Sándor Iván: Az időláva alatt
A fotóban megőrizni való titok van, írta Jean Baudrillard, és a titokban megtestesülő emlékezet megszólaltathatja a helyszínek feledésbe merült eseményeit.
Amiként az itt látható fotókon. Hölgyeim és Uraim, ezzel akár meg is nyithatnám Féner Tamás kiállítását, de nyugtalanít egy másik titok: ezeken a fotókon, miközben a mában láthatót mutatják, évtizedek előtti események rejtőzködnek.
Miképpen lehet a felvétel jelenébe belecsempészni a múltat, anélkül, hogy az aktus elvonja figyelmünket arról, amire az objektív az exponálás pillanataiban irányul? Miképpen változtatja a látható színteret olyan sötétkamrává, amelyben előhívódik egy város, ennek a kiállításnak otthont adó épület falaiba préselődő múlt?
A város a ma, a közelmúlt Budapestje. Feltűnő arcok, tekintetek, az emberek hiánya. A jelen itt az üresség archívuma. Máshol feltűnő az épületek, falak, körfolyosók megdőlése. Az elfordítással mélyebb igazság tárul fel: a stabilitás látszata, a szimuláció eláradása. Ez hozzánk közel álló világértelmezés, eltűnnek benne a szilárd pontok, minden átfordul a bizonytalanság hétköznapiságába.
Hadd tegyek itt kitérőt.
Éppen ötven esztendeje egy tizenkilenc éves fiatalember lépett be a színházi lap szerkesztőségébe. Néhány év elteltével megújította a magyar színházi fotózást. Megmozdította a beállított jelenetek élőképeit. A játék menetében, bevilágítás nélkül, sokszor előadás közben, páholyok mélyére húzódva dolgozott.
Az elrendezettségben a fotó igazságának megtagadását ismerte fel.
A légies mozgású balerinát a próbaterem sarkában, az összeomlás pillanatában, a világhírű zenészt magárahagyottságában, lecsupaszítottságában, a nagy színész fényesarcú Hamletjét fogvicsorítása közben fényképezte. A nem birtokoltat kereste, azt, amiről magunk sem tudunk: a teljesítmény individualitásában rejlő dualitást.
Letette a szerkesztői asztalra a fotókat. Nem éreztem örömöt. A jelentős művek nyugtalanítanak.
Jöttek az új témák. Extrém világok. Szociofotók. Azok közé a kitűnő pályatársai közé tartozott, akik megelőzték a korukat. Sorsa paradoxona, hogy eközben nem tartozott a rendszerkritikusok közé. Életének hetedik évtizedében lépett be kamerájával kisgyermekkorába. Belépett és nem visszalépett. Az objektívvel végigtapintott mai falakban megkereste a hatvan év előtti múltat, az egykori budapesti gettó helyszínét.
A nyolcéves kisfiú belenézett a halott nénik és bácsik arcába. Én tizenöt évesen, néhány héttel később, 1945. január végén, nagyanyám rögtönzött sírját keresve anyámmal, innen, ahol most állunk alig néhány méterre, már a kupacokba hordott holttesteket láttam. Talán éppen azokét, akiknek a hatéves kisfiú az arcába nézett.
Mi az ilyen késői feltárás kiindulópontja? Talán az, amit Rilke mond: „Várni kell, hogy emlékezni tudjunk… mert az emlék nem minden ám. Ha minden emlék a verünkbe szívódott, ha tekintetünkben és mozdulatunkban is eleven már, ha névtelen, és nem tudni mennyi az emlék és mennyi vagyok én – akkor talán az emlék méhéből valamely ritka órán feltámad egy vers első szava, és útnak indul…”
Féner Tamás azok közé tartozik, akik átformálják a fény státusát. A megvilágítás nála tulajdonképpen eltakarás. A sötétben tartott felületek mélyén keresi a feltárandót. Ehhez kiemelt funkciót nyer a fényt-árnyékot elválasztó törés.
Álljunk meg a Pince a Holló utcában című fotó előtt. A fényben minden mozdulatlan és üres. Az árnyékos részek sűrűek, telítettek. De a főszerep a felület majd egyharmadát uraló sötét oldalé. Ennek takarásában képzeletünk, netán emlékeink terében történik meg az, amire ne keressünk pontosabb szót, mint azt, hogy: megtörtént.
Akik még nem látták, azoknak bizonyára meglepetés – habár, gondolom, sokan ismerik, hiszen 1984-ben albumként megjelent – az „…és beszéld el fiaidnak…” az utolsó két teremben látható sorozata. Az elmúlót mentik, őrzik: az akkor álközösségek korszakában egy valóságos kisközösség regénye a születéstől a halálig.
Ezeken a fotókon a színek, mozgások festői dinamikája búcsúzik az elmúlttól. A rideg, mozgásnélküli feketefehérek a hűlt-megkeményedett időláva alatti múlt előhívásával szintetizálják a látványt. Az élet, a sors, a történelem töréseként metszik el a semmitmondó fényt a beszédes árnyéktól.
*
A Fény/törések című kiállítás a Magyar Zsidó Múzeumban látható 2008. január 6-ig
