Sayed Kashua: Igazolványkép

Részlet Sayed Kashua – angolul Second Person Singular címen megjelent regényéből. 

Azokon az álmatlan éjszakákon mindent megtudtam Jonatánról, amit csak tudni lehetett. Elolvastam minden iratát, minden jegyzetét, minden darab fecnijét, amit csak a fiókokban találtam.

Jonatán 1979-ben született. Pontosan úgy, mint én. A kicsiny, négyzetes igazolványképén komoly és mosolytalan volt. Szemében olyan melankóliával, amit én egy tizenhat éves gyerek őszinteségének értelmeztem. Anyja neve: Ruchaleh. Apja neve: Jákob. Lakcíme: azonos. Nemzetisége: zsidó.

Ez volt az első alkalom, hogy zsidó igazolványt láttam. Addig azt gondoltam, hogy a nemzetiségi rovat csak az arabok számára van fenntartva, hogy el lehessen őket különíteni másoktól, de most úgy tűnt, hogy a zsidóknak is osztályozva kell lenniük.

Az egyik alsó fiókban olyan rajzok voltak, amelyek talán Jonatán óvodás időszakának emlékei lehettek. Kék, fekete és vörös vonalak, amelyek közül néhány igyekezett valamiféle kört formázni. Bizonyítványok első osztálytól a tizenkettedikig, osztályképek. Mindig vicces volt az arcát megkeresni azokon a képeken, aztán ha megtaláltam, alaposan megnéztem a többi gyerek arcát is. Mindannyian fehérek voltak, és szinte mindnyájuknak európai neve volt, néhánynak héberesítve. Jonatán hatodik osztályig a helyi állami iskolába járt, és csak később váltott a Héber Egyetem givat rami kampuszán lévő elit Leyada iskolára.

Szinte csak kitűnő jegyei voltak a tanulmányai alatt. A bizonyítványaiban láttam, hogy a zsidók más rendszerben osztályoznak, mint mi. Arab helyett héberül tanulnak, a harmadik osztálytól pedig felveszik az angolt is. A felső tagozatban pedig zsidó történelmet és Bibliát tanult Korán helyett. Amíg ő művészeteket és számítástechnikát tanult, addig persze nekünk is volt néhány olyan tantárgyunk, mint például az iszlám vallási tanulmányok, a szőnyegkészítés vagy a fémműves ismeretek, amelyek nem szerepeltek Jonatán tantárgyai között.

Jonatán később a jeruzsálemi művészeti középiskolában folytatta tanulmányit, ahol a fotózás volt a fő szaka. Az egyik szekrényben néhány cipősdobozban tartotta fekete-fehér képeit. Az osztályzatai, és a munkáin hagyott tanári megjegyzések alapján egyértelműen látszott, hogy kiemelkedően jól teljesített. Kötelezően választandó idegen nyelvként a franciát választotta.

Szekrényének egyik felső polcán egy kitömött fekete csomagot találtam, ami úgy nézett ki, mint valamiféle egészségügyi felszerelés. Felálltam egy székre és lepiszkáltam. Ahogy kicsomagoltam, úgy éreztem, hogy a hátam mögött Jonatán megmozdítja a fejét, és tekintetével rajtakap engem. De Jonatán ugyanolyan helyzetben feküdt, mint korábban, arca és a szeme elfordítva felőlem, mindig máshova tekintve, különösen akkor, amikor éppen megsértettem a magánéletét, és a holmija között turkáltam. A tasakban Jonatán kamerája volt. A nagy testű fényképezőgép inkább olyan volt, amilyeneket a fotóriporterek használnak, nem pedig olyan kicsinyke, amilyenekkel otthon találkoztam. Jonatánnak háttal ültem le, letettem a csomagot az asztalra, és kiemeltem a kamerát a legnagyobb rekeszből. Nehezebb volt, mint amilyennek gondoltam. Mellette, a kisebb zsebekben különböző lencsék és néhány tekercs film lapult. Kiemeltem az egyik gömbölyű objektívet a táskából és megpróbáltam ráilleszteni a kamerára, óvatosan, lassan, addig csavargatva, amíg azt nem hallottam, hogy a helyére kattant. Felemeltem és belenéztem a keresőjébe, de nem láttam mást, csak sötétséget. Ellenőriztem a lencsét és akkor láttam, hogy még nem vettem le róla a fedelét. Akkor újra belenéztem a keresőbe és magam előtt egy homályos, életlen világot láttam.

Mezei Márk fordítása

(Second Person Singular, Grove Press, New York, 2010, pp. 184-186.)