Schmelowszky Ágoston: Válasz a Szombat szerkesztőségének

Komlós Aladár gondolatmenetének kiindulópontját („zsidó lélek”) alapvetően elhibázottnak tartom. Az írás egy romantikus hangvételben megfogalmazott érvelés, mely már megjelenésekor sem tartozott a szellemi progresszióhoz. A huszadik század talán legfontosabb módszertani vívmánya az empíria beemelése a szellemtudományokba, és a társadalomtudományokba. A fantázia szárnyain messzire lehet jutni, de ha ezt az eszközt választjuk az előrehaladásra, félő, a fantázia birodalmát sosem hagyjuk el.

A néplélek, melyre Komlós írása épít, nehezen meghatározható és jellemezhető valami, leginkább azért, mert nem létezik. Pontosabban szólva lelkünkben létezik csupán, mint vágyaink és félelmeink zavaros, egymásnak ellentmondó, kimerevített és kivetített formája: ilyen az a világ, ahonnan származom, ők a testvéreim (a családom, a klánom, a népem) – olyan vagyok, mint ők, vagy éppen: már nem vagyok olyan, mert megtagadtam lelküket, hasonulva a másokhoz, akik ilyenek meg ilyenek (és itt testvéreim – családom, klánom, népem – egyes tulajdonságainak ellentéte következik).

Épp a mi–ők felosztás didaktikus bárgyúsága jelzi, valami valóság torzító projektív termékkel állunk szemben, mely az én–te különbség által keltett szorongást igyekszik archaikus módon csillapítani. A pszichoanalízis fogalmait segítségül hívva a hasítás, projekció, projektív identifikáció, idealizálás és leértékelés lelki mechanizmusaival írhatjuk le a jelenséget,[i] „kis különbségek nárcizmusa” – mondja Freud. Az pedig, hogy a társas tér által kiváltott szorongást ösztönösen a csoport – az odatartozás és az elkülönülés – képzete köti meg, az evolúciós szemléletet segítségül hívva magyarázható.[ii] A család: genetikai és lelki közösség. Ez a realitás ölt grandiózus méreteket a néplélek képzetében.

Az archaikus családi kötelékek evidenciáját maga mögött hagyó egyén a néplélek tételezése által megnyugszik: ő ide tartozik, a másik meg amoda, a kettejük közötti különbségek lelkük mélyéből fakadnak, eltérő néphez való tartozásukból. A történelem azonban sajnálatos módon arra tanít, hogy az így létrejött nyugalom csak felszínes és átmeneti, a másikban felismerni vélt másság nem hagy nyugodni. Nem véletlen, hiszen „a hasonlóval ismerem fel a hasonlót”, és csak az irritál igazán, amihez mélyen közöm van.[iii]

Mindez persze nem jelenti azt, hogy ne lennének kultúrák közötti különbségek, és a kulturális szokások által definiálható csoportok (etnikumok, a görög ethó = szokott tenni vmit. igéből) ne lennének megkülönböztethetők egymástól. Hibásan gondolkodunk azonban, ha ezeket a különbségeket a „lelki alkat” vagy beállítottság szintjén próbáljuk megragadni, valamilyen kultúra – vagy ne adj’ Isten, genetika – által meghatározott néplelket tételezve. Az emberek lelke alapstruktúráját és építőköveit tekintve mindenütt közelítőleg azonos, nem függ identitástól, származástól vagy egyéb szempontoktól, miként a test alapstruktúrája, építőelemei és működése is ugyanaz, független attól, hogy ki hova született. Zárt kulturális, szaporodási csoportokban nemzedékek alatt felerősödhetnek bizonyos (testi, lelki) jellegzetességek, de az egyéni varianciák ez esetben is felülírják a csoportazonosságot. Ez magyarázza a csoportok keveredésének, asszimilációjának gyorsaságát minden olyan esetben, amikor a kultúra (vagy a társadalmi, történelmi, politikai helyzet) által kialakított válaszfalak leomlanak. A természetes keveredés azonban még a szigorú válaszfalak évszázadai alatt is zajlik, csak jóval észrevehetetlenebb módon: maguk a kulturális elemek hatolnak egymásba, mítoszok, motívumok, nyelvek vándorolnak, keverednek, biztosítva az emberiség egységét, és egyben emlékeztetve is erre.

Néplélek nincs tehát, valamiféle kulturális különbség van, bár az is nagyon nehezen meghatározható, komplex epifenomén, melyet keresztül kasul átsző a nemi, vagyoni, foglalkozásbeli és még több más különbség. Ezt felismerve rendelkezik bölcsen a zsidó hagyomány, amikor parancsolatnak ismeri fel a „meséld el fiadnak!” bibliai mondatot. A kulturális sajátosság csak úgy tartható fenn még egy nemzedéken belül is, ha a történet minden évben újra elhangzik, és ha minden nemzedék úgy tekint magára, mintha ő maga jött volna ki Egyiptomból.

Mivel „zsidó lélek” nincs (miként „magyar”, „kínai”, „olasz”, „arab”, stb. lélek sincs), ezért az alábbiakban röviden arra reflektálok, hogy a huszadik században lezajlott változások miként hatottak a zsidó kultúrára. Az európai zsidóság nagy részének bestiális legyilkolása, Izrael államának megalapítása, az amerikai zsidóság emancipációja és a kommunista világrend tündöklése és bukása alapvetően rendezte át világunkat. A zsidó kultúra szempontjából a holokauszt a hagyományos életmód gyengüléséhez, az asszimilációs folyamatok erősödéséhez vezetett. Egyrészt azért, mert legnagyobb számban épp a hagyományos életmódot élő zsidók tömegeit pusztították el, másrészt azért, mert sokan az elszenvedett traumákat csak zsidóságuk feladásával voltak képesek valamelyest gyógyítani.[iv] A kommunista rendszer, Izrael állama és az amerikai típusú demokratikus berendezkedések egyenjogúsító tendenciája mind a hagyományos kisebbségi létforma felszámolódása irányába hatott, erősítve az asszimilációt, és az ortodoxiához képest alternatív vallási irányzatokat. Számtalan – vallásos és szekuláris – lehetőség nyílt a zsidó identitás megélése számára. A kommunista világrend összeomlását követő évtizedekben – részben az összeomlás által keletkezett űrt betöltendő –, az identitás megélésének radikalizálódása érezhető mindenütt. A zsidó vallásosságon belül ezt az ortodoxia irányába történő elmozdulás jelzi.

A radikalizmus önmagában nem negatív jelenség. Mindent el kell azonban követnünk, hogy ez a radikalizálódás ne jelentse a butaság, az intolerancia és az agresszió szabad kiélésének növekedését!

 

Schmelowszky Ágoston

pszichológus

Jegyzetek

[i] A fogalmak magyarázatához lsd. Glen O. Gabbard, A hosszú  pszichodinamikus pszichoterápia tankönyve. Budapest: Oriold és Társai kiad. 2009, 27-32. old.

[ii] Lsd. Bereczkei Tamás: Az erény természete: Önzetlenség, együttműködés, nagylelkűség. Budapest: Typotex, 2009. 31. old.: „… az élőlények evolúciós értelemben vett sikere… azon múlik, hogy génjeik milyen arányban jelennek meg a következő generáció génállományában.”

[iii] Mindezt az antiszemitizmus vonatkozásában pszichoanalitikus és szociálpszichológiai szempontból elemzik a következő kötetben található írások: Ernst Simmel (kiad.). Antisemitismus. Frankfurt am Main. Fischer. 2002.

[iv] Lsd. Tábor Béla: A zsidóság két útja utószavát (Budapest, Pesti Szalon, 1990. 163-178).