Sötétlő erdő

A szálloda medencéjében történt, hétéves koromban. Nagyon sok időt töltöttem abban a medencében, ami egy tengerre néző széles teraszon állt, és a tenger sós vize töltötte meg. Előző évben a nyaralásunk egybeesett Itzhak Perlmanéval, és egy nap, mikor reggeli után kijöttünk, ott találtuk a mély víznél, labdát dobált a gyerekeinek, akik felváltva ugráltak a medencébe, és próbálták elkapni.

Részlet az amerikai írónő regényéből, mely a Magvető Kiadónál jelent meg:

A nagy hegedűművész látványa, ahogy ott ült a fényes kerekesszékben, és az a homályos tudat, hogy a gyermekbénulásnak, ami megnyomorította, köze lehet az úszómedencékhez, halálra rémisztett. Másnap egyáltalán nem voltam hajlandó belemenni, az utána következő napon meg eljöttünk Izraelből, és visszarepültünk New Yorkba. A következő évben rossz érzésekkel érkeztem meg a szállodába, de Perlman nem bukkant föl újra. Ráadásul a visszaérkezésünk napján a bátyámmal fölfedeztük, hogy a medence tele van pénzzel – sékelek voltak mindenütt, némán ragyogtak a fenéken, mintha a lefolyója a Hapoalim Bankba lenne bekötve. Ha maradt még bennem félelem az úszással kapcsolatban, elterelte az egyenletesen áramló bevétel, amit felhajthatunk. Mint minden jól menő üzletben, mi is hamar felosztottuk a feladatokat, és specializálódtunk: két évvel idősebb lévén a bátyám lett a búvár, én meg a kisebb tüdő-térfogatommal és az élesebb látásommal a megtaláló. Az irányításomra bukott alá, és tapogatózott a homályos fenéken. Ha igazam volt, mint az esetek hatvanöt százalékában, akkor izgatottan robbant a felszínre, markában a pénzzel.

Egy délután, miután zsinórban adtam hamis jelzéseket, kezdtem kétségbeesni. Későre járt, már majdnem letelt az időnk a medencénél. A bátyám komoran gázolt a sekély víz pereménél. Nem tehettem róla, a medence közepéről elkiáltottam magam: – Ott! – hazudtam: nem láttam semmit, de nem tudtam ellenállni a lehetőségnek, hogy a bátyámat újra felvidítsam. Csobogva törtetett felém. – Ott lent! – kiáltottam.

Alászállt. Tudtam, hogy nincs semmi a fenéken, és ahogy a vizet tapostam, kétségbeesetten vártam, hogy a bátyám is rájöjjön erre. A mardosó bűntudat, amit abban a pár pillanatban éreztem, még most, több mint harminc évvel később is élénken bennem él. Mert egy dolog hazudni a szüleimnek, és megint más nyíltan elárulni a bátyámat.

De ami utána történt, arra nincs magyarázatom. Legalábbis azon a lehetőségen túl, hogy a törvények, amelyekbe azért kapaszkodunk, hogy megnyugtassuk magunkat: minden az, aminek látszik, elfednek egy sokkal összetettebb univerzumfelfogást, amely lemond arról a kényelmes megoldásról, hogy a világot a megértésünk korlátai közé gyömöszöljük. Különben hogyan lehetne megmagyarázni, hogy amikor a bátyám fölbukkant, és kinyitotta az ujjait, a tenyerében egy fülbevaló hevert három gyémánttal és alattuk aranykampón egy rubinszívvel?

Csöpögő fürdőruhában követtük anyánkat a szálloda hideg, légkondicionált folyosóin át az előcsarnokba, a H. Stern üzletbe. Anyánk beszámolt az esetről a kopaszodó ékszerésznek, aki kétkedve nézett ránk, miközben a kék bársonnyal bélelt tálcát az üvegpultra tolta. Anyánk letette a fülbevalót, az ékszerész meg a szeme elé illesztette a lupét. Megvizsgálta a kincsünket. Mikor végül fölemelte a fejét, óriás, felnagyított szeme felénk fordult. – Valódi – jelentette ki. – Az arany tizennyolc karátos.

Valódi. Ez a szó megakad a torokban, és nem megy le. Bennem akkor fel sem merült, hogy a fülbevaló lehetne hamis is, ahogy anyám gyanította. Mégis én tudtam egyedül, mennyire valószerűtlen, mennyire nem volt rá esély, hogy a bátyám fölfedezze. Hogy amikor testet öltött, egy szükségre válaszolt. Egyetlen kisgyerek sem hiszi természeténél fogva, hogy a valóság szilárd. Számára a határok rugalmasak: az ő igényeitől függnek. De lassan megtanulja, hogy máshogy higgye, és én addigra már hétéves voltam, elég nagy, hogy többé-kevésbé elfogadjam, a valóság adott, és végtelenül közönyös a vágyaim iránt. És az utolsó pillanatban egy láb került a becsukódó ajtó elé.

Mikor visszamentünk New Yorkba, anyám függőt csináltatott a fülbevalóból, és egy láncra akasztotta, hogy a nyakamban hordhassam. Évekig hordtam is, és bár anyám nem tudhatta, ez a nyaklánc valami ismeretlen akaratra emlékeztetett, a harmonikaredőkre, amelyek ott rejtőznek minden simának tűnő felszín alatt. A bátyámmal csak tavaly tudtuk meg, hogy apánk volt az, aki a fémpénzeket a medencébe szórta – apánk, aki akkoriban hol szeretettel, hol iszonyú haraggal fordult felénk, és egyikre sem álltunk soha készen. Már azt hittem, hogy a nyaklánc elveszett, de amikor a szüleim kiürítettek egy széfet, ahol anyám néhány ékszerét tartották, előkerült. Egy kis zacskóban visszajutott hozzám, apám állandó címkéinek egyikével, amit valaha régen a hűséges Brother P-touch címkenyomtatójába gépelt be: Nicole nyaklánca, amit a Hilton medencéjében találtak. A nyaklánc beindított némi nosztalgiázást, és apám akkor mellékesen megemlítette, hogy ő töltötte meg a medencét aprópénzzel. Meglepte, hogy nem jöttünk rá. De nem, a rubinszíves fülbevalóhoz semmi köze nem volt.

Mikor felmerült bennem ez a gondolat, hogy a Hiltonból álmodom az életem, mint mondtam, nehézségeim voltak az életemben és a munkámban. Amiben engedélyeztem, hogy higgyek – a szerelem cáfolhatatlansága, a narratíva ereje, ami széttartás nélkül átviszi az embereket a közös életükön, a házasélet létfontosságú egészsége –, abban már nem hittem. Eltévedtem. Úgyhogy azt az elméletet, hogy mindig is stabilan máshol voltam, és csak álmodtam, hogy eltévedek, különösen vonzónak találtam. Két könyv között éltem, tudtam, hogy évekbe telik, mire utat találok egy újba. Ezekben a kimerítő és zavaros időszakokban néha arra gondolok, hogy érzem, ahogy a tudatom is megbomlik. A gondolataim zaklatottak és nyugtalanok, és a képzeletem összevissza száguld, felkap dolgokat, aztán használhatatlannak találja és ledobja őket.

De most valami más történik. A Hilton úgy beékelődött a tudatomba, mint valami akadály, és hónapokig nem nagyon jelent meg előttem más, ha leültem írni. Naponta kötelességtudóan megjelentem az asztalomnál – mintha csak a tel-avivi Hiltonban jelentkeznék. Eleinte érdekes is volt: Talán van ebben valami? Aztán, amikor úgy tűnt, hogy nincs, kezdett kimerítővé válni. Végül csak őrjítő volt. A szálloda nem ment arrébb, de nem tudtam belőle semmit kipréselni.

És nem is akármilyen szálloda: egy oszlopokon álló, masszív beton téglatest, ami uralja a tel-avivi tengerpartot, és brutalista stílusban épült. A téglatest hosszú oldalát teraszsorok borítják, tizennégy sor lefelé, huszonhárom keresztben. A déli oldalon a rácsminta töretlen, de az északi oldalt a kétharmadánál megtöri egy óriási betonoszlop, ami olyan, mintha azzal a céllal ékelték volna bele, hogy az épület a legextrémebb brutalisták ízlésének is kiválóan megfeleljen. A betonoszlop teteje a tető fölé tornyosul, és délen a Hilton logója ékesíti. Feljebb egy magas antenna nyúlik ki belőle, a csúcsa éjszaka pirosan villog, hogy a Szdé Dov repülőtérre tartó kisrepülők ne csapódjanak bele. Minél tovább nézi az ember ezt a szörnyeteget, ahogy a konzoljain támaszkodik a part fölött, annál inkább érzékeli, hogy itt valami nagyobb, talán geológiai vagy misztikus cél szolgálatáról lehet szó, amit csak sejthetünk, de nem hozzánk, hanem sokkal nagyobb entitásokhoz van köze. Mikor déli irányból nézi az ember, a szálloda egyedül áll a kék ég előtt, és a könyörtelen rácsba kódolva mintha egy üzenetet hordozna, ami csaknem olyan rejtélyes, mint az a másik, amit még meg kell fejtenünk Stonehengeben.

Ebbe a monolitba voltam én fél évig mentálisan bezárva. A kósza ötlet, hogy az egész életemet egy rögzített pontból álmodom, nyugtalanító érzéssé vált, hogy oda vagyok béklyózva ehhez a ponthoz, bele vagyok zárva anélkül, hogy utat találnék más terek álmához. Ahogy teltek a napok és a hónapok, a képzeletem tűje egyre mélyebb rovásokat húzott. Magamnak is alig tudtam megmagyarázni ezt a megszállottságot, nemhogy másnak. A szálloda lassan belecsúszott a valószerűtlenségbe. Minél inkább elakadtam vele, minél jobban bezáródtam annak hiábavaló kísérletébe, hogy valamit kigyötrök belőle, annál távolabb került a valóságosságtól, és tűnt inkább metaforának, aminek nem találom a kulcsát. Annál inkább úgy tűnt, hogy a szálloda a tudatom maga. A megkönnyebbülés kétségbeesett vágyában elképzeltem, hogy jön egy ár, és elsodorja a Hiltont a partról.

Mesterházi Mónika fordítása