Bábeli fogságban – Zsidó motívumok Jancsó Miklós játékfilmjeiben

Jancsó Miklós számos játékfilmjében (és dokumentumfilmjeiben) fellelhetők zsidó motívumok.

Korai játékfilmjeiben azt vizsgáltam, hogy az alkotó hogyan és milyen összefüggésben jeleníti meg a zsidó tematikát, hogyan értelmez­hetők a látottak. Négy alkotásban, A ha­rangok Rómába mentek, az Oldás és kötés, az Így jöttem és a Fényes szelek című filmekben azokat a motívumokat kerestem meg, amelyek valamilyen módon a zsidósággal mint vallással, történelemmel, kultúrával, mentalitás­sal foglalkoznak.

Miért a korai játékfilmek? Ennek személyes magyarázata van: tizenéve­sen a pécsi játékfilmszemlék izgalmas légkörében találkoztam ezekkel a fil­mekkel először. A szellemi eszmélés, a kamaszkori érzékenység időszakában különösen érdekelt, hogy „ki vagyok én?”, s a válaszokat közvetlenül keres­tem a filmekben; mennyiben szólnak rólam, adnak-e választ arra, hogy ma­gyar vagyok vagy zsidó? És miként ala­kítja a választ az a tudat, hogy Ausch­witzban családom több tagját megöl­ték… hogy az anyanyelvem, amelyen Petőfi Sándor, Arany János és József Attila verseit olvastam, a magyar kultú­ra részét képezi, hogy a város, amely­ben felnőttem, meghitt otthonom.

Nagy érdeklődéssel és a megértés vá­gyával kutattam, hogy mindezek a kér­dések mennyire jelennek meg ezekben a filmekben.

Jancsó első játékfilmje, A harangok Rómába mentek 1959-ben készült. A történet 1945 nagyhetében, a fronthoz közel lévő nyugat-magyarországi kisvá­rosban, Sopronban játszódik. Nagycsütörtök van, amikor a harangok elhall­gattak, úgy mondják „Rómába men­tek”. Egy latin-görög szakos gimnáziumi tanár árokásásra vezényli érettségi előtt álló osztályát, hogy megmentse őket a katonaságtól, a haláltól.

Két rövid epizódot emelnék ki a film­ből. Az elsőben két fiút látunk ebből az osztályból, Pétert és Sólyomszemet. A fiúk véletlen szemtanúi lesznek a tör­ténteknek; német katonák deportálta­kat hoznak kivégzésre a bányába, le­vetkőztetik őket, letépik ruháikat. Péter felindulásában szembe akar szállni az egész német alakulattal, de Sólyom­szem, látva a helyzet reménytelensé­gét, nem hajlandó odaadni a pisztolyát. Dulakodás közben véletlenül meglök­nek két csillét, amely lezuhan a néme­tek közé. Az így keletkező zűrzavarban a deportáltak menekülni próbálnak, köztük egy lány, Jana is. Őt sikerül a fi­úknak elbújtatniuk. Ezt az epizódot Fertőrákoson, a kőbányában forgatták, ott, ahol csaknem kétszázezer zsidó munkaszolgálatost öltek meg a háború utolsó napjaiban. Tehát egy olyan emblematikus helyen, ahol tábla is őrzi az elpusztított vértanúk emlékét.

A másik epizódban Péter az utcán mindenfelé keresi a rejtekhelyéről el­tűnt Janát. Felkapaszkodva egy kerítés­re, ismét tanúja lesz egy jelenetnek. Kutyás őrök embereket szállítanak egy kastély udvarába. A deportáltakat itt is levetkőztetik és autóra rakják.

A film idézett képsorain drámai hang­súllyal jelenik meg a vetkőztetés és a megalázottság egzisztenciális határ- helyzete, előre vetítve Jancsó későbbi játékfilmjeinek látványvilágát, amelyek­ben a meztelenség motívuma univerzá­lis, metaforikus jelentést kap. Vajon mi motiválta Jancsót, amikor a legelső já­tékfilmjében ilyen hangsúlyosan utalt a vészkorszakra, hiszen az ötvenes évek második felében készült filmekre ez korántsem volt jellemző. Szekfü András így ír erről Jancsó-monográfiájában:

„A film szerint a fiatalok történelmet akartak csinálni, de a kiscserkészek na­ivitásával. A történelmi modell az alle­gória érdekében cserkészfilmmé ala­kult, ami eleve kudarcra ítélt vállalko­zás.”1

Egy 1987-ben készült interjúban2 Jancsó elmondja, hogy 1944. március 18-án, jogi diplomával a zsebében, hosszú időre elment egy cserkésztábor­ba. Mire visszajött, lezajlott a deportá­lás. Így vall erről:

„A deportálásokról már csak akkor értesültem, amikor befejeződtek. Tud­niillik akkoriban cserkész voltam, s amikor a deportálásokat véghezvitték, éppen kint jártam a havasokban… Csak augusztus végén jöttünk vissza. És akkor tudtam meg, hogy mi tör­tént… Amikor lejöttem a hegyekből, ak­korra már elvitték mind egy szálig a zsi­dókat Kolozsvárról… 1944-ben őszin­tén mondom, nem tudtam – senki sem tudta a környezetemből -, hogy itt arról van szó: kiirtják a zsidóságot. Azt tud­tuk, hogy deportálják, elviszik… Azóta, egy életen keresztül, szégyellem ma­gam. Hogy nem tettem valamit….

Amikor 1945-ben megtudtam, hogy mi történt, még jobban elfogott a szé­gyenérzés. Hogy nem fogtam puskát én sem, meg a barátaim sem. Pedig tud­hattuk, milyenek a nácik.”3

A holocaustot követő fél évszázadban a morális felelősség, a szégyen érzésé­nek ábrázolása nagyon ritka, szinte kivé­teles a magyar zsidók deportálásával, a koncentrációs táborokban történt tö­meggyilkosságokkal kapcsolatban a ma­gyar szellemi életben. Jancsó vallomása némiképpen emlékeztet arra, amit Ing­mar Bergman ír le a Laterna Magicá­ban. Bergman „cseregyerekként” a hitle­ri Németországban volt és nem tudato­sult benne, hogy mit lát, mit él át.

„Születésnapomra a család megaján­dékozott Hitler fényképével. Éveken át Hitler oldalán álltam, örültem sikerei­nek, gyászoltam vereségeit… Amikor a koncentrációs táborokról tudomást szereztem, ésszel először nem fogad­tam el szemem tanúságtételét. Mint so­kan mások, én is hamisítványoknak, hazug propagandának tartottam a ké­peket. Amikor az igazság végül legyűrte ellenállásomat, kétségbeesés fogott el, és önutálatom, mely már addig is nyo­masztó terhet jelentett számomra, az elviselhetetlenségig növekedett.”4

Egy évvel A harangok Rómába men­tek elkészülte után, 1960-ban utal Bergman először erre az élményre a Csend című filmjében, ahol az álom­szerű képsorok, a katonák, a fegyve­rek, a tankok látványa drámai erővel tükrözi az egzisztenciális szorongást, a fenyegetettséget.

A nagyhét idején játszódó film eszembe juttatja Jerzy Andrzejewski regényét, a Nagyhét Varsóban-t, amely 1961-ben jelent meg lengyelül, 1966-ban pedig magyarul. A történet 1943 áprilisában játszódik, amikor a varsói gettó lángokban áll, folyik az emberva­dászat. Egy zsidó lánynak sikerül ki­szöknie a gettóból. A városban véletle­nül találkozik régi szerelmével, csak tő­le remélhet segítséget. A fiú hazaviszi a lányt, a házban azonban feljelentik. A fiút megölik a Gestapo emberei, a lány számára egy út van, vissza a gettóba, a halálba. A varsói gettó drámai esemé­nyei után tizennyolc év telt el a regény megszületéséig. Csaknem két évtize­des bénultság és sokk után vált le­hetővé, hogy a lengyelek a művészet eszközével nézzenek szembe a kollek­tív és személyes történelmi traumával, és annak morális következményeivel.

Andrzejewski regényéből Andrzej Wajda készített játékfilmet5 1996-ban. Amint nyilatkozta, jóval korábban sze­rette volna, de a politika ezt nem tette lehetővé.

Jancsó Miklós második nagyjátékfilm­je, az Oldás és kötés számomra érzel­mileg is nagyon hangsúlyos és fontos film volt. Nemcsak az orvos-környezet­ben játszódó történet, hanem a morális kérdésfelvetések miatt is. A film közép­pontjában Járom Ambrus (Latinovits Zoltán), az első generációs értelmiségi, parasztfiú áll. Ambrus mint fiatal orvos mély válságba kerül, amikor idős pro­fesszora, akiről nem feltételezi, hogy képes még egy műtétet végrehajtani, megold egy helyzetet, amelyre maga képtelen lett volna. A katartikus élmény olyan kérdésekkel szembesíti Ambrust, hogy ki is ő, honnan jött, hová tart.

A professzor (Ajtay Andor), a docens (Szakáts Miklós), a kolléga (Bodrogi Gyula) figurája mind alkalmas azono­sulási értékmintákat jelenítenek meg számára, de témám szempontjából számomra akkor és most egy másik szereplő a legfontosabb, Márta alakja (Domján Edit). Az epizódban, amely­ben felbukkan, egy partin vagyunk. Sznob, értelmiségi társaság (írók, zenészek, képzőművészek) egy szobrász műteremben avantgárd kisfilmeket néz. Ambrus és Márta az egyikben vi­szontlátja magát. A filmbetét egy koráb­bi, közösen eltöltött délutánt idéz fel. így írja le Szekfű András könyvében ezt az epizódot:

„Érzékletesen (de nem magyarázva) a Domján Edit által alakított Márta a kisfilmbetét nélkül is elég pontosan előt­tünk van, ahogy furcsa félrehúzódással, jellegzetes gesztussal elkülönül a társaságtól, hozzájuk is tartozik, de több is náluk, mert tartása van.”

Szekfű nem részletezi e kisfilmbetétet, szerintem viszont fontos annak elemzése, ami a képen látható.

Járom Ambrus kölcsön Skoda-Feliciájából száll ki, Márta bikiniben, egy nagy strandlabdával játszik, mosolyog, pajkosan öltögeti nyelvét a kamerába. Ambrus mellette fut, miközben Márta kezében hirtelen kidurran a labda. A kí­sérőzene a Modern Jazz Quartett stílu­sát idézi, majd a zene elhallgat. Magas totálból látjuk, hogy egy folyó partján vannak. Ambrus lemezeket vesz elő a kocsijából egy leterített pokrócra. Már­ta mintha hirtelen bűvöletben másutt járna. A férfi megpróbál kontaktust te­remteni vele. Hordozható lemezjátszó­jára feltesz egy lemezt, amelyről a Kol Nidré dallamai és egy kántor énekhang­ja csendül fel.6

Márta magára terít egy fehér, fekete csíkos, rojtos taliszt-imaköpenyt, egy ókori eredetű zsidó ruhadarabot.7 El­őször könnyed, balettszerű „hétfátyol táncot” lejt a folyóparton, miközben Járom doktor elkomorulva hallgatja a ze­nét, nézi a nőt, aki végül mint imasálat, a fejére borítja a taliszt, majd a földre dobja. Aztán egy terméskőből kirakott falhoz fut, ráborul, mintha a Siratófal lenne, mintha egy mélyről feltörő ér­zés, emlék hirtelen tudatosulna benne. Visszafordul, a kamerába nézve „Ne! Ne!” – kiált fel, szinte könyörög, hogy hagyják abba a felvételt.

Jancsó így nyilatkozott erről a jele­netről:

„Gyerekkoromban jártam először zsi­nagógában is, akkoriban a Kol Nidrére a keresztények is elmentek. Nem em­lékszem, hogy ez melyik városban tör­tént, a szüleim vittek el egy híres kán­tor éneke miatt… Második játékfilmem­ben – az Oldás és kötésben – össze van keverve a valóságos és film-jelen. S az utóbbiban feltűnik a Kol Nidré. Mert ér­dekes. Mert más. Önmagáért más, de ez a más jelenthet valami mélyebbet is. Zsidónak lenni valószínűleg többet je­lent, mint pusztán a mást… A Kol Nid­ré, a héber zene az én kultúrám is… Szociologikusán vagy nem szociologi­kusán került a filmbe a Kol Nidré képe? – a mi szakmánkban nem annyira ki­számított. Ott volt a helye. A filmben a Latinovits játszotta figura nyitott em­ber. Amolyan első generációs, népi ér­telmiségi, aki nem kötözködik a zsidók­kal. Ez még az a típus, amelyik nyitott. Aki tudja, hogy a világot csak akkor ért­heti meg, ha mindenkihez tartozik és mindenkinek a barátja. Aki közöskö­dik. A zsidókkal is. Mindenkivel.”8

A lehetséges értelmezések közül szá­momra hangsúlyos még a személyes és kollektív veszteség, a gyász, a mártírok siratásának fájdalma. Amikor Márta ma­gára veti a taliszt, és ezzel a sállal ját­szik, az inkább a hétfátyol táncot idézi, mint egy vallásosság kifejeződését. Amikor azonban beleéli magát ebbe, valamilyen erotikus játékosság és drámaiság, feszültség reflexiójaként le­dobja magáról a sálat, odamegy a fal­hoz, amely a siratófalnak a megjele­nítője. Ez a magyar siratófal. Hirtelen kiesik a „játékból”, talán túl mélyen érinti mindaz, amit ez kifejez. Rejtett (mert elrejtendő?), nem manifeszt (nem tudatos?), jelzésszerűen kife­jeződő zsidó sors, el nem mondott tör­ténet és identitás.

E találkozás élményének is szerepe van abban, hogy Járom Ambrus végül is elmegy a falujába, ahol várja az apja és a füttyszavára hallgató ökrök. A vé­gén Bartók elmondásában elhangzik a Cantata profana, a fiú nem fér már be az ajtón, hiszen a szarvasok az ajtón már be nem fémek. Valamilyen tradí­ció, gyökér, hagyománykeresés az, amit kiérzek a film e hangsúlyos motí­vumából.

Megint Bergman-analógia jut eszem­be, az Érintés. A hetvenes években ké­szült filmben a zsidó fiú, David (Elliot Gould) találkozik Karínnal, a konszoli­dált svéd családban élő asszonnyal. En­nek a megállapodott, gyökerekkel, tra­díciókkal rendelkező asszonynak az életét felkavarja a gyökértelen, „bolygó zsidó” sorsot sűrítő, szenvedélyt magá­ban hordozó, nyugtalan és önmagát el­fogadni nagyon nehezen vagy egyálta­lán nem tudó fiú.

Fontos még egy motívum, ami már itt, ebben a filmben megjelenik, de még csak képi asszociációként. A víz látványa, amelynek jelentése majd az Így jöttemben, a harmadik játékfilm­ben teljesedik ki. Összetett és bonyo­lult kérdés, hogy vajon ki kicsoda eb­ben a filmben. Egy tizenhét éves fiú 1945 tavaszán, amikor már itt vannak a szovjet csapatok, menekülni próbál a fronton keresztül. Elindul a nyugati ha­tár felé, aztán ott marad, elfogják az oroszok. Egy orosz katonának, Koljának az őrizetére bízzák. Viszonyukat, kapcsolatukat így írja le Szekfű András: „Kettőjük együttléte során a szere­pek relativizálódnak, felcserélődnek, megváltoznak. Kezdeti viszonyuk egy­értelmű volt: fogoly-őr. Ezt a viszonyt Kolja másként élte át, mint Jóska: ben­ne tehetetlen düh, Koljában jóindulatú segítőkészség van. Míg Jóska elszenve­di az eseményeket, Kolja ezeknek cse­lekvő részese. És van egy fontos tulaj­donsága: tud bízni a másikban. Kolja őt nemcsak ’elfogja’, hanem egyben az életét is megmenti… Jóskát egyedül ví­zért küldi, akit a rajta lévő német, sőt, SS egyenruha miatt deportálásból haza térő magyar zsidók csoportja agyon akar verni. Kolja nem tud beszélni a ha­zatérőkkel, és a helyzet egyébként is gyors cselekvést kíván, ezért pisztolyá­val kényszeríti azokat, hogy ne bántsák Jóskát.”9

Jancsó így beszél erről az interjúban:

„Az Így jöttemben történik egy kis ’apróság’. Visszajönnek a deportáltak, és Kozák Andrást, aki magyar hadifo­goly, elkezdik piszkálni, támadni a ha­zatért zsidók. Egy orosz fiú menti meg. Tipikus, majdnem szimbolikus kelet­-európai kép.”

A zsidók – mielőtt Jóskával találkoz­nak – egy szomorú dallamú héber dalt énekelve tűnnek fel. A dal később visszatér, amikor a férfiak a „vízpar­ton”, a víztározó betongátján lehajtott fejjel ülnek és dúdolják a dallamot. Mi ez a dal? A 137. zsoltár.10

Miért érdekes és izgalmas a zsoltár motívuma? Az előző filmben is ott volt a vízpart, tehát képileg már az Oldás és kötésben is jelen volt a zsoltár érzelmi háttere, a zsidó ember mindennapi vá­gyódása. Ha profanizálnám, olyan en­nek a zsoltárnak a lélektani szerepe, mint amikor Émile Ajar Előttem az élet című regényében Rosa mama, az öreg prostituált egy Hitler-képet tart az ágya alatt és – amikor nagyon szorong, ma­gányos, bánatos – időnként előhúzza, hogy érezze, milyen jól megy a dolga. A diaszpórában élő zsidóknak is ez a zsoltár kell, amikor nagyon jól megy a dolguk, mert az ima emlékezteti őket, hogy nem otthon vannak, hanem fog­ságban, babiloni fogságban, és a szent­élyt lerombolták. Ott a víz az Oldás és kötésben, ott a Siratófalra utalás, a Szentély lerombolt maradványa. És ott a Kol Nidré dallama, amely furcsa aszinkronitásban van a szöveggel, mert a szöveg nem arról szól, amit a dallam kifejez. A dallam fájdalmas, minél jobb a kántor, annál intenzívebben adja vis­sza ezt a bánatot, ezt a sírást. Azt a sí­rást, amely a zsoltárból kicseng. Hogy miért is jelenik meg ebben a fájdalom­ban? Úgy érzem, hogy Jancsó teszi fel itt azt a kérdés, hogy kik is vagyunk, ki kicsoda? Az egyenruha teszi, itt van ez a fiú, német egyenruhában. Akkor most magyar? Vagy később, a film végén, amikor orosz egyenruhában azért verik meg, mert azt hiszik róla, hogy orosz. A munkaszolgálatosok csíkos ruhát visel­nek. Ők vajon zsidók vagy magyarok? Vagy magyar zsidók? Furcsa, mintha a zsidóságnak lenne egy viszonylag egy­szerű és talán irigylésre méltó azonos­ságtudata. A zsidó tudja magáról, hogy ki; ha nem tudja, emlékeztetik rá. Akár elfogadja, akár nem, akkor is nagyon intenzíven átélheti a másságát. De mi kik vagyunk? – kérdi Jancsó. Mi köt ide egy magyart? S lehet, hogy ez is ugya­nolyan kettős vagy többszörös gyökerűség, kötődés, mint a zsidó lét? És a rab­ság szomorúsága talán még hangsúlyo­sabb, mint az Oldás és kötésben. Ismét csak 1956 fényében, illetve alig pár év­vel utána, az elveszett szuverenitás fáj­dalma, a szabadság utáni vágyakozás.

Szekfű András így úja le a Fényes szelek témánk szempontjából fontos jeleneteinek mozgásformáit:

„Laci, a piros inges fiú (Balázsovits Lajos), a népi kollégisták titkára. Megis­merkedik Andrással (Bálint András), a zsidó fiúval, akit a kolostori papok búj­tattak az üldözések idején. András ki­fejti humanista filozófiáját: ’Az embe­rek akkor is tehetetlenek, ha meztele­nek, akkor is, ha egyenruhában van­nak.’ Majd kicsit később így folytatja magáról: nem vagyok vallásos, tanulni akarok. Biológus leszek, és ez egy jó gimnázium.”

A téren a kollégisták táncolnak, éne­kelnek. „Az öreg zsidónak akkor va­gyon jó kedve, hogyha százforintos bankó lapul a zsebében.” A dalnak eb­ben a kontextusban nincs bántó éle, a lányok megtáncoltatják Andrást, majd kérik, tanítson nekik új dalt. András iro­nikusan egyházi énekeket énekel ne­kik: „Keresztények sírjatok, mélyen szomorkodjatok…” Kicsit később a lányok ismét találkoznak Andrással, aki most mégiscsak megtanítja őket egy dalra: „Bábeli fogságban, száműzeté­sünkben, üldögéltünk és zokogtunk. Ha Sionra gondoltunk…” Amikor hébe­rül is elénekli, az már többet jelent, egy egyéniség fejezi ki önmagát: „Al naharot Bavel, al naharot Bavel, samjan savnu, gambasenu bezohrenu jes Cion, bezohrenu jes Cion”.

Íme újra megjelenik a 137. zsoltár, bár más dallammal. Hogy miért tér vis­sza ez a motívum Jancsónál, erre az előbb is idézett interjúból kaphatunk választ:

„A barátaim között sokan voltak, akik a munkaszolgálatból, a táborokból jöt­tek vissza. És sok fiatallal találkoztam, akik arra készültek, hogy Erecbe men­jenek. Vitányi Iván révén ismertem meg őket – azóta sem beszéltem meg Ivánnal, hogy neki honnan származott ez a kapcsolata -, valamilyen szocialis­ta cionista csoporthoz tartoztak, ha jól emlékszem a Somér Hacáirhoz. Tőlük tanultam a dalt – a ’Bábeli fogságban, száműzetésünkben’-t.”11

Felidéződik megint a dal, a Szentély pusztulása, a visszavágyódás, a szomo­rúság dallama, ugyanakkor egy karakte­res, igazi szuverén személyiség áll előt­tünk, akit a hatalommal szemben a kö­zösség iránti vágy, személyiségének au­tonómiája, a megszerzett és megszen­vedett identitása tesz szabaddá és füg­getlenné. Mit is jelent identitással ren­delkezni, és ebben a zsidó mint „a másság örök szimbóluma” – ahogy Jan­csó mondja – mit jelenít meg? A képek, a dalok és a táncok nyelvén többrétegű és sokfajta ellentmondásból szövődő, mégis furcsa összetettségben, komple­xitásban jelenik meg a zsidóság, amit én így fogalmaztam meg magamnak: a zsidó a másság és az azonosság identi­kusán ambivalens harmóniája, vagyis léte, ittléte maga is paradoxon. Minden­ki számára, aki fel akarja tenni azt a kérdést, hogy ki vagyok és hogyan kö­tődöm a magyarsághoz és a zsidóság­hoz – azaz egy néphez és egy közösség­hez is -, és hogyan tudok egyidejűleg szuverén és autonóm lenni, metafori­kus választ hordoz a Fényes szelek hangsúlyosan karakteres magyar-zsidó hőse. András alakja a zsidóság tradíció­jára, a rabságra és száműzetésre, a Szentély pusztulására utal a 137. zsol­tárban kifejeződő szomorúsággal és nosztalgiával. Személye megkerülhetet­lenül szembesít azzal a kérdéssel: és te otthon vagy a saját hazádban? Magyar­nak lenni talán ugyanolyan diaszpóra­létet, több gyökerű kötődést jelent, hat­árokon belül és azon kívül? A Szentély talán soha nem épül fel, a nemzeti szu­verenitás 1956-ban felcsillant esélye ta­lán soha többé nem tér vissza. De ott van a messianisztikus várakozás; a bal­oldali messianizmus és a zsidó messia­nisztikus várakozás találkozása, amely reményt jelenthet, hogy egyszer talán beteljesülhet a közösség utáni egyete­mes és csillapíthatatlan vágyakozás.

Jegyzetek

1 Szekfű András: Fényes szelek, fújjátok! Jan­csó Miklós filmjeiről. Magvető, 1974, 51. o.

2 Kőbányai János: A másság örök szimbóluma (avagy miért viselek kapedlit). 1987.

3 Kőbányai János: Magyar siratófal. Szépirodalmi-Tevan, 1990, 207. o.

4 Ingmar Bergman: Laterna magica. Európa, 1988, 124. o.

5 Nagyhét (Wielki Tydzien), 1996. Ezüst Med­ve díjat nyert az 1996-os berlini filmfesztivá­lon (a szerk.).

6 A kontextus megértéséhez elengedhetetlen a Kol Nidré jelentésére kitérnünk. Szellemisé­génél és szívbemarkolóan fájdalmas, mélyről fakadó bánatot kifejező, szomorú dallamánál fogva az egyik legmegrázóbb, egyben az egyik legrégibb zsidó imaszöveg. Valószínű­leg Babilóniában keletkezett, ezért nyelve arámi. Nem kifejezetten ima, inkább deklará­ció, melyben a nyilatkozó közli, hogy minden vallási jellegű fogadalom, ígéret, eskü, amit meggondolatlanul tett és esetleg megszegett az elmúlt évben, mostantól érvénytelen. In­nen az Engesztelő Nap (Jom Kipur) előestéjé­nek a neve, amelyet Kol Nidré estjének hí­vunk. A Kol Nidré magyar fordításban: „Mindazokat a fogadalmakat, eltiltásokat, es­küket, ígéreteket, átok alá helyezéseket, ve­zetéseket és kijelentéseket, melyeket megfo­gadtunk, melyekre megesküdtünk és melyek­re elköteleztük magunkat, melyeket megtil­tottunk magunknak ettől a Jom Kipurtól a Jom Kipurig, amelyik javunkra jön el, minde­zeket megbántuk már! Mind legyen feloldott, érvénytelen, nem kötelező és semmis, teljesen érvényét vesztett, hatály és kötelezettség nél­küli! Fogadalmaink ne számítsanak fogadalmaknak, tilalmaink ne számítsanak tilalmak­nak és esküink ne számítsanak eskünek!” (Sámson fohásza Engesztelőnap Imarendje, Chábád Lubavics, Budapest, 1998, 38. o.) Fentiek ismeretében igen érdekes a feloldozást, az oldás-kötés filmbéli alapproblémáját, valamint a film 1962-ben még ki nem mond­ható egyik lehetséges rétegét összevetni: az 1956-os levert forradalom után az értelmisé­get különösen sújtó megtorlás és terror lég­körében sokan kényszerültek nem önkéntes „fogadalmakra, eskükre, ígéretekre, kijelen­tésekre, fogadkozásokra, vezeklésekre”.

7 A Szentírás lezárását követő időktől ünnepi és hétköznapi istentiszteleteken minden ti­zenharmadik évét betöltő férfi magára ölti imádkozás alkalmával. Temetéskor a halott férfira az imaköpenyét is ráterítik. Nők nem vehetik fel, csak reform-zsidó közösségekben.

8 Kőbányai János, id. mű 210-211. o.

9 Szekfű András, id. mű: 102-103. o.

10 Ezt a hétköznapi étkezési ima előtt mond­ják el, fordítása így szól: „Bábel folyamai mel­lett ültünk, bizony sírtunk is mikor Cionra em­lékeztünk. Az ottani szomorúfűzekre akasz­tottuk hárfáinkat, mert akik rabul ejtettek, énekszót követeltek tőlünk, zaklatóink vígságot: Énekeljetek nekünk Cion-énekeket! Ho­gyan énekelhetnénk az örökkévalónak szóló éneket idegen földön? Ha elfeledlek, Jeruzsá­lem, sorvadjon el a jobbom! Tapadjon a nyel­vem az ínyemhez, ha nem emlékszem meg ró­lad…” (Zsidó imakönyv, ford. Simon Sároni Chábád Lubavics Budapest, 1996, 110-111. o.)

11 Vitányi Iván szóbeli közlése szerint 1945-ben a Somér kiadott egy cionista dalosköny­vet, ebben szerepelt a 137. zsoltár ezzel a dal­lammal és szöveggel, amit később ő adott to­vább Jancsónak.

Részlet a Minarik, Sonnenschein és a többiek – Zsidó sorsok magyar filmen című kötetből, mely a Nyári Zsidó Fesztiválra jelent  meg.