Shani Boianjiu: Bátraké a mennyország

A fiatal izraeli szerző világsikert aratott első regénye a kamaszkorukban besorozott női katonák kemény és ismeretlen világába enged bepillantást.

Jáel, Áviság és Lea együtt nevelkednek egy kis poros galileai faluban, ahol konténerekben folyik a tanítás, az általános unalom pedig még a hőségnél is elviselhetetlenebb. Amikor azonban a középiskola után besorozzák őket a hadseregbe, örökre megváltozik az életük. A katonasággal járó folyamatos készenléti helyzet feszültségében pillanatok alatt kell felnőniük, és megismerniük az élet és a halál, a szerelem és a barátság sokszor embert próbáló határhelyzeteit.

 

 

Jáel lőni tanítja a kiképzésre hozzá rendelt fiúkat, és flörtöl velük. A határőrségnél dolgozó Áviság nap mint nap látja, ahogy a menekültek halálra szabdalják magukat a szögesdrótokon. Lea egy ellenőrzőponton teljesít szolgálatot, és a palesztin területekről ingázó munkások ismeretlen arcai mögé képzel történeteket. Bár halálos veszélybe szinte soha nem kerülnek, mindhárman a túlélésért, ép elméjük megőrzéséért küzdenek egy olyan világban, ahol bármelyik pillanatban elszabadulhat a pokol.

Shani Boianjiu lebilincselően közvetlen, metszően intelligens és kegyetlen elbeszélő, aki az érzelmeket és a humort sem nélkülözve fest érzékletes portrét három fiatal nőről és az országról, ahol élnek.

Shani Boianjiu Jeruzsálemben született 1987-ben. Két évig szolgált az Izraeli Védelmi Erőknél, jelenleg is Izraelben él. Írásai jelentek meg a Vice, a Zoetrope: All Story és a The New Yorker című magazinokban. Ez az első regénye, melynek kapcsán 2012-ben az amerikai Nemzeti Könyvalapítvány (National Book Foundation) az öt legjobb 35 év alatti szerző közé választotta.

A regény február végén jelenik meg a Libri Kiadónál.

Részlet a regényből

Ketten a három palesztin tüntető közül a harmincas éveikben jártak, a harmadik meg még fiatalkorú volt, egy fiú az ujjával a szájában. Egyetlen táblájuk volt, egy A4-es papírlap, melyre filctollal azt írták angolul: Open 433. Az egyik férfi Guns N’ Roses-pólót viselt. Ez utóbbi intett a kezével, Lea pedig visszajelzett neki, hogy közelebb léphet. Aztán, amikor négy lépés távolságra volt, jelzett neki, hogy álljon meg.

– Parancsnok, azért vagyunk itt, hogy tüntessünk a szabad mozgást korlátozó intézkedések ellen, ami kollektív büntetésnek számít, és ellenkezik a nemzetközi törvényekkel – mondta a tüntető magabiztos, akcentusos héberséggel.

Lea az egyik kezét a fegyverére tette, a másikat a zsebébe dugta.

– Hogy lehet, hogy csak hárman vagytok? Ez így aligha tüntetés.

– Elnézését kérem, parancsnok. A héten esküvő van a faluban, és amint láthatja, a többiek nem veszik ezt komolyan – mondta a férfi. Beszéd közben kicsit meg is hajolt.

– Van rá bármi esély, hogy egy kicsit szétoszlassanak minket, amit majd felfújhat a sajtó, legalább?

Úgy tervezte, kíméletlen lesz, de a férfi igazán édes volt. Miközben beszélt, Lea felé hunyorgott, és nem is annyira tüntetőnek nézett ki, mint inkább egy ügyfélnek a bankban, amint éppen a hitelkeretét szeretné megnövelni. Lea ettől úgy érezte magát egy kicsit, mintha a valós életben lennének.

– Meglátjuk, mit tehetünk – válaszolta Lea.

Leült az aszfaltra, és kinyitotta a fadobozt. Belül talált egy nyomtatott útmutatót, csak egy nejlonzacskóba volt betéve. Tómer jelzett a férfinak, hogy lépjen hátrébb és várjon. Majd leült a lány mellé, és mindketten olvastak.

Tüntetések feloszlatásakor alkalmazható eszközök célja a tüntetések feloszlatása. Arra szolgál, hogy a tüntetőket megfélemlítse, legfeljebb megsebesítse, ám az eszközök célja nem az emberölés.

Általános irányelv:

Mindig a könnyebb eszközöktől haladjunk a nehezebbek felé: sokkológránát, könnygáz, gumilövedék. Amennyire lehetséges, minimalizáljuk az okozott kárt.

A 30-as gránát, azaz sokkológránát úgy lett kifejlesztve, hogy a nagy hanghatás megdöbbentse és elriassza a tüntetőket. A használati utasítás szerint ha két méteres sugarú körön belül robban fel, kárt okozhat a dobhártyában, a műanyag részek pedig könnyebb sérüléseket, ezért Lea szólt a tüntetőknek, hogy lépjenek egy kicsit hátrébb. Azok pedig, még mindig arccal a napernyő felé, hátrálni kezdtek, majd egy kis idő múlva a fiú kivette a szájából az ujját, és a hüvelykjével bizonytalanul felfelé bökött. Lea nem igazán tudta, hogyan reagáljon erre, ezért ő is felfelé bökött a hüvelykujjával – azt mutatta, hogy már elég messze vannak. Aztán gyorsan visszatette a kezét a fegyverére.

A sokkológránát narancsszínű volt, és fenyőtoboz alakú. Piros csík futott körbe rajta. Lea a kezében tartotta a gránátot, majd lehajolt, és felvett egy követ a földről. Az ujjai mereven kulcsolódtak a kő száraz felületére. Alig emelte fel, tovább dobta Tómernek.

– Te vagy a katona – mondta. – És mellesleg én már régebben tanultam ezt az egészet. Gyakoroljunk egy kicsit.

Úgy csináltak, mintha a kő egy gránát lenne. Lea adta az utasításokat, mintha tudta volna, mit kell tenni, pedig csak pillanatokkal korábban olvasta. Utasította a fi út, hogy tartsa az egyik tenyerében a gránátot, és mutatóujjával szorítsa le a pöcköt. Elmagyarázta neki, hogyan fűzze be bal kezének középső ujját a biztosítószegbe, mintha egy gyűrű lenne, és hogyan húzza ki a szeget egy csuklócsavarással, mintha valaki épp meg akarná tudni tőle a pontos időt.

Kicsit a hangját is felemelte, mert amikor Tómer a próbadobáskor visszahúzta a karját, nem nézte folyamatosan.

– A használati utasítás előírja, hogy miután kihúztad a biztosítószeget, egyfolytában a gránátot kell figyelned, mert csak három és fél másodperced van, utána robban.

Mi van, ha visszahúzod a karod, és beütöd egy falba?

– De tudom, hogy nincs mögöttem fal – válaszolta a fiú.

– Mi van, ha hirtelen ott terem egy? Mi van, ha arra repül egy madár? Nem túl kellemes érzés, ha valami felrobban a kezedben, még ha csak egy sokkológránát is az.

Néhány próbakör után eljött az ideje, hogy kipróbálják a valódi gránátokat. A fiatal fiúnak megint a szájában voltak az ujjai, és az egyik férfi a szemöldökét törölgette az alkarjával. A közöttük húzódó aszfalt döntötte magából a meleget.

– Mehet? – kiáltott oda nekik Lea.

Aztán ő meg Tómer betették a füldugókat a fülükbe.

Lea arra gondolt, hogy semmi sem lehet elég hatékony ezen a világon, ami ellen elég, ha a füledbe dugsz egy kis műanyaghabot, és minden alkalommal, amikor egy gránát felrobbant, érezte a zajt a csontjaiban a csípőjénél, mint egy lökést, és a szájában a fémes érzést.

Lea azt hitte, nem fognak feloszolni, de négy gránát után a tüntetés feloszlott. Minden terv szerint haladt, pont, ahogy ő vagy bárki az ő helyzetében számított volna rá.

Az iskolás évek alatt úgy érezte, minden perc egy és ugyanazon versenynek a része. Szerezd meg ezt a jegyet. Azt a fiút. Vedd meg ezt a pólót. Légy a legnépszerűbb lány. Ne engedd, hogy bármelyik lány ellent mondjon neked. Te csináld a legjobb bulikat. Menj, menj, menj, mielőtt valaki más odaér előtted! És a hadsereg zsibbasztó haladék volt a tizennyolc évnyi szakadatlan hajsza után. A szolgálatnak volt kezdete és vége – és Lea tudta ezt. Az egész fölött ott lebegett a bevonulás és a leszerelés előre eldöntött, két dátuma, két pont, ami között teljesen mindegy volt, hogy mi történik. Akármit csinál, a hadseregnek úgy is akkor lesz vége, amikor vége lesz. Ugyanarra a helyre érkezik majd vissza, ugyanabba a megállóba, arra a bázisra, ahol a katonák végre-valahára visszaadják az egyenruhájukat. Nehéz volt bármit is érezni, ha mindezt tudta az ember. A napokat javarészt szabályzatok és parancsok töltötték ki, hogy ők eljussanak egyik pontból a másikba, az egyetlen egyenesnek tűnő vonal mentén.

Azért néha, de nem túl sokszor, megpróbálta kicsit eltéríteni azt a vonalat, mint az iskolában, mikor a vonalzót tartó hüvelykujja miatt a ceruza útja is megbicsaklott. Próbálta szexszel, fájdalommal, brutális újságcikkekkel néha, de annyira azért nem törte magát.

…

A tüntetők másnap délután visszatértek. A lány a nap első részében azon töprengett, vajon megjelennek-e. Hibákat ejtett a próbatesztekben, amiket kitöltött, még egy matekfeladatot is elrontott, pedig csak algebra volt, és csak józan ész kellett hozzá.

A tüntetők visszatértek, mégpedig füldugókkal.

Leának már nem kellett kicipelnie a fadobozt az ellenőrzőpontra, mert a kora reggeli műszakból az egyik katonával már odavitette, ha netán szükség lenne rá.

– És most miben lehetünk a segítségetekre? – kérdezte a lány a férfit, aki óvatosan közelített hozzá.

Ugyanazt a pólót viselte. Most a fiú tartotta a táblát, de az ujjai így is a szájában voltak.

– Az a helyzet, hogy egy kis petárdázásról senki sem fog cikket írni – mondta a férfi. – Ez a helyzet, parancsnok.

Óvatos volt, mint a vásárló, aki megvett egy inget, és most úgy próbálja visszakérni az árát, hogy már több alkalommal is viselte. De szilárdan állt, mint aki kitart, amíg csak a lehetőségek engedik.

– A fiú megsérülhet – szólt Lea.

Tómer ott állt mögötte, a kulcscsontján dobolt az ujjaival.

– Tizenhárom éves – válaszolt a férfi. – Nálatok már férfinak számít. Barmicvó korban van.

Fiatalabbnak látszott. Lea emlékezett rá, hogy az utasítások szerint a tüntetések feloszlatására alkalmazható eszközöket semmilyen körülmények között sem lehet gyerekek ellen bevetni. Emlékezett arra a hosszú vitára is a tisztképző iskolában, hogy gyereknek számít bárki, akiről feltételezhető, hogy még nincs túl a barmicvóján, vagy nem viselhet még öltönyt, vagy nem olvashat fel a templomban, meg ilyesmik. Ezek a tüntetők tényleg tudták, mi a dörgés, mint a jól informált ügyfelek, vagy mi.

Kapcsolódó cikk:

„Nem vagyok pacifista” – Interjú Shani Boianjiuval