Shylock a gettóban és a kefegyárban

Németh Virág és Borgula András Az utolsó velencei kalmár című kétfelvonásos színdarabja  – a Gólem Központ nyitó előadása – más, komolyabb, mint amit a Gólem Színháztól megszokhattunk. Lehet, hogy a tartós bezártság érlelt meg bennük egy ilyen színpadi remeket.

Az előadás egy tűnődésre késztető, dermesztően komoly Shakespeare-parafrázis.

Shakespeare A velencei kalmár c. királyok, történelmi figurák nélküli zavarba ejtő színműve a saját korában vígjáték volt, bár inkább reneszánsz szomorújáték. A drámaíró nem volt szívbajos: kendőzetlenül bemutatta, milyen vadul bírálta mindenki a Másik vallását. Az előképeken alapuló fikció (Angliában pl. rég nem élhettek zsidók) a mindennapok világában játszódik.

Az utolsó velencei kalmár egyik színtere helyspecifikusan a pesti gettó, és e shakespeare-i parafrázisban is lesznek drámai mozzanatok, pl. titkok, árulás, mint ahogy egy klasszikus színműhöz illik. És itt is hétköznapi emberekről lesz szó (szélsőséges körülmények között) és a cselekmény motorja a színház (mint életben tartó erő), a barátság és a szerelem.

A színpadon a tragikus pillanatokat a páratlan nyelvi humor egyenlíti ki.

Az 1944-45-es év iszonyú törés és tragédia a zsidóság életében, de az 1989-es rendszerváltás is sorsforduló a zsidó közösség számára, csak nem drámai. Sőt, ott lebegett sorsfordító lehetőségként a szabadság mámora, ami illúziónak bizonyult, a legtöbb ember megmaradt a kötöttségek frusztrációjában.

Az önmegvalósítás egyetlen lehetősége a szereplők számára: színházat csinálni, eljátszani ugyanazt a darabot újra meg újra. A rendező és a dramaturg e két fordulópont köré épített párhuzamos történetre fűzte fel az előadás kis epizódjait. A színészek gyorsan váltanak helyszínt a két idősík jeleneteiben. A nem vérszegény élőbeszéd és a Shakespeare-dráma részletei együtt szólalnak meg, a színészek (befutott művészek és ifjú tehetségek) egyszerre játszanak két szerepet.

Színház a gettóban

A darabban 1944/ 1945 fordulóján járunk: a pesti gettó egyik pincéjében öt, kabátján sárga csillagot viselő 16-17 éves fiatal (a gettó színitanodásai) A velencei kalmárt próbálják. A kilátástalanság ellenére tele vannak álmokkal, vágyakkal. A színjátszás számukra az élet (a túlélés lehetősége), amikor azt se tudja az ember, hogy megéri-e a holnapot. A bemutatót keresztülhúzzák az események, vagyis a betörő nyilasok.

A karakterek koraérett fiatalok. Veronika (Horgas Ráhel) táncosnői karriert melenget és odavan Ádámért. Tamás (Kerekes Márton) operatőr szeretne lenni, már most nagy spílernek tűnik és ő is vonzódik Ádámhoz (A velencei Antonio és Bassanio is szerették egymást). Judit (Bíró Panna Dominika) családot és hét gyereket akar. Ádám (Hencz András) féltékeny Józsira és komoly ambíciói vannak. Józsi (Rákos Olivér) színművészi álmokat dédelget, gátlásos és szerelmes Veronikába.

Próbálnak: Judit a súgó, meg néha Shylock. Előkerül egy levél (a csapatuk vezetője írta), amely arról szól, hogy a levélíró Józsit nem találja tehetségesnek. Veronika megkéri Ádám kezét. Judit gyereket vár Ádám munkaszolgálatos testvérétől. Aztán elviszik őket…

Kefegyári teátrum

A háború után négyen maradnak. A Fővárosi Kefe-és Seprűgyártó Vállalat dolgozóiként tűnnek fel: negyvenöt év múlva, 1989-ben találkozunk velük, még mindig A velencei kalmárt próbálják; minden évben ellátogat egy-egy úttörőcsapat, hogy megnézze az előadást.

A kefegyár a túlélők menedékhelye. Most épp a rendszerváltás az, ami a próbákat megszakítja. Kádár is meghalt. Szűrös Mátyás kikiáltotta a köztársaságot, népszavazás is van, szórólap meg, mint a tenger. Annyi minden változott negyvenöt év alatt. Lesz pénz jelmezekre? Hiszen mindig a gyár raktárából kerítenek valami alapanyagot (kis seprűket, keféket) a jelmezhez.

Mi lett a sorsa ennek a négy embernek? És mit hoz a rendszerváltás: szabadságot, boldogságot?

Viharvert karaktereket látunk: megfáradt, jó humorú (ön)ironikus felnőtteket, akik beletörődtek a sorsukba. Tamás az egyetlen, aki talán egészben van. Ő az üzemvezető, a szakszervezeti bizalmi, néha a besúgó, mindenhol kavar, alkalmazkodott a rendszerhez, talán hitt is benne… Judit – aki szerelmét és gyermekét is elvesztette a háború alatt – alkoholista lett, ha sok unicumot iszik, eléggé hiperaktív (Nagy Mari csábos becsípett nőként), és mint Shylock, különösen erőteljes. A férfiakkal láthatóan valami baja van: például nem szereti, ha félvak kollégája (eredetileg vakok és gyengén látók dolgoztak a gyárban) a gyártósoron taperolja… Ki érti? Veronikát – aki táncosnői karrierről álmodozott – kerekesszékben látjuk. Józsi valamikor szélütést kapott és nem jött helyre, egyébként Veronika férje.

A jelenetek során Józsi (Kaszás Gergő iszonyúan jó) rendületlenül a szerepét mondja, mint marokkói herceg lenyűgöző, talpig seprűben, persze beakadt (kiakadt) nála valami. Ritkán tiszta az elméje. Mindettől függetlenül, őstehetség. Ennyi év után kiderül, hogy a levél állevél volt, amit Ádám hamisított (micsoda reneszánsz drámába illő ármány). A hír Józsi számára vihar a biliben.

A rendszerváltás dübörög: Tamás (Kardos Róbert nagyon hatásos) kutyaszarba lép, jól jön ilyenkor egy röplap törlőpapírnak. Az új korszakkal jönnek a leépítések: Veronikát (Zsurzs Kati szívet melengetően alakítja) elbocsátják, mert pocsék könyvelő, pedig előző főnöke szerette a fenekét fogdosni. Tamás valahogy szerez pénzt jelmezre és nyugdíjba készül.

Na, de érdemes itt maradni és velencei kalmárt játszani? És kinek? Mindenki elment népszavazni. Lepkehálóval se lehet közönséget szervezni. Végül lesz előadás, elegáns fekete ruhákban lépnek fel, minő meglepetés, feltárul az új színpad, lehet, hogy Velence tárgyalóterme? (előadás az előadásban pillanat): Gyarmati Dóra csodát tett.

Nem vitás, 45′ és 89′ között kútba estek az álmok, vágyak, szerelmek. A sorsokon a holokauszt hatása letörölhetetlen 45 év után is. Dramaturgi és rendezői telitalálat, hogy ennyire talajvesztett figurák kerültek színpadra, mert az életben is a problémás emberek az izgalmasak.

Bármikor, bármilyen gyászos (vagy más) események közepette élünk, bármilyen emberi roncsok is lettünk, találjunk valamit, ami boldoggá tesz, mondjuk a színházat.

Az utolsó velencei kalmár. Írta: Németh Virág. Játsszák: Nagy Mari, Zsurzs Kati, Kaszás Gergő, Kardos Róbert, Bíró Panna Dominika (e.h.), Horgas Ráhel (e.h.), Hencz András (e.h.), Kerekes Márton, Rákos Olivér (e.h.)

Díszlet és jelmez: Gyarmati Dóra, produkciós vezető: Marcsa Barbara, műszaki vezető: Nádasi Iván, a rendező munkatársa: Kóti Eszter, rendezte: Borgula András.