Saul Friedländer holokauszttörténete

A német könyvkereskedők évente odaítélt békedíját (Friedenspreis des deutschen Buchhandels) idén – a díj története során először – egy történésznek, a Prágában született, a Vészkorszakot Franciaországban átvészelt Saul Friedländernek ítélte a szervezet. Az október 14-én átadott díj indoklásában a következők olvashatók: „Az egyesület kitünteti a Soá – a  zsidók üldözése és megsemmisítése a nemzetiszocialista hatalom idején Európában – történelmének epikus elbeszélőjét.” A kitüntetés alapjául szolgáló művek: A harmadik birodalom és a zsidók –Az üldözés évei 1933–1939 és A harmadik birodalom és a zsidók – A megsemmisítés évei 1939–1945. (1)

A MŰ

A monumentális munka nem csupán két újabb kötet a témakörben, hanem pontosan dokumentált és stilisztikailag is figyelemre méltó, a holokausztot európai dimenzióba ágyazó mû, amely külön vizsgálja a tetteseket és vérengzéseiket, az áldozatokat és a hallgató tömegeket, valamint a kevés számú mentőt és aktív ellenállót.

Hol helyezkedik el Friedländer kétkötetes munkája az 1945 utáni európai történetírás palettáján? Legkésőbb a 21. század kezdete óta a nemzetiszocialista időszakkal foglalkozó tudományok középpontjában a zsidókkal szemben elkövetett tömeggyilkosság áll. A vizsgálat fókusza azonban ez idáig folyamatosan változott. A háború után a náci rezsim hódító háborúi álltak a középpontban. Az 1960–70-es években a demokráciák szétverésére, az ellenállásra és a koncentrációs táborok rendszerének vizsgálatára fókuszáltak a kutatók. A 80-as évektôl tűnt fel az „Endlösung” mint a náci időszak központi jellemzője. 1989-től pedig ennek vizsgálatát kiterjesztették a volt szocialista országokra is. A kutatás innentől kezdve jellemezhető összeurópaiként. A 2000-ben Stockholmban lezajlott nemzetközi holokausztkonferencia után az összeurópai kutatás két új, látszólag egymásnak ellentmondó, mégis szorosan összefüggő komponenssel bővült: a nemzeti történelmek újraírásával és a transznacionális emlékezet fogalmának feltűnésével. Az európai demokráciák saját magukat a náci rezsimtől való elhatárolódással és annak elutasításával kezdték el meghatározni. Kijelenthető ez még akkor is, ha az önmeghatározás, legalábbis a volt „keleti blokk” országaiban kéz a kézben jár a kommunista rezsimtől való elhatárolódással és annak elutasításával. Az európai demokráciák számára az „abszolút gonoszt” megtestesítő náci rezsim elutasítása jelentette a közös kulturális jellemzőt, mely egyben közös identitásuk képzőereje. Feltűntek olyan fogalmak, mint „Auschwitz, a civilizációs törés” (Dan Diner), vagy az európai történelmi narratíva törése „Athéntól Auschwitzig” (Christian Maier). Ezen fogalmak is érzékelhetően jelzik a kiszélesített tér (civilizáció) és az idô univerzalitását, európaisodását.

Friedländer ebbe a folyamatba illeszti be köteteit, átfogó, összeurópai képet alkotva a holokauszt tervezéséről, előkészítéséről és kivitelezéséről. Teszi ezt úgy, hogy közben a résztvevők, a tettesek, az áldozatok és a látszólagos kívülállók reflexióit, feljegyzéseit, naplójegyzeteit, leveleit felhasználva az olvasóban hol növeli, hol pedig csökkenti a témával szembeni távolságot. Analitikus és dokumentációkra alapozott történetekkel beszéli, beszélteti el a történetet. Nem sematikusan jár el, nem egy-egy kiragadott, a téziseit alátámasztó kortárs feljegyzést mutat be a tettes, az áldozat vagy a kívülálló perspektívájából, hanem sikeresen prezentálja a gondolatok, a reflexiók széles palettáját. Ezzel rámutat arra, hogy a tettes és korabeli kortárs semleges kívülálló számára a szinte kényszerű, állítólag determináló körülmények – mindenek ellenére – mégis mekkora „szabadságot”, „játékteret” nyújtottak.

Ebben rejlik Friedländernek az erkölcsöt számon kérő munkássága. Központi gondolata az európai antiszemitizmus kulcsfontosságú szerepe a holokauszt létrejöttében. Ehhez a szinte magától értetődő gondolathoz való visszatérés az elmúlt években megszületett munkák tükrében újszerűen hathat. Gondoljunk itt Zygmunt Baumann egyébként kitűnő munkájára, A modernitás és a holokauszt-ra, melyben a náci rendszer felépítésének leírásában az antiszemitizmus aspektusa szinte marginálissá válik; vagy Götz Aly szinte provokatív munkájára (Hitlers Volksstaat), melyben Aly a zsidók gazdasági kifosztását tekinti a náci politika fő aspektusának, amely ezzel akarta kompenzálni a „nemzet” tagjait az „elszenvedett” lemondásokért.

Friedländer munkájában gyakran hosszan idéz az áldozatok feljegyzéseiből. Ez rendkívül fontos: nem csupán hivatkozik a forrásokra, ezekkel nem csupán gondolatait, téziseit támasztja alá, nem csupán interpretálja ezeket, hanem megszólaltatja az áldozatokat, ezzel visszaadja egyéniségüket, nevüket, és beemeli őket az emlékezésbe. Nem utolsósorban pedig a részletes idézetekkel lehetőséget nyújt az olvasónak is, hogy saját interpretációin keresztül egyetértsen vagy éppen vitába szálljon Friedländer konklúzióival. A magyarországi események az európai fejlemények kontextusában szintén hasonló módon jelennek meg. A záró passzus Radnóti Miklós tragikus története és egyik utolsó versének fordítása.

A BÉKEDÍJ

A „Friedenspreis” átadásakor elhangzott beszédek az elmúlt évek során visszatérően heves vitákat váltottak ki a német nyilvánosságban. Itt gondolhatunk Susan Sontag beszédére (2003), melyen az USA nagykövete demonstratív módon nem is jelent meg, sejtve, hogy a beszédben az amerikai külpolitika vehemens kritizálására kerül majd sor. De talán még nagyobb horderejű volt a német író, Martin Walser kitüntetésekor (1998) elhangzott beszéd, mely az emlékezésről és az ahhoz való viszonyról szóló vitákban évekig visszhangzott. Walser (akinek könyvei – mint például a kontroverziális Egy kritikus halála(2) – magyarul is megjelentek) beszédében Auschwitzot „morális bunkósbotként” emlegette, amelyet a németeket bírálva újra és újra elő lehet venni. A holokausztról való emlékezést pedig egy központilag irányított kampánynak nevezte, amellyel a németekben állandósítani akarják a bûntudatot. Az első kijelentésben található némi igazság, a második viszont alapjában elvethető, hisz a témával foglalkoznak Franciaországban, Olaszországban, Hollandiában, a skandináv és a keleteurópai országokban, sőt még Nagy-Britanniában is, amint Stockholmban megmutatkozott. Németországban manapság egy „normális” nemzet él, amint arról – legkésőbb az egy évvel ezelőtti labdarúgó-világbajnokságon – a világ meggyőződhetett. Legitim azonban a kérdés, hogy egy „normális” nemzet miért ne emlékezzen „abnormális” történelmére. Walser beszédére a későbbi kitüntetettek közül többen reagáltak, így Esterházy Péter is (2004), aki a németekkel szembeni gyűlöletet a világháború utáni Európa fundamentumának nevezte, amikor is más európai nemzetek a saját tetteikből fakadó felelősséget a német tettekkel és a német felelősséggel próbálják palástolni. Esterházy beszéde szerint ez európai szokás. A palástolással ellentétben azonban alakulóban van egy összeurópai felfogás a morálról, a felelősségről és az identitásról, melynek alapja az Auschwitzhoz való viszony. Auschwitzban meghalni normális. Nem csoda. Auschwitzban nem meghalni nem normális. Csoda. Az emlékezés és a felejtés, amely nélkül nincs emlékezés, az írás és az újraírás jelenti a segítséget a „csodátlanság” és a „csoda” feldolgozásában. Friedländer kitüntetése, amellett, hogy a walseri gondolatokra adott válaszként is értékelhető a német könyvkereskedők részéről, aláhúzza a narratív szövegek jelentőségét a történetírásban. A szöveg arra a kérdésre is lehetséges válasz, hogy a túlélő generációk eltűnésével a kortársak emlékei miként emelhetők be, miként örökíthetők át a következő generációk elbeszélő- és emlékezőközösségébe. Hiszen annak a folyamatnak a közepén vagyunk, amikor az eddigi lelkiismereti kérdés emlékezési kérdéssé alakul át. Ennek tisztázása pedig a fenti gondolatok értelmében elengedhetetlen a közös európai identitás formálásához.

Berta József
(Berlin)

Jegyzetek
1 FRIEDLÄNDER, Saul: Das Dritte Reich und die Juden. Die Jahre der Verfolgung 1933–1939. München, 1998. Das Dritte Reich und die Juden. Die Jahre der Vernichtung 1939–1945. München, 2006.
2 A könyvben a protagonista író megöli bírálóját és kritikusát. A kritikus és bíráló fikcióban feltuno személye nagyon sok hasonlóságot mutat a valóságban Walsert hosszú éveken keresztül bíráló, a varsó gettót túlélő irodalomkritikus, Marcel ReichRanicki személyéhez.