“Sem áldozat, sem hóhér” – Emlékezet nélkül

„Apai nagyszüleim sem az áldozatokhoz nem tartoztak, sem a hóhérokhoz. Emellett semmilyen hőstettel nem hívták fel magukra a figyelmet; nemhogy bármiféle bűnt nem követtek el, de még túlbuzgósággal se nagyon lehetett vádolni őket. Csak afféle Mitläuferek voltak, olyanok, akik »úsztak az árral«.”

A német-francia gyökerekkel bíró Géraldine Schwarz a pincében talált iratok alapján kutatni kezdte nagyszülei történetét. A mannheimi család a harmincas évek Németországában, az árjásítás időszakában megvette a zsidó tulajdonú Löbmann & Co. céget. A haláltáborokban a korábbi tulajdonosokat meggyilkolták, az egyetlen túlélőnek pedig a nagypapa, Karl Schwarz a háború után nem hajlandó jóvátételt fizetni – így kezdődik az esszéregény, melyben három generáción keresztül követhetjük nyomon a Schwarzok történetét évtizedeken és országhatárokon, rezsimeken át. Akár túlélőkkel készít interjút, akár saját családtagjaival beszélget vagy iratokat böngészik, Géraldine Schwarzot végig ugyanaz foglalkoztatja: hogyan néztünk szembe a történeteinkkel.

Géraldine Schwarz (1974) német-francia író, újságíró és dokumentumfilmes. 2017-ben megjelent, Emlékezet nélkül című esszéregényéért 2018-ban elnyerte az Európai Könyvdíjat. Berlinben él. Részlet a Kalligram kiadónál megjelent könyvből.

*

Volker főleg azután kezdte egészen más szempontból nézni szülei ebédlőjét, miután kezébe került néhány fénykép, és látta, milyen volt a lakás a háború előtt. Akkor még másféle bútorok voltak, egyszerűbbek, közönségesebbek, melyek Lydia hozományával együtt kerültek a fiatal házaspár tulajdonába. De volt egy másik helyiség, amely szintén nagy változáson ment át a háború alatt, nevezetesen a Herrenzimmer, vagyis a dohányzó, amelyben most ízléses art deco bútorok álltak, könyvszekrény, jókora szekreter meg egy asztal. „Ez a berendezés sem, de főleg az ebédlő nagypolgári jólétet sugalló berendezése egyáltalán nem felelt meg a szüleim akkori társadalmi helyzetének; mivel semmi szükségük nem volt új bútorokra, hiszen lakásuk már be volt rendezve, a vásárlásnak csakis az lehetett az indoka, hogy az árak nagyon alacsonyak voltak. Márpedig a háború alatt csakis a zsidók ingóságai keltek el ilyen nevetségesen olcsó áron, ezt mindenki tudta” – magyarázta apám. Az új szerzemények közt szőnyegek is voltak, amelyek közül néhány ugyanolyan csodálatos lehetett, mint Oma kínai porcelánjai.

Apám sohase beszélt gyanújáról a szüleinek. „Minek is beszéltem volna. Elég volt megemlítenem a Löbmann nevet, máris paprikapiros lett apám arca, felállt, becsukta az ablakot, hogy a szomszédban semmit se halljanak, és elüvöltötte magát, de olyan hangosan, hogy még az utca túlsó végén is hallották.”

[…]

Közvetlenül a zsidók deportálása után lepecsételték az elhagyott lakásokat. Mannheim első bombázása, vagyis 1940. december 16-a után a kibombázott mannheimieket helyezték el az üres lakásokban. Az volt az elképzelés, hogy a lakás új birtokosai a berendezésnek csak a legszükségesebb részét tarthatják meg, vagyis pár bútort, a matracokat meg az ágyneműt, a többit pedig – tányérokat és evőeszközöket, porcelánkészletet, szőnyegeket, könyveket, ezüstneműt, bútorokat stb. – árverésen fogják értékesíteni. Az árveréseket meg is hirdették az újságokban, és mindenki előtt világos volt, hogy a zsidók hátrahagyott tulajdontárgyairól van szó, annál is inkább, mivel az árverés bejelentésekor még ezt is odaírták: „nem árja tulajdonú lakások értéktárgyainak értékesítése”.

Ezek az árverések attól voltak olyan gyomorforgatóak, hogy a legtöbbnek az elgazdátlanodott lakás volt a helyszíne. Ami annyit jelent, hogy a vásárlók nagyon is jól tudták, kinek a vagyontárgyairól van szó. Elég egy pillantást vetni az ebédlő tömör fából készült bútoraira, máris tudta az ember, ilyet annak idején csak lakásárverésen lehetett vásárolni. Lehet, hogy még a volt tulajdonossal is ismeretségben álltak? Lehet, hogy nem, mindenesetre én úgy látom őket magam előtt, legalábbis Opát, hogy szinte tolvajként osonnak be ezekbe az üres lakásokba, amelyekben még látni lehetett a gyors készülődés nyomait, ahol talán a szárítón még ott lógtak a fehérneműk, még ott voltak az üres kávéscsészék a konyhaasztalon, és még ott maradt pár hajszál a fürdőszoba mosdókagylójában. És ha magam elé idézem a gyerekszobát az elárvult játékokkal meg a cipőkkel, amelyek visszavárták kis tulajdonosukat, a falra akasztott családi fényképeket, a szívtelenül derékba tört életeket, el sem tudom képzelni, hogyan lehetséges, hogy mindez nem rendítette meg őket, és nem késztette őket arra, hogy sarkon fordulva vásárlás nélkül hazamenjenek.

Nyilván a mohóság meg a szerzésvágy is közrejátszott abban, hogy semmi szánalmat nem éreztek. Nyilván jó üzletet kötöttek, legalábbis az egész országot izgalomban tartó közhangulat alapján, amelyet a korabeli megfigyelők valóságos „aranyláznak” minősítettek. Ahogyan Joseph Goebbels fogalmazott, árja honfitársai, „mint a keselyűk”, úgy vetették magukat „a zsidók még langyos morzsáira”. Az érdekeltek sokszor meg sem várták a tulajdonos deportálását, már korábban kérték a hatóságoktól, hogy tegyék félre nekik az általuk kiszemelt értéktárgyakat. Ez a magatartás az én szememben már csak azért is sokatmondó, mert megkérdőjelezi a korabeli nemzedék legfontosabb mentségét, nevezetesen azt, hogy nem tudta, milyen sors vár az elhurcolt zsidókra: mindebből az következik, hogy akik értéktárgyakat vásároltak a középkori módszerekkel összerabolt zsákmányból, nagyon is tisztában voltak azzal, hogy az értéktárgyak tulajdonosai soha többé nem fognak hazatérni, és soha többé nem lesznek olyan helyzetben, hogy visszakövetelhessék javaikat.

[…]

1989 novemberében a berlini fal leomlása még inkább felhívta a figyelmet a nemzetiszocializmussal kapcsolatos emlékezetmunka szükségességére. Az NDK megszűnésével az NSZK emlékezetpolitikáját támadók már nem tudtak azzal érvelni, hogy ez utóbbiak a kommunista ellenség antifasiszta propagandamunkájának malmára hajtják a vizet. Ettől kezdve szabad volt az út, félelem nélkül lehetett a náci bűnökre emlékeztetni, az NDK többé nem tudta mindezt eszközként felhasználni. 1995-ben, a második világháború végének ötvenedik évfordulóján valóságos „megemlékezésmaraton” ünnepelte szabadon a német nép „felszabadulását”. „Legyőzött múlt” – hirdette címlapján a Der Spiegel. Egy évvel később, január 27-én, az auschwitzi koncentrációs tábor felszabadításának emléknapján a napot egyben a nemzetiszocialista rendszer áldozatainak emléknapjává nyilvánították.

A berlini fal leomlásával az utolsó mítoszok is elenyésztek, amelyek szerint az NSZK sikeresen megóvta magát a náci múlttól. Ilyen mítosz volt például a tiszta Wehrmacht, amely sértetlenül került ki mindenfajta emlékezetpolitikai viharból. A legenda a nürnbergi perrel kezdődött, amikor a bíróság úgy határozott, nem veszi fel a Wehrmachtot a „bűnszervezetek” listájára. Mindez felmentő ítéletnek számított sok német állampolgár szemében, akiket a döntés csak megerősített abban, hogy helyes volt az 1950-es években amnesztiát adni számos egykori Wehrmacht-katonának. Később egymás után jöttek az önéletrajzok, visszaemlékezések, filmek és könyvek, amelyek mind hozzájárultak a Wehrmacht kimosdatásához, végül pedig a „korrekt katona” és a náci ideológiától mentes, civileket és zsidókat nem gyilkoló hadsereg képének elterjesztéséhez.

A legendának 1995-ben a Hamburgi Szociológiai Intézet által a Vernichtungskrieg: Verbrechen der Wehrmacht 1941 bis 1944 [Megsemmisítő háború: Wehrmacht-bűnök 1941–1944 között] címmel rendezett kiállítása adta a kegyelemdöfést. Hála a történészeknek, a kiállítás bemutatta, hogy a Wehrmacht kezdetben csakugyan helytelenítette az SS-akciókat, végül mégiscsak beadta a derekát, és aktívan együttműködött a terrorszervezettel. Sőt, az SS-től függetlenül, önhatalmúlag is számos bűntettet követett el zsidók, civilek és hadifoglyok ellen, ugyanis a hadsereget is átitatta az antiszemitizmus és az Untermensch-ideológia szlávellenes rasszizmusa.

A kiállítás nagy port kavart, egyes városokban ádáz vita bontakozott ki, voltak olyan önkormányzatok, amelyek be sem akarták engedni a kiállítást. Tüntetéseket is rendeztek. A Bundestag is komoly vitát tartott az ügyben. De a kiállítás minden megosztottságtól függetlenül közönségsiker lett, korosztálytól, társadalmi helyzettől, szakmai hovatartozástól függetlenül majdnem egymillió ember állta végig türelmesen a hosszú sort.

[…]

Berlini éveim alatt, sok más újságíróval egyetemben, számos szemtanúval készítettem interjút. Tudtuk jól, ők az utolsó túlélők. Ugyan ki lép majd helyükbe, hogy emlékezzen?

A felejtés elleni harc egyik eszköze az emlékműépítés. A meggyilkolt európai zsidók emlékművét 2005-ben avatták fel a Brandenburgi kapu mellett, 2711 antracitkék betontömb fekszik, ameddig a szem ellát; a különböző nagyságú kődarabok labirintusában szinte csak szédeleg az ember. Ezek a kövek szimbolizálják a soa halottjainak síremlékeit, hiszen ezeknek az embereknek még arra sem volt joguk, hogy sírjuk legyen. Több gyanúsan revizionista értelmiségi is szót emelt a Berlin szívében található emlékhely ellen. Az író Martin Walser egyenesen a „holokauszt eszköznek tekintéséről” beszélt, és arról a jogról, hogy „akinek nem tetszik, hadd ne kelljen néznie”. Később más emlékművek is születtek, például a nemzetiszocializmus elfeledett áldozatainak emlékére. A Berlin központjában lévő nagy park, a Tiergarten egyik tisztásának közepén kör alakú fekete medence áll, a benne lévő víz a romákért és szintikért hullajtott könnyeket szimbolizálja. Nem messze onnan, a fák alatt jókora betontömb, a betonba vágott kis ablakon benézve filmet láthatunk, amely az üldözött homoszexuálisoknak állít emléket. A park szélén lévő egykori villa maradványain – itt tervelték ki az eutanáziaprogramot (Aktion T4) – hosszú, kék, átlátszó plexifal emlékeztet az program mártírjaira. A munkaszolgálatosoknak Lipcsében van emlékművük.

Az emlékezet másik sarokköve az archívumok. 2005 óta minisztériumok és közintézmények egymás után kértek fel független történészekből álló bizottságokat, hogy dolgozzák fel, milyen volt a második világháború után a nemzetiszocialista éra, illetve a Harmadik Birodalom és a Német Szövetségi Köztársaság létrejötte közötti időszak folyamatossága által nagyban befolyásolt néhány évtized. Még a nyugatnémet titkosszolgálat, a Bundesnachrichtendienst is – ahol pedig sok náci dolgozott a háború után, ráadásul az egykori Wehrmacht-tábornok, Reinhard Gehlen vezetése alatt – megnyitotta archívumát, az 1970-es évekig bezárólag. Ez az intézkedés Európában teljességgel szokatlannak számított.

Most, hogy a szemtanúk – áldozatok és hóhérok egyaránt – halottak, már csak szavaik, arcuk felidézése, az emlékművek és a történelemkönyvek emlékeztetik az élőket arra, hogy Németország mivé nem szeretne soha többé válni. Meg aztán ott a családi emlékezet is. Szerettem volna a nagy- és kisbetűs történelem szálait egybeszőni, ecsetvonásonként felfesteni mindezt képzeletbeli vásznamra, összeházasítani őket, egymásra helyezni, amíg csak fel nem sejlik valamifajta élőkép, az egykori világ, háttérkörnyezet, korszellem, élettörténetek, az árnyékban és fényben lévő részek. Apám és nagynéném ismerték ezeket a múltbéli életeket. Az érzelmek, a zavaros gyerekkor iránti düh, az igazságtalanság emlékezete, egy csalódás okozta seb, a szomorúság, hogy a halottakkal már nem tudnak beszélni, egyszóval mindezek persze megszűrik emlékeiket, nem beszélve a szeretetről és a – mindenek dacára is létező – lojalitásukról.

Számomra a nagyszüleim csak szellemek. Opa még születésem előtt meghalt, Oma pedig hat évvel később. Képes vagyok hideg fejjel gondolkodni, és az érzelmek helyett az igazságkeresést előtérbe helyezni. Csakhogy a tények önmagukban még nem tárják szélesre a valóság kapuját, erőt kell meríteni a képzetekből, intuíciókból, pszichológiából. Az együttérzésemet is hagynom kell szóhoz jutni, melyet egy maroknyi ember megalomániája miatt tönkretett életek iránt érzek, és persze Lydia és Karl iránt is, akik voltak olyan balszerencsések, hogy egy átokverte évszázad hajnalán születtek.

Ádám Péter és Kiss Kornélia fordítása