Salinger baseball játékosai, katolikusai és zsidói

Rozsban a fogó címmel adta ki ismét az Európa Könyvkiadó J. D. Salinger Zabhegyezőjét. Barna Imre mai hangzatot kívánt adni a Catcher in the Rye 1951-ben napvilágot látott szövegének.

A kiadó az új fordítással egy időben adta ki David Shields és Shane Salerno az íróról szóló (Salinger címet viselő) életrajzi dokumentarista könyvét, amelyből az olvasók alaposabban megismerhetik Salinger különös életét. A könyv mellett és nem is burkoltan benne (hiszen a Zabhegyezővel szemben minden hivatkozás már a Rozsban a fogót jelöli meg) jó marketing-fogásnak tűnik az új fordítás népszerűsítése. Érdemes elolvasni és majd az olvasónak dönteni, melyik fordítást tartja olvashatóbbnak. Ebben az írásban nem ezt a témát járnám körül, hanem három látszólag egymástól távol álló kérdésről szólnék.

Hol van itt a baseball? A regény angol címében élen álló catcher szó sok fejtörést okozott mind a magyar, mind az amerikai olvasóknak. A magyar olvasónak nem kell aggódnia, nem szükséges rutinos baseball-rajongónak lenni ahhoz, hogy értsük a regényt, s hogy megértsük a címadó metaforát. Nem kell a catcher mögött azt a ma már maszkban játszó baseball játékost képzelni, aki a vele egy csapatban játszó dobó – „strike” vagy „ball” – dobásait kötelességszerűen elkapja, ha az ütő nem tudja megütni a labdát. Az a tény, hogy Holden öccse, a tizenegy évesen meghalt Allie, balkezes elkapó baseball kesztyűjébe – vagyis a jobb kezén viselt kesztyűbe – zöld tollával verseket írt be, nem Allie-t állítja a catcher pozíciójába. Ha már baseball-ról esik szó, no meg a tárgyilagosság kedvéért: nincsen balkezes catcher, vagy ha van, az fehér holló. Allie balkezes fielder volt, a pálya külső részén bóklászó pozícióban, amely nem a catcher, bár kétségtelen, hogy néhanapján az ő dolga elkapni az arra tartó labdát. Allie a verseket akkor olvasgatta, amikor ütés hiányában unalmasabbá vált a játék. Nagyjából a mérkőzés zömében.

Szóval, a helyzet az, hogy az egész metaforának nincs köze a baseballhoz. Azt a célt szolgálta, hogy az író által megteremtett szürreális közegben, Salinger ennek segítségével fogalmazza meg főhősének életcélját: nevezetesen azt, hogy elkapja a rozsföldön játszó sok ezer kisgyerek közül azokat, akik a rozstábla szélén fekvő bazi nagy szakadék (Barna Imre) vagy mafla nagy szikla (Gyepes Judit) széle felé rohannak. Nemes elhatározás, de jól tudjuk, hány rozsföldet művelnek szikla vagy szakadék szomszédságában, és hány kisgyerek játszik efféle rozsparcellákon. Még ebben a szürreális világában is nagyon kétséges, mennyi a valószínűsége annak, hogy a gyerekek a rozsföldekre tévednek, és onnan egy sziklafal felé rohannak a vesztükbe. Éppen egy a millióhoz, mondhatnánk Holden egy korábbi jelenetben elhíresült szavaival, aki sejtette, hogy az okos mikulás taxis pontosan ekkora valószínűséggel lesz képes megválaszolni Holdennek a kacsák télvízi tartózkodását firtató kérdésére.

Mindezekre tekintettel Salinger is sokat töprengett a címen. Majdhogynem évei mentek el ezzel. Amikor rálelt az angolul jól hangzó és igen eredeti (kétségtelenül catchy) címre, akkor többen kívánták lebeszélni arról. És ahogy az lenni szokott a kitartó és makacs embereknél, minél inkább kívánták lebeszélni jóakarói, annál inkább ragaszkodott a címhez. Jól tette. A cím ennyi idő távlatából sem nélkülözi az ambiguitást, mégis segíti az olvasót a metafora megértésében. Hiszen nem a baseball pályán, hanem a szikla vagy a szakadék szomszédságában művelt rozsföldön kell eligazodnunk. Mivel kellően szürreális, ez mégiscsak ismertebb terep a magyar olvasó számára.

Kik azok a katolikusok? A Barna Imrével való lezajlott egyik közönségbeszélgetésen egy korosztályomba tartozó asszony vetette fel, hogy nem igazán világos számára a regény egyik látszólag eldugott jelenetének háttere, a katolikus identitás kiemelése Holdennek a chicago-i apácákkal való találkozást követően. A kérdés nehezen volt érthető, és Barna nem is reagált rá. De azt hiszem az volt a lényege, hogy miként kerülnek katolikusok ebbe az amerikai „protestáns” világba. Nehéz dió, de semmiképpen sem jelentéktelen részlet, érdemes elidőzni ennél a témánál is. Az úgy volt, hogy miután Holden elbúcsúzik az apácáktól, bevallja, nagyon tartott attól, hogy ki akarják szedni belőle, hogy katolikus-e. A katolikusok ugyanis – Holden megfigyelése szerint – hol körmönfontan, hol alig titkolt konvenciók mentén, mindig ki akarják szedni az emberből, hogy katolikus-e. Nem mintha bajom volna a katolikusokkal, mert nincs bajom – teszi hozzá Holden, és ha én katolikus lennék, én is pont így tennék.

A tapasztalatlan olvasó itt még nem igazán gyanakszik arra, hogy voltaképpen nem katolikusokról van szó, hiszen Holden meggyőzően fejti ki, hogy bár ír neve van, mégsem katolikus, mivel a katolikusnak született apja kilépett, amikor elvette lutheránus feleségét. Amikor először olvastam a könyvet magyarul, nem fogtam gyanút. Minden bizonnyal így volt ezzel 1964-ben Gyepes Judit is. Később, az angol szöveg olvasása közben gondolkodóba estem. Aki ismeri Salinger szülői hátterét, apja zsidó, anyja katolikus, aki a házasságkötés során betér a zsidó vallásba és felveszi a Miriam nevet, azért előbb-utóbb azért gyanakodni kezd: valójában kikről beszél Holden, amikor nincs baja a katolikusokkal. „Mert nincs” – erősíti meg a kétkedők megnyugtatására. A kétkedőknek a későbbiekben mégis feltűnik, hogy Dickstein névre hallgatnak a Caulfield család emeletszomszédjai, miáltal megkapja az óvatos jelzést: hogy lehetne előítéletes az, akinek a szomszédjai történetesen zsidók.

Ismert, hogy Salinger csak a bar micváját követően tudta meg, hogy anyja ír katolikusból tért át a zsidó hitre, amelyet mellesleg nem igazán tartott a család. Így amikor Holden egy katolikus iskolatársáról kezd el beszélni, aki egy korábbi patinás iskolában már az évnyitón azt kérdezte tőle, hogy hol van-e ebben a városban a katolikus templom, már tudja, a kérdés nem másra szolgált, minthogy ismét kiszedjék Holdenből, hogy katolikus-e. Ekkor már több mint sejtjük, hogy az egész jelenet, remekül koreografálva, a protestáns Amerika oktatási intézményei felé tartó amerikai zsidókról szól. Pontosan azt írja le az író, amit a zsidók játszanak el akkor, ha nevük, megjelenésük vagy viselkedésük nem igazán igazít el a származást, az identitást illetően. A jelenetre egyébként az író lánya, Margaret Salinger is reagált Dream Catcher című monográfiájában, és a „pontosan a fordítottja” (szerintem inkább a ferdítettje) írói módszernek állítja be, hogy nem a katolikus anya tér be a zsidó hitbe, hanem a katolikus apa lép ki és lesz lutheránus az anyja kedvéért.

És hol vannak a zsidók? Mindezek után ugyanakkor nem alaptalan a kérdés: hol vannak a zsidók Salinger történeteiben? A Catcher erről hallgat, jószerivel csak azt tudjuk meg, hogy a Caulfield család a Dicksteinékkel lakik azonos emeleten. Ez azért már sejtet valamit. De szándékosan hagyja a szomszédságot ebben a lebegő állapotban Salinger. Lényegében hasonló a módszere a Zooey-ban is, amelyik azonban aligha tagadhatóan, sterilizált manhattani zsidó miliő. Így élt a vallástalan és sokféle más hit, szellemi irányzat iránt nyitott, jómódú zsidó középosztály. Az egyetlen nevében kétségtelenül zsidó szereplő a Glass lakásban mégis csupán Bloomberg, a kandúr, Tandori remek fordításában a „vén kövér kandúr, kis büdös pandúr”. A Lenn a dingiben már erőteljesebben jelenik meg a családi háttér – Lionel úgy kapja el, fecsegi ki anyjának a fekete házvezető szavait, hogy „apa egy mocskos, nyomorult zsidrák” (a big sloppy kike /a gyerek szerint csak kite/).

A képlet viszonylag egyszerű: Salinger nem kívánt zsidóként élni, nem kívánt zsidó amerikai író vagy amerikai zsidó író lenni. Ez maradéktanul sikerült neki, miközben sok mindent elmondott koráról (nem egyszer az őt körülvevő zsidókról). Ebben a korban a zsidók még egyáltalán nem voltak elfogadottak a WASP társadalom számára, így az elit Ivy League egyetemeken több mint gyanakodva fogadták a másodgenerációs kelet-európai zsidókat. Nem nehéz megérteni, miért nem kívánt Salinger azonosulni new yorki modern stetl szerepek egyikével sem. Tiszteljük döntését. És ha figyelmesek vagyunk, megjelenik előttünk a sokszínű amerikai stetl, amelyben Bloomberg kandúron túlmenően is határozott karakterrel bukkannak fel a korszak zsidó szereplői.