melynek résein átfolyt a folyó iszapszínű vize, úsztak, fogócskáztak, gumilabdával fejeltek, és felnőttek. A kabinsor külső oldalán lehetett körbejárni az úszóházat a büfétől egészen hátra, a csónakházig. A fémkorlát túlsó oldalán hömpölygött a Tisza, a bójával körbevont szakaszon az árral szemben is próbálkozhattak a jobb úszók.

Míg tűzött a nap, törülközőiken, háncsaikon, szivacsaikon és gumimatracaikon feküdtek, társalogtak, olvasgattak vagy rádióztak a vendégek. Egyesek napernyők, vagy a lépcsők árnyékában sziesztáztak, altatták gyerekeiket, termoszban, ételhordóban magukkal hozott és elfogyasztott ebédjük után, a nagyobbak kergetőztek, fröcskölték egymást a zuhanyozónál.

Meleg nyári záporok idején azonban mindenki fedél alá igyekezett. Az eső végigvert a hullámos műanyag tetőn a büfé előtti asztalok fölött, ahová a napozók, kártyások, idősebbek beszorultak. A fiatalok közül sokan törölközőbe, pólóba, vagy fürdőköpenybe bújva menekültek a kabinsor végén kezdődő sötét és kátrányszagú csónakházba, a keresztgerendákon három sorban egymás fölé helyezett hajótestek közé. A csónakházon túl csak a hosszú móló nyúlt ki a folyó fölött, ahol a bakokra fektetett hajókat festették, kátrányozták, eresztették vízre. A csónakházban a fiatalok bemásztak egy-egy hajótestbe, hátukat az oldalfalnak vetették, hallgatták az eső monoton kopogását a palatetőn, párálló testük összeszorult, és ez volt a boldogság.

Az úszóház felnőtt társadalma rétegzett volt: ki nem mondott, de érezhető osztályszempontok befolyásolták a közelebbi kapcsolatokat. Azt is lehetett tudni vagy sejteni, ki milyen származású, de a kamaszok között ez nem tűnt fontos szempontnak, a pubertás törvényei diktáltak. A lányok közül mindig volt, aki tetszett, s akadt olyan, akivel kölcsönös volt e vonzalom, ha legtöbbször nem is jelentett mást, mint szótlan nézelődést, be nem teljesült vágyakat, esetleg évődő játékot, néhány bizalmasabb mondatot, egy-két zsibbadásig nyújtott csókot, a felforrósodott testek borzongató érintkezését a vizes fürdőruhában. Ott ülni a csónakházban, a sötétben, a szülők, nagyszülők, idegen felnőttek által bármelyik pillanatban megtörhető varázsban, beszippantani a nedves deszka, a kátrány, a bőrbe ivódó napolaj és a nedves fürdőruha szagát; ülni a sötétben, megosztani a törülközőt, vagy felajánlani a fürdőköpeny kiterjesztett szárnyát és összebújni alatta: ez volt a szédítő kamaszkor.

Pestről jöttünk, a kővárosból, ahol nem jártunk strandra. E nyaralások a természet és a természetesség ígéretét hordozták. A fogózást és fejelést a kosárban, az iszapból és ágakból épített kunyhókat és bunkereket árvíz után a lapályon, a homokgránátokkal vívott küzdelmet, a motorcsónakos vagy evezős vízitúrát, a szabad tűzön, bográcsban főzött vacsorát és az esős délutánok romantikáját. A barátságokat és a szerelmet. Amikor sütött a nap, elvonulni az átforrósodott csónakházba túlzottan is feltűnő, egyértelmű és kockázatos volt, s nem csupán a lelepleződés miatt. Nemigen lehetett volna beszélgetni másról, mint egymásról, az örvénylő vonzalmakról és a közelgő elválás okozta szomorúságról, mely határt is szabott, fel is csigázta a képzeletet. Minderre persze nem voltak szavak, így sietősen csókolózni és egymás testét félve felfedezni a sötétben indokoltabbnak tűnt.

A csónakházi vonzalmak megédesítették az újra kisütő napon folytatott vizulázást a kosárban. A deszkákban megkapaszkodva, hol előre húzódzkodva, hol elrugaszkodva, az iszapszínű víz alatt kergetőzni kimerülésig vagy vacogásig: ez jelentette a délutánok egyik legfontosabb elfoglaltságát, s a víz alatt egy-egy elnyújtott mozdulat erejéig hosszabban érni a másik bőréhez, levegőért felbukva hosszabban nézni a másik szemébe pedig olyan titkot, amitől elgyengült az ember.