Salamon király szorong

Írta: Romain Gary - Rovat: Irodalom, Kultúra-Művészetek

Regényrészlet

Ajar_SalamonKiralySzorong_300dpi

Még mindig nem tudtam, miért választott ki Salomon úr, és néha miért fürkészi mosolyogva a képemet, mintha valami terve volna velem. Láthatóan barátsággal viseltetett irántam, és szívesen látott, ha csak úgy beállítottam hozzá, tekintve hogy a tudás végtelen tárháza volt nekem. Azt is ki kell jelentenem, hogy a példája erőt adott: ha ilyen sokáig elél az ember, akkor még nem kell agyonizgulnom magam. Leültem szemközt vele, és erőt merítettem, miközben ő a bélyegeit nézegette.

Hamar kifigyeltem, hogy a gazdagsága ellenére magányosan él. Jobbára ott találtam a nagy filatelista íróasztalánál, fél szemén nagyítóval, amint élvezettel és barátian nézegeti a bélyegeket meg a képeslapokat, amelyek a múltból jöttek, a világ minden tájáról. Nem személyesen neki jöttek, tekintve hogy egy részüket még a múlt században adták postára, amikor Salomon úr még csak alig volt a világon, de végül is nála kötöttek ki. Sokszor elvittem a bolhapiacra meg a régiségkereskedőkhöz, akiknél vásárolt, és az árusok már direkt félretették neki a legszemélyesebb darabokat és azokat, amelyekben legtöbb volt az érzelem. Némelyiket indiszkrécióból elolvastam, mivel Salomon úr inkább dugdosta őket a privát jellegük miatt. Az egyik képeslapon egy ifjú hölgy volt látható, olyan ruhában, amilyet a modern idők kezdetén viseltek, körötte négy kisfiú matrózruhában és zsirardikalapban, és az volt a szöveg, hogy édes drága éjjel és nappal rád gondolunk gyere minél hamarább és főképp öltözz melegen viseld a flanel derékmelegítőt szeretettel Marie. És ami a legfurcsább: Salomon úr elolvasta a lapot, és aztán ment, és vett magának egy flanel derékmelegítőt. Nem kérdeztem semmit, úgy csináltam, mint aki semmit sem vett észre, de mit mondjak, megborzongtam, mert micsoda magány, senki és semmi. 1914-es volt a keltezés. Nem tudom, Salomon úr felvette-e a flanel derékmelegítőt a Marie vagy a szeretett pasija emlékezetére, vagy hogy abba próbálta-e beleélni magát, hogy őrá gondolt olyan szeretettel a nő, vagy hogy csak úgy, puszta szeretetből csinálta. Nem tudtam, hogy Salomon úr nem bírja elviselni a felejtést, azt, hogy elfelejtsék az olyanokat, akik éltek és szerettek, de nem hagytak nyomot maguk után, akik voltak valakik, és semmik lettek, por és hamu, régi bútordarabok, őskövületek, ahogy, most már tudom, nevezte őket. Ez ellen tiltakozott ilyen gyöngéd szeretettel és vad dühvel, amit haragvásnak mondtak a biblikus idők hőseire. Néha az volt az érzésem, hogy Salomon úr ezt akarja jóvátenni, szeretné maga kézbe venni a dolgokat, és megváltoztatni ezt az egészet. Jó, nem mondom, ha már maga is ott tart az ember, hogy hamarosan nem hagy több nyomot, akkor érthető. Ott helyben nem akartam rákérdezni, de azóta is agyalok rajta. És nem csak ezen, hanem ezt már nem fogják elhinni, kivéve, hogy úgyse tudok durvábbat kitalálni, mint amit az élet produkál, de hát az életnek nincsenek gátlásai, nem érdekli, hogy hiszik-e, nem-e. Szóval Salomon úr talált a Dupin fivéreknél, Saint-Barthélemy köz, egy olyan képeslapot, amelyiken egy háremhölgy volt Algériából, ami még francia volt akkoriban, és a szöveges oldalon szerelmes szavak voltak: nem bírok nélküled élni te hiányzol nekem a legjobban a világon pénteken hétkor ott leszek a Blanche téren az óra alatt, teljes szívemből várlak, a te Fannyd. Salomon úr gyorsan zsebre vágta a képeslapot, és aztán megnézte az értékes svájci karóráján, hogy hány óra van és hanyadika. Összevonta a szemöldökét, és hazament. A rá következő pénteken fél hétre a Blanche térre vitette magát, és kereste az órát, igen ám, de nem volt. Ez felbosszantotta, és elkezdett érdeklődni a környéken. Nagy nehezen talált egy házmestert, aki emlékezett az órára, és hogy hol volt. Kisietett a házból, hogy el ne késsen, és pont hét órakor ott állt a megadott helyen, és én most se tudtam, hogy az eltűnt szerelmesek emlékezetére tette-e, vagy hogy tiltakozzon a bibliai szél ellen, mely elhord mindent, mi hiábavalóság és léleknek gyötrelme. Egy biztos, legalábbis Chuck szerint, de ebben, azt hiszem, igaza van: ez Salomon úr részéről tiltakozás volt és tüntetés. Később nekibátorodtam, és amikor mély áhítattal elhelyezett egy csokor piros rózsát egy épület előtt, amely feltüntette a nevét, címét, évszámát (1920) a tűzoltós képeslapon, szívbéli csókokat és jókívánságokat küldve a vasárnapi viszontlátásig, akkor utána, amikor beült a taxiba, megkérdeztem:

– Bocsánat, Salomon úr, de miért csinálja ezt? A csaj már rég por és hamu, akkor meg minek?

Biccentett, mint aki azt mondja, hogy hát persze.

– Hogy is van ez, Jean? Kegyelettel adózunk az olyan helyeknek, ahol Victor Hugo élt vagy Balzac vagy XIV. Lajos, igaz?

– Igen, de azok fontos személyiségek voltak, Salomon úr. Victor Hugo nagy ember volt. Természetes, hogy gondolunk rájuk, és áhítattal adózunk emlékezetüknek. Ők történelmi személyiségek.

– Ez az. Mindenki emlékszik a nagy emberekre, és senki sem törődik azokkal, akik semmire sem vitték, de szerettek, reméltek és szenvedtek. Akik alázattal viselték sorsukat születésüktől a végállomásig. Már a kifejezés is, hogy „semmire sem vitték”, gyalázatos, igaz és tűrhetetlen. Nem bírom elfogadni, és szerény eszközeim szerint küzdök ellene. – Titokzatosan mosolygott, felnézett, megkeményedtek a vonásai, és keményen szorította a lófejes botot. – Nem a „csajért” teszem, hogy a maga szavával éljek, hanem az ügy dicsőségére.

Na, ebből egy kukkot sem értettem. Mi az „ügy”, és miféle „dicsősége” lehet? És Salomon úr hiába hajol a levelezőlapokon hagyott életnyomok és rég elmúlt szerelmek árnya fölé, nem tudja életre kelteni őket. Lehet, hogy személyre szólóan sosem kapott szeretetet, és egy kicsit magára érti, hogy édes szerelmem, aminek pedig már a tintája is fakulóban, magára érti, mert annyira áhítozik a szeretetre. Ki tudja, így van-e, nem-e. Később Chuck, amikor elmondtam neki, hogy Salomon úr rég elfelejtett emberek képes levelezőlapjait hordja haza, és úgy tekint rájuk, mintha még mindig érvényes S. O. S.-ek volnának, Chuck, mondom, kifejtett egy elméletet, amely szerint a munkaadómnak a mulandósággal van problémája, és avval, amit a múló idő művel velünk, fenyegetve érzi magát, mégpedig a közeli jövőben, és minden lehető eszközzel tiltakozik és ellenáll.

– Összevissza hadonászik. Rázza az öklét és ágál és kalimpál tiltakozásul, és hogy megértesse Jehovával, hogy igazságtalanság mindent eltüntetni, mindent eltakarítani, elsősorban is őt magát. Olyannak képzeld el, hogy áll fehér lepelben ötezer évvel ezelőtt a hegytetőn, és azt kiáltja az égre, hogy a Törvény igazságtalan. Sose fogod megérteni az öreget, ameddig nem fogod fel, hogy őneki személyes elintéznivalója van Jehovával. Vitatkoznak, és ő visszapofázik Neki. Ahogy a Bibliában meg van írva. A keresztények úgy vannak Istennel, hogy sosem jutnak el a visszapofázásig. A zsidók, azok igen. Balhéznak Vele, házastársi jelenetet rendeznek.

Bemutattam Chuckot Salamon királynak, ő pszichológiai specialistákkal leteszteltette, és hallva, hogy milyen melegen ajánlják, felvette önkéntesnek az S. O. S.-be, merthogy az egy igazi rejtély, hogy Chuck folyton csak agyal és agyal, de ha valaki bajban van, és hozzáfordul, azonnal előjön a szíve neki. És enyhe amerikai akcentusa van, ami nagyon megnyugtató, tekintve hogy az nagyhatalom. Néhány hét alatt ő lett a legjobb erkölcsi támasz az S. O. S.-ben, odáig vitte, hogy visszatartott egy lányt az öngyilkosságtól, bebizonyította neki, hogy utána még rosszabb lenne.

Salomon úrnak jó pár ezer képeslapja volt. Gondosan albumokba rendezte őket, egy egész falat elfoglaltak. Mindig volt egy nyitott album az íróasztalán, soha nem ugyanaz, tekintve hogy mindenkinek eljön az ideje. Egyik délelőtt, amikor elmentem hozzá, épp egy első világháborús baka fényképét nézegette, a katona délcegen feszített, élete virágában, a fotó hátára pedig az volt írva, ami a maga idejében megható lehetett: Drága feleségem remélem mindnyájan jól vagytok mert ez itten háború. Csókoltatom a gyerekeket. Elmondhatatlanul hiányoznak. Szeretettel Henri. És lent a sarokban. Hősi halált halt 1917. augusztus 14-én. Aznap Tonggal mentem, ő vitte helyettem Salomon urat a fogorvosához. Salomon úr szerette Tongot, jól elbeszélgettek a keleti bölcsességről, ami nagy segítség nekik ott, már ha időnek előtte meg nem ölik őket. Megmutatta Tongnak azt az albumját, amelyikben a lehető legtávolabbi országokból való képeslapjait őrizte, példának okáért Manilából és Indiából, minek köszönhetően még messzebbre jutott a közeledésben.

– Miért gyűjt olyan üzeneteket, amelyeket másoknak írtak maga számára semmit nem jelentő emberek? Ezt az elesett katonát sem ismerte.

Salomon úr Tongra emelte a szemét, és az egyikből kivette a filatelistalupéját.

– Azt hiszem, ezt maga nem értheti, Tong úr. – Ez volt az első eset, hogy rasszista megjegyzést hallottam Salomon úrtól. – Nem értheti. Maga az egész családját elvesztette Kambodzsában. Van kire gondolnia. De én soha senkimet nem vesztettem el. Senkim, egyetlen valamirevaló unokatestvérem sem volt a németek kiirtotta hatmillió zsidó közt. A szüleimet sem ők ölték meg, annak rendje és módja szerint haltak meg, még Hitler előtt. Nyolcvannégy éves vagyok, és nincs kit sirassak. Szörnyű nagy magány elveszíteni a szerettünket, de még szörnyűbb magány, ha az ember soha senkijét nem veszítette el. Úgyhogy amikor ezt az albumot lapozgatom…

Lapozott egyet, és én néztem azt a szép kezét, amelyen azért már megjelentek a rozsdafoltok az öregség miatt. Kivett az albumból egy családi fényképet: apa, anya, hat gyerek. Az egyik sarokba oda volt nyomtatva: Breton család, 1905.

Leesett az állam, sőt paff lettem. Hogy Salomon Rubinstein, Esq. örökbe fogadtatja magát egy breton családdal, és időnként szeretettel nézegeti őket, nahát, viccesben én ilyen szomorút még nem láttam. Szép kezével, amire öröm volt ránézni, finoman megfogta a fotográfiát, és visszatette az albumba.

Fordította: Bognár Róbert

támogatás