Sas József – A nemzet komédiása

Az emlékeknek van egy különös dimenziója, amikor mások emlékét elképzeljük, és ennek a reprodukcióját őrizzük saját emlékezetünkben. Régen, tán harminc évvel ezelőtt mesélte Sas József az apjáról, Sas Imréről: „Három és fél éves lehettem – mondta –, a Klauzál téren laktunk. A kapualj sötét, kint vakító napsütés. Apám ebből a fényből érkezett, csak a sziluettjét láttam, az árnyéka már beért a kapu alá, és ahogy fölnéztem rá, láttam, hogy egy hatalmas görögdinnyét tart a fején, a napfény aranyszínű kontúrt rajzolt köré, s a dinnyét körülölelő fényesség pont olyan volt, mint egy ragyogó glória.”

Ezenkívül csak egy emléke van még az apjáról, ahogy fogja a kezét, és sétálnak a Klauzál téren. A padon pár német katona ült. Cigarettáztak. Az apja odament hozzájuk, és valamit kérdezett. Józsi persze nem értette, hiszen németül beszéltek. „Mit kérdeztél, apuka?” „Hogy meddig maradnak.” „Mit mondtak?” „A jövő héten elmennek.”

A németek nem mentek el, maradtak. Az apja ment el. Nem önszántából.

Sas édesapja színész volt. Ennek a mesterségnek sajátja, hogy csak az emlékezet őrzi a színész tehetségét. Ma már persze más a helyzet, a tévé, a film, az okostelefonok konzerválják némiképp az alakításokat, de a múlt század harmincas, negyvenes éveiben csak nagyon kevés lehetőség volt a dokumentálásra. Volt természetesen film, maradtak is fenn magyar filmek szép számmal, de ez kevés ahhoz, hogy egy színész igazi tehetségét megmutassa. A színész az elröppenő időben tud igazán hatni, alakítása a színpadon értékelődik fel, nincs módja maradandó formába önteni a tehetségét. Marad tehát az emlékezés, de csak az előadáson részt vevők számára. A többi már csak szóbeszéd, jobb esetben pár fénykép és újságcikk.

Sas lényébe kódolva volt, valószínűleg, hogy ő is a színészi pályát válassza, követve azt az utat, amit édesapja elkezdett, de végigjárni nem tudott. Azt a fényes glóriát Auschwitzban leverték a fejéről, többé nem ragyogott.

Sas nyolcvan évvel ezelőtt, 1939. január 3-án született, akkor sírt bele a romlásnak induló világba. Békéscsaba, ahol meglátta a napvilágot, akkor még sokkal messzebb volt Budapesttől, mindenféle értelemben. Egy dologban volt csak nagyon közel: itt is érvényben volt 1938 májusától az első zsidótörvény. Ekkorra már az országba beáramló antiszemitizmus ténylegesen és hivatalosan is teret nyert. Sas József – születésekor Pollacsek József – apja, Pollacsek Izidor, e körülményekre tekintettel magyarosítani volt kénytelen a nevét, és lett Sas Imre.

Így került a korabeli színlapokra, hol egy, hol két „s”-sel a végén. Az a bizonyos glória Sas Imre feje fölött Pollacsek Izidor dicsfénye is volt. Színészi karrierjét az 1920-as évek derekán kezdte. Az első világháború és a Tanácsköztársaság utáni évek meglehetősen zavarosak voltak, de az emberek többsége joggal gondolhatta, hogy most már újra jöhetnek a szép idők. Volt sok fájó és rossz emlék, több sebből is vérzett az ország, s ha bízhattak valamiben az emberek, az a vak remény lehetett, hogy végre béke lesz. A vágyott béke viszont nem jött el – azonban ezt nem tudhatták. Sejteni persze lehetett, és voltak is mindig, akik józanul tudták megítélni a már halványan felsejlő vészjósló jeleket.

Sas Imre színész, kétgyermekes családapa nem sokkal a huszadik század beköszönte után született, 1902. június 23-án, Budapesten. Ekkorra már azok a bizonyos „boldog békeidők” elmúltak. Az új század megkezdte végzetes sodródását egy kíméletlen, morálisan lezüllött világ felé. Ez persze akkor még nem látszott. A szecesszió kacskaringós indái egy boldog világot rajzoltak körbe, a plakátokról díszes kalapos, piros ajkú hölgyek mosolyogtak, a színházak vidám népszínműveket tűztek a műsorukra, s megkezdte diadalútját a mozi. Sas Imre – illetőleg akkor még Pollacsek Izidor – megszületésének évében az amerikai mozisok már filmtrükköt is alkalmaztak a Verne regénye nyomán készített Utazas a Holdba című filmben. Még hetven év sem telt el, és az ember valóban „elutazott” a Holdra. A huszadik század a technika százada, de ezt a csodálatos fejlődést az emberiség nem tudta követni. Az emberi lélek valahogy lemaradt a haladásban…

Amikor Sas Imre valamikor a húszas évek legelején elhatározta, hogy színésznek áll, a világ színházművészete is új utakat keresett, valahogy idomulni próbált a modernizáláshoz. Jeles rendezők vették kezükbe az irányítást, hol Csehov remekbe szabott darabjait vették elő, hol Strindberget játszottak, de új magyar szerzők is bemutatkozhattak. Természetesen a sikeres operettek, vígjátékok, népszínművek is műsoron voltak. A népnek szüksége is volt a könnyed szórakoztatásra az amúgy meglehetősen szomorú közhangulatban, amelyet legfőképp a trianoni békeszerződés kiváltotta csalódottság és kiábrándultság okozott. A magyar történelemben elszenvedett kudarcok soha nem szolgáltak tanulságul, a népnek mindig mutogatnia kellett valakikre, akik minden baj forrásai voltak, és soha nem jutott el az önvizsgálatig, hogy saját magában is keresse a hibákat. A huszadik század nagy tanulsága lehetne egy ilyen alapos önvizsgálat. A színház, ha egyáltalán működhetett a legzavarosabb időkben is, egy viszonylag zárt világ, amely öntörvényű keretek között működik, és ha beleszólnak illetéktelen helyről, mondjuk a politika környékéről, akkor bizony nagy bajba kerül. Működésképtelenné válik, vagy ami még ennél is rosszabb, hiteltelenné.

Peter Brook mondta: „A színház mindenekelőtt az élet. Ez az elengedhetetlen kiindulási pont, és igazából csak az érdekelhet bennünket, ami az élet része, a szó lehető legtágabb értelmében. A színház az élet. Ugyanakkor nem mondhatjuk azt, hogy nincs különbség az élet és a színház között.” Ez akkor is igaz, ha komédiáról, kabaréról vagy abszurd drámáról van szó, mert ezeket a műfajokat az élet is vastagon produkálja.

Felgördült a függöny az élet színházában, megkezdte pályafutását Sas Imre színész ezen a sorsrágta színpadon, és nem tudhatta, hogy az előadás az első felvonás derekán félbeszakad. Sas József egy új korban, új színdarabban állt a mindenkori közönsége elé, és nem tudott beletörődni, hogy édesapjáról alig van emléke, nem tudta milyen színész volt, hol játszott, mely színházaknak volt tagja. Csak az a glóriás kép élt benne tisztán, a Klauzál téri kapualjban, s hogy árnyaltabbá tegye e soványka emléket, kutató munkába kezdett.

Hordozunk magunkban egy örökséget, valami rejtekhelyen lévő tarisznyát teletömve hajlamokkal, s ha az élet úgy hozza, előkerül ez a batyu, ránk talál valami készség, aminek addig talán nem is voltunk tudatában. Így születhetnek orvos-, sportoló- vagy színészdinasztiák. Sas Imréről nem tudni, hogy a színészet iránti affinitását örökölte-e, ahogy azt sem, hogy felmenői közt volt-e egyáltalán színész, ami persze nem kizárt, de erről Jóska sohasem beszélt nekem. Ám ha nem is egy dinasztia tagjaként, de hajlamot e pályára mindenképpen örökölt. Pályafutásának legelejétől, amikor a győri Kisfaludy Színházhoz szerződött, az első pillanattól kezdve otthonosan mozgott a kulisszák mögött. Amikor aláírta a szerződését, még nem volt hol laknia. A színpadmester, jobb híján, felajánlotta neki, hogy amíg nem talál magának valahol egy kiadó szobát, elaludhat a színpadon, a díszletek mögött. Egy nagy ruháskosárban ágyazott meg magának, kapott egy hatalmas szőrmesubát, jól bebugyolálta magát, és elaludt. Amikor felébredt, felfedezőútra indult, végiglátogatta a díszletfestőket, a kelléktárat, a ruhatárat, és valami olyasmit érzett, mintha hazaért volna. Elbűvölte ez a sokszínű világ, megtapadt az orrában az enyv, a naftalin és a festékek szaga, s ezt a voltaképp kellemetlen szagot mint az otthon szagát szívta magába. No, erre mondom, hogy Józsi a génjeiben örökölhette, hogy nem volt idegen számára ez a környezet, a sötét kulissza s a jellegzetes színházszag. Édesapjának rövid élete is ebben telt, ott szívta ő is magába a színházszagot, s az öröklés bonyolult folyamata révén bukkant fel Józsiban is az otthon érzés a színház díszletei, kellékei között. Sas József, a kezdő színész, tele reményekkel és lelkesedéssel, nem gondolt még arra a párhuzamra, ami apa és fia pályáját jellemezte, eltelt a maga boldogságával, hogy színházban van, méghozzá egy igazi szerződéssel a zsebében. Később aztán, ahogy múltak az évek, egyre többször jutott eszébe az apja, a színész és bonviván, aki sorra felbukkant a régi színlapokon, kísértetiesen pont ott, ahol éppen Józsi is játszott – Szegeden, Kecskeméten, Békéscsabán. Egyre többször tört rá a kíváncsiság, milyen színész lehetett az apja. Az apakép teljességgel hiányzott az életéből, s amit elképzelt róla, azt minduntalan félbeszakította az az ismeretlen vég, amiről senki semmit nem tudott. Illetve annyit igen, hogy Auschwitzban halt meg. A mai napig kutatja apja múltját. Sorstársakra bukkant, segítő munkatársakra a színháztörténeti intézetben, akik segítettek neki megszerezni pár mozaikot ebben a kegyetlen kirakós játékban. A kép valószínűleg már sohasem lesz teljes

(Részlet a könyvből)