Sivákné Üdvözlégye

Sivákné makacs asszony volt, nem nagyon lehetett kiverni a fejéből, ha elhatározott valamit.

Ha egy hajnali órán eldöntötte, hogy hét sor kukoricát kapál végig egy délelőtt, lehetett akármilyen rekkenő hőség az ajaki határban, ő akkor is végigment a kemény, agyagos szabolcsi földben gyökeret vert tengeri sorokon. Hasonlóan makacs tudott lenni a fejébe vett tésztagyúrással, disznóól-ganajozással vagy bármi mással kapcsolatban. Hatalmas erőknek kellett működniük ahhoz, hogy konok akaratát valaki vagy valami megtörje.

1944 májusában, amikor az ajaki kisbíró kidobolta, hogy a falu zsidó lakói másnap reggel hét órakor németországi munkára menetel céljából személyes holmijukkal gyülekezzenek a zsidó imaház és a katolikus kápolna közötti téren, elhatározta, történjék bármi, nem engedi, hogy szomszédasszonya, a szép fekete Weisberg Klári és négy kicsiny gyermeke, nemkülönben férje, Weisberg Móricz, a mindenki által tisztelt bádogosmester felüljön a kakastollas csendőrök által odarendelt szekerek valamelyikére.

– Nem mennek Klárikám, sehova, maguknak itt a helyük a faluban. Móricz úr arany keze nélkül honnan vesznek új csikósparheltet a kisvárdaiak, és ki készít majd jobb időkben új toronygombot a dombrádi templom tornyára? Miért kéne Németországba menni dolgozni Weisberg úrnak? Van itt elég munka. Én bizony el nem engedem magukat abba a ki tudja, milyen messzeségbe – mondta, miközben elmosogatta a hattagú család utolsó ajaki vacsorája utáni szennyes edényt a vályogból épült iparosház konyhájában. Még másnap hajnalban sem akart igazán belenyugodni abba, hogy Weisbergék a falu többi zsidó családjával együtt csendőri kísérettel a kisvárdai, majd a nyíregyházi gettó felé induljanak.

– Mit vétettek ezek a szerencsétlenek maguknak? – kérdezte nem csekély indulattal a névsorolvasást épp befejező, a zsidókkal ordítozó egyik csendőrtől. – Ezek az emberek itt élnek velünk, amióta csak az eszünket tudjuk. Króhn bácsinak már a nagyapja is itt volt szatócs Ajakon. Ha elviszik, ki ad hitelbe sót, ecetet meg olajat? Reiss Zsigmond, a falu pékje, ha őt elviszik, ki süt itt kenyeret azoknak, akiknek nincs kemencéjük?

– Parancs van rá, hogy a zsidókat el kell vinnünk, nem érted, te vén némber!

– Sivák Józsefnét te ne merd vén némbernek nevezni, mert kikaparom a szemed!  – rikácsolta a csendőr arcához közel hajolva. – Én hét gyereket neveltem fel majdnem egyedül, miután eltemettem az Isonzónál meglőtt uramat.

– Ha valami nem tetszik, ülj fel te is a szekérre, azt nyald a gazdáid seggét, míg Németországba nem érnek!

– Tudod mit, te rohadt kakastollas, ha el meritek vinni ezt a tizenöt családot, én velük megyek – mondta az indulattól lihegve. – Különben, én nem a cselédjük, hanem a szomszédjuk vagyok. Engem rendesen megfizettek, ha segítettem nekik.

Az egyik fiatal csendőr megragadta Sivákné csontos vállát, és hatalmas erővel ellökte attól a szekértől, amelyen a Weisberg család is ült.

– Takarodj a fenébe! Nem érted, te vén banya, parancsunk van rá, hogy összegyűjtsünk minden zsidót. Nem maradhat egy sem a faluban – ordította.

– De kinek vétettek, mindegyikük falubeli, rendes, becsületes, dolgos ember. Hogy lehet kitaszítani családokat a tulajdon házukból, és elvinni őket? – kiabálta torkaszakadtából.  Sovány, ráncos nyakán kidagadtak az inak. Az idősebb, nagydarab csendőr a puskatusával fejbe akarta vágni a sipítozó, átkozódó Siváknét, aki csak azért kerülte el az ütést, mert másik szomszédasszonya, Litkei Mariska az utolsó pillanatban elrántotta az arca felé közeledő fegyvervég elől.

– Bele kell nyugodni a sorsba! Így volt megírva, talán majd az Isten megsegíti őket, s egyszer visszajönnek Ajakra. – mondta Mariska, s próbálta megnyugtatni a magából kivetkőzött Siváknét.

A szekerekre felparancsolt több mint ötven zsidóból hárman jöttek vissza 1945 nyarán, kora őszén, köztük Weisberg Móricz, az aranykezű bádogosmester. Amikor megérkezett a Záhonyi utcában lévő házához, nem merte lenyomni a kapu díszes rézkilincsét, így hát továbblépett Sivákné kapujáig. Az asszony éppen szilvalekvárt főzött a nagy kerti üstben.

– Weisberg úr! Teremtő Isten, hát mégis megsegítette magukat – mondta sipító hangján, és már peregtek is a könnyei. – Ugye, Klárika és a gyerekek is magával jöttek?

A jócskán lefogyott, ám még így is szép szál férfi jó ideig nem szólt egy szót sem, ő is könnyezett, és amit még soha sem tett, megölelte a szikár, sovány, fekete ruhás öregasszonyt.

– Csak én jöttem, ők ott maradtak – mondta mély lélegzettel a szakállas, izzadt homlokú Weisberg.

– De jönnek majd? – kérdezte Sivákné izgatottan. Weisberg a fejét rázta. Megint sokáig hallgatott, majd csak ennyit mondott:

– Elégtek mind az öten.

– Miklóska, Zsuzsika, s a két kicsi is? – kérdezte hitetlenkedve. – Hát ez nem lehet igaz… Embereket, ártatlan gyerekeket és asszonyokat elégetni? Uram, teremtőm, hogy engedheted ezt meg, hogy hagyhatod ezt? – sírta, kiabálta.

Weisberg is sírt, és ismét megölelte a végsőkig felzaklatott állapotba került, sikítozva átkozódó Siváknét. A két ember perceken át egymást ölelve állt. Sivákné zaklatott sírása lassan abbamaradt. Halkan szólalt meg:

– Üljön le, Móricz! Itt vannak a házuk kulcsai. Mikor elvitték magukat a faluból, többen felfeszítették a zsidó házak kapuit, és elkezdtek széthordani mindent, amit értek. De maga ismer engem. A magukét nem hagytam. Ami csak mozdítható volt, áthordtam az első éjjelen a saját portámra. Ágyhuzatok, dunnák párnák, a gyerekek ruhái mind megvannak.

Weisberg hallgatott, átizzadt katonazubbonyának ujjával megtörölte gyöngyöző homlokát, és letörölte ismét kibuggyant könnyeit. Ivott egy nagy csupor vizet, kezébe vette a Siváknétól visszakapott kulcsokat, és elindult a háza felé.

Sivákné azon az éjjelen egy szemhunyásnyit sem aludt. Klárikára, a kerti padon folytatott hosszú beszélgetéseikre gondolt. Eszébe jutottak azok a mesék, amelyeket az asszony valami zsidó könyvből mondott a gyerekeknek, hallotta a négy szép gyerek kerti zsivajgását is. Maga előtt látta, amint lubickolnak a ház előtti kiskertbe kitett bádogkádban.

– Imádkoznom kell a lelki üdvükért – mondta magában.

Felült az ágyában, a sötétben is megtalálta rózsafüzérét, halkan belekezdett az Üdvözlégy Máriába, lassan peregtek a könnyei, és arra gondolt, hogy a zsidók vajon milyen imát mondanak halottaik lelki üdvéért. Abban a pillanatban vette a fejébe, hogy ő bizony elmegy a kisvárdai nagy zsinagógába, odaáll a szószék, vagy a ki tudja, mi elé, és ott is elmondja ezt az imát meg a miatyánkot. Olyan tisztalelkű asszony volt az a Klárika, akár a mi hitünkön való is lehetett volna.

Keszler Ignác hitközségi elnöknek, előimádkozónak feltűnt, hogy a péntek esti istentisztelet előtt egy feketeruhás, fejkendős öreg parasztasszony sétál a zsinagóga kertjében. Gondolta, valamelyik környező faluból jött, és közelebbről akarja látni a híres templomot. Bement a zsinagógába, és csendesen kezdte előkészíteni a péntek esti szertartást. Imakönyveket rakott ki a padsorokra, behozta a kidushoz szükséges bort és poharakat. Imádkozni kezdett magában, amikor egy magas női hangra lett figyelmes. Amint az első padsorban ülve felpillantott, a tóraszekrény előtt térdepelve meglátta az előbb még a kertben bámészkodó öreg parasztasszonyt, aki fennhangon imádkozott:

Üdvözlégy Mária, malaszttal teljes,
az Úr van teveled, áldott vagy te az asszonyok között,
és áldott a te méhednek gyümölcse, Jézus.
Asszonyunk, Szűz Mária, Istennek szent Anyja,
imádkozzál érettünk, bűnösökért, most és halálunk óráján. Ámen.

– Mit csinál maga? – kérdezte Keszler ingerült hangon az öregasszonytól.

– Imádkozok. Tetszik tudni, volt nekem egy zsidó szomszédasszonyom, a Weisbergné, talán tetszett ismerni, Ajakon laktak az én házam mellett. Őt és a négy gyermekét elégették. Őérette, az ő lelki üdvéért imádkozom, úgy, ahogy nálunk szokás. Ne tessék rám haragudni a tisztelendő úrnak, vagy hogy is mondják maguknál? Nem is tudom.

– Menjen innen, megszentségteleníti a templomunkat! – kiabálta a magát néha rabbinak is képzelő elöljáró. – Imádkozzon az utcán, a katolikus templomban, bárhol, de ne itt! Ez bűn!

–Az öregasszony összerezzent, bénultan térdelt tovább, keze is imára kulcsolva maradt. Egy ideig nem jött ki szó a torkán, majd így szólt:

– Ne tessék ezt bűnnek tartani, csak egy Üdvözlégyet akartam elmondani Klárikáért, meg a többiekért, azért a sok szerencsétlenért, akik ártatlanul haltak meg. Nem tudok megnyugodni – mondta sóhajtva, közben peregtek a könnyei. – A halottakért mindenki imádkozhat.

Az idős elöljáró zavartan állt, felidéződött benne az a pillanat, amikor a dachaui tábor kórházában magához tért a tífuszos lázból, és a körülötte fekvő zsidó halottak felett egy csontig soványodott csíkos ruhás, lengyel katolikus pap imádkozott. Ebben a pillanatban, ugyanúgy, mint akkor, ébredező tudatával, önkéntelenül elkezdte mondani a Kaddist:

Jiszgádál vöjiszkádás sömé rábó!
Böolmó di vró chiruszé vöjámlich málchuszé,
Böchájéchajn uvjajméchajn uvöchájé döchol bész Jiszróél, báágóló uvizmán kórív vöimru omén!

– Én is elmondtam azt az imát, amelyet mi mondunk a halottakért.

Sivákné a csodálkozástól, meg talán a tiszteletadás szándékából is, a férfi imája közben ugyanabban a térdelő pózban maradt, mint a saját imája alatt. Érezte, hogy a szigorú hangú idős férfi mintha kicsit megenyhült volna.

– Jó embernek tetszik lenni, látom, hogy elszállt a haragja.

– Siessen – mondta Keszler szinte suttogva –, mindjárt kezdődik a pénteki istentisztelet!

Sivákné megkapaszkodott a fekete kaftános férfi karjában, nehézkesen felegyenesedett, megigazította fekete fejkendőjét, és gyors léptekkel távozott a zsinagógából.