„Saját magunkat látjuk bele ezekbe a művekbe”

Írta: Várnai Pál - Rovat: Kultúra-Művészetek

Marton Lászlóval, a Vígszínház főrendezőjével beszélget Várnai Pál

 – Ön nagyon sok országban rendezett, nagy sikerrel, Kanadában, Izraelben, Írországban, Finnországban, hogy csak néhányat említsek. Külföldön a legnagyobb sikereit klasszikusokkal érte el, Csehovval, Ibsennel, Molière-rel, Bulgakovval. Mennyire függ egy rendezés a közönségtől? Mennyire képesek más országokban követni az utalásokat?

 – Fontos és izgalmas, hogy amiként a világ változik, mi színházi emberek arra kényszerülünk, hogy azt a kultúrkincset, amit eleink teremtettek, időről időre újra átadjuk saját korunk közönségének. Ez a mi legfontosabb kötelességünk. Hogy ezeket a ránk hagyott történeteket újra és újra elmeséljük, úgy, hogy ők ezekben magukra ismerjenek, ám a történet egyben a rendező saját története is legyen. Egy rendező sem tud minden darabot megrendezni. Sok gyönyörű darabja van a világirodalomnak, amely nem megközelíthető a számunkra, mert nem alakult ki érzelmi és intellektuális kötődés, vagy nem áll rendelkezésre az az élményanyag, amely a rendezői munkához szükséges. Egy izgalmas és szép előadás az emberi viszonyokról tud úgy feltenni kérdéseket, hogy ezek a darabok másképp hangzanak el, és más nézőpontból látszódnak, mint az előző korokban.

Marton László

Ha az ember megérkezik egy másik országba, egy másik kultúrába, például Izraelbe, s rendez a Habimában, majd utána Torontóban, akkor látja, hogy hihetetlen nagy kulturális távolságok vannak ezek között az országok között. A színészek a saját kultúrájukat behozzák a színpadra. De ha a rendező elég nyitott ahhoz, hogy a színészek legbensőbb, legtitkosabb élményeit tudja előhozni, akkor ezek az előadások kulturálisan igazul szólalnak meg. Tehát, mondjuk Izraelben, a rendező egyszerre képes arra – a legnagyobb kíváncsisággal, ám önmagát egyáltalán nem feladva –, hogy létrehozzon egy izraeli előadást, s egyben olyat, ami önmagára is jellemző.

 – Nemrég meghallgattam egy Ibsenről s főleg a Nóráról szóló beszélgetést a kanadai rádióban. Majdnem az egész egyórás beszélgetés a női emancipáció jelentőségét méltatta. Amikor viszont a vígszínházi előadásról olvasgattam kritikákat, azok lényegesen árnyaltabbak voltak. Szóba került például Nóra önzősége, férjének a tragédiája is.

 – A Nóra egyike a legrejtélyesebb és legizgalmasabb remekműveknek. Sokkal több annál, mint hogy csupán egy női politikai darab legyen. Egy emberi kapcsolat kríziséről szól. Arról, hogy egy házasság milyen módon jutott válságba, és hogy mindketten, férj és feleség egyaránt felelősek ezért a válságért. Torwald és Nóra szerepet játszanak hosszú időn keresztül. Mindketten vállalták azt a szerepet, amelyet ebben a házasságban betöltöttek. Ez vezetett oda, hogy a kapcsolatuk kiüresedett, a házasság zátonyra futott, és végül Nóra kisétál ebből a házasságból. Azt is gondolom, hogy Nóra nem győztesen távozik. Nem tudja, hogy merre is menjen, ahogy az elhagyott család sem lát kiutat a helyzetéből.

Láttam az Ön rendezésében a Lenni vagy nem lenni című darabot, amelynek első filmváltozatát, Lubitsch és Lengyel Menyhért munkáját 1942-ben mutatták be. Bizonyára másként értelmezte a közönség a történetet akkor, amikor a németek lerohanták Lengyelországot, mint ma, ennyi év után.

Lenni_vagy_nem_lenni

Lenni vagy nem lenni – a Vígszínházban

 – Lubitsch, Lengyel és Korda már 1937-ben kezdtek ezen a darabon gondolkodni, amikor még nagyon sokan nem döntötték el a viszonyukat a nácizmushoz. Amikor a németek lerohanták Varsót, akkor ők a forgatókönyv első részét újraírták. Hihetetlenül inspiráló, hogy ezekben az elődökben mennyi tisztánlátás és erkölcsi tartás volt, hogy belevágtak ebbe a történetbe, ami valójában az erkölcsi helytállásról szól. A lengyel színészek itt a maguk eszközeivel veszik fel a harcot a nácizmussal szemben. Úgy éreztem, hogy ennek a kis történetnek az elmondása ebben a pillanatban fontos.

– Mondana valamit izraeli rendezéseiről és az izraeli színházi életről is, amelyről nagyon keveset tudunk?

 – Első ottani rendezésem Molière darabja, a Nők iskolája volt. Hét évig ment ez az előadás, s ez volt az a darab, amit a Habima történetében a leghosszabb ideig játszottak, s amelyet több díjjal is kitüntettek. Egy ideig a színház művészeti tanácsadója is voltam és segítettem nekik a repertoár rendszer, egy újfajta társulati és egy újfajta bérletrendszer kialakításában is. Szerettem volna egy stúdiót is létesíteni fiatal színészek képzésére, de ez végül nem jött létre.

Az izraeli színházi struktúra sok tekintetben különbözik az európaitól. Együttesek ott nemigen vannak. Szerettem volna, ha a Habima körül egy társulati mag képződik, s ez az én időmben megvalósult, de most ismét meghallgatásokon választják ki a szereplőket. Sok érdekes és tehetséges színészük van. A legfontosabb azonban az izraeli közönség, amely igazán kultúraszerető. A színházak tele vannak, az emberek szeretnek színházba járni, a bemutatókra a teljes politikai elit el szokott jönni, az államfőtől és a miniszterelnöktől egészen a polgármesterig. Izraelben egyszerűen nem lehet úgy részt venni a politikai életben, hogy valaki ezeken a kulturális eseményeken ne jelenjen meg.

Az ügynök halála

Az ügynök halála előadásának plakátja a Tel Aviv-i Habima Színházban

– Neves kollégákkal is dolgozott együtt.

– Amikor a Nők Iskoláját próbáltam, a másik próbateremben Ljubimov rendezte Babel Alkony című darabját, majd megérkezett Andrzej Wajda, aki a Dibukot kezdte próbálni. Egy este valamelyik Tel Aviv-i vendéglőben üldögéltünk Omri Nitzannal, aki művészeti vezetőként mindhármunkat odahozott. És persze a színházról beszélgettünk.

1991-ben rendeztem a Kőműves Kelement. “Szabad-e ölni, embert ölni, gyilkolni, hogy álljon a vár?” Kell-e mondani, milyen izgalmas kérdés volt ez azokban az időkben. Különlegesen felvillanyozó próbaidőszak, és nagyon meleg fogadtatás a bemutatón. Boldogan szálltam fel az éjszakai gépre és repültem a következő munkámra, Amerikába. A szállodába érkezve döbbenten láttam, hogy aznap éjjel Szaddam bombázni kezdte Tel Avivot. Állítólag a Habimára fekete leplet terítettek, hogy fentről ne lehessen látni. Így a Kőműves előadásai is megszakadtak, és később a szereplőket nem lehetett összeszedni. Utána az Ügynök halálát rendeztem. Egy hónappal a bemutató után megérkezett Arthur Miller, aki hosszú évekig nem ment Izraelbe. Sajnos nem lehettem ott ezen a nevezetes estén, mert máshol dolgoztam. A színészeim éjjel telefonáltak, hogy Miller hátrament az öltözőkbe – ami köztudottan nem volt szokása – és nagyon melegen gratulált. Egy hónappal később nagyon szép levelet kaptam tőle, ami a mai napig sokat jelent nekem.

– Térjünk vissza az Ön budapesti színházára. Van a Vígszínháznak saját stílusa?

– Ditrói Mór, egy géniusz, az első igazgató hozott be egy saját, modernebb stílust, amely közel állt Sztanyiszlavszkij megközelítéséhez. A világ azóta rengeteget változott. Ma nem annyira egy színháznak, hanem egy rendezőnek van saját stílusa, bárhol is rendezzen. A rendezők jelenléte az utóbbi évtizedekben lett meghatározó. A Vígszínház missziója elsősorban az, hogy értékes műveket játsszon nagy közönség számára, így nem válhat rétegszínházzá.

Molnár Ferenc mondta, aki sokat szerepelt a színház repertoárjában, hogy ő a szemben lévő fűszerkereskedőnek írja a darabjait. Most talán Önről szóljunk pár szót. Évtizedekig volt a színház igazgatója. Szinte mindent elért, amit el lehet érni ebben a szakmában: negyven országban rendezett, számtalan díjat kapott, Kossuth díjas, kiváló művész, tanít az egyetemen, most mégis visszavonult. Talán azért, hogy szabad kezet kapjon, hogy azt tehesse, amit szeretne?

– Ez történt. Abbahagytam az igazgatást, s úgy érzem, ez helyes lépés volt. Most igazán élhetek két szenvedélyemnek, a tanításnak és a rendezésnek. Azóta is sok érdekes munkám akadt és a jövőre nézve is több felkérésem van. Az Ír Nemzeti Színházba hívnak, azután Torontóban megrendezem az Őfelsége komédiását Bulgakovtól. És még a télen Montrealban vezetek majd egy mesterkurzust.

Az interjú 2012-ben készült.

 

támogatás

Címkék:2012-03

[popup][/popup]