Rutinos idegenek

“…mind Sennyey-nagyapám, mind apám adott pénzt anyámnak az abortuszra, aki szerencsére bohó volt és fiatal, s egy ruhaboltban szép ruhákra elverte a pénzt. Azóta hálás vagyok a ruhaboltoknak, de magamban azért egy ideig eltartott, hogy elrendezzem: engem sem a Sennyeyek, sem a Weinerek végül is nem akartak, mégis itt vagyok.”

Péterfy Gergely és Weiner Sennyey Tibor írók beszélgetése.

WST: Számodra az „indentitás kérdése” okozott valaha problémát? Foglalkoztál valaha vele, hogy te akkor most pontosan ki is vagy?

PG: Rutinos idegen vagyok.

WST: Mit jelent, hogy „rutinos idegen”?

PG: Azt, hogy összetett identitás problémákkal vagyok megáldva. De inkább szerintem abból induljunk ki – aztán majd rákanyarodhatunk, hogy mit jelent a „rutinos idegen” –, hogy a Németh Gábor regénycímének kérdését tesszük fel: zsidó vagy?

WST: Abban az értelemben biztos nem vagyok zsidó, amit szerintem jelent zsidónak lenni, abban az értelemben viszont mindenképpen zsidó vagyok, amilyen értelemben ez a mai magyar közbeszédben megjelenik, akár negatív vonatkozásban.

PG: Abban az értelemben, hogy zsidó az, aki az antiszemitizmus alanya?

WST: Igen. Így van. Rutinos idegenségemben. Abban, hogy utazó vagyok, hogy több nyelvet beszélek. Abban, hogy nem vagyok meggyőződve saját felsőbbrendűségemről és jobbságomról. Nem gondolom, hogy mások felett bármilyen jogom lenne ítélkezni, maxmimum véleményem van, de az viszont van. Zsidó vagyok abban az értelemben is sokak szemében, hogy feltételezem, hogy Magyarország lehetne jobb hely. Zsidó vagyok abban az értelemben is, hogy Magyarországot többszínűnek, akár többnemzetiségűnek is látom. Nem hiszek abban, hogy ez az ország homogén valami. És ezt nem csak a zsidók gondolják így. Kitaláltam egy fantasztikus elbeszélést – talán majd megírom –, kicsit az Ember a fellegvárban című regényre hajazva, hogy mi lenne ha hirtelen megkapnák a revizionisták azt, amit akarnak? Mi lenne, ha tényleg ölünkbe hullott volna a „Nagy Magyarország”? Mit szóltak volna a délszlávok, a románok, az ukránok, a szlovákok hozzá? Biztos, hogy a székelyek nem uniót és autonóimát akarnak, hanem Bukarest helyett Budapestet a nyakába venni?  A revizionizmus gyakran összekapcsolódik, igen érdekes és sajátos módon az antiszemitizmussal és a zsidógyűlölettel, ahogy elhangzik az is, hogy Trianon volt a mi holokausztunk. Ezeket folyamatosan összekapcsolják a magyar közgondolkodásban, még ha nem is mondják ki, miközben két teljesen különböző dologról van szó, amelyek mégis kapcsolódnak, de éppen fordítva, mint ahogyan azt sokan gondolnák. Ennek a kapcsolódásnak nem csak történeti, mint inkább lélektani oka van, és ezt próbáltam feszegetni is a Magyar Gólem című elbeszélésemben. Mégpedig arról az okról van szó, hogy rögtön Trianon megtörténte után a zsidókat hibáztatták, kedve a Lőw Immánuel elleni perrel. Hiába, sohasem mi tehetünk a saját kudarcaikról, mindig valaki más.

PG: A szélsőjobboldali hagyomány része, hogy a zsidóságot egyfajta intellektuális terrorizmussal vagy felsőbbrendűséggel vádolják. Efelől is tapogatod le ezt az identitást? Valamiféle intellektuális kategória számodra az, hogy „zsidó”? Amiket ilyenekkel tudsz leírni, hogy „nyitottság”, „tudás”? De lehet, hogy ez onnan érdekesebb, vagy onnan felfejthetőbb, ha ennek a genealógiáját nézzük, hogy ez honnan indult? Te hogy találtad meg ezt a problematikát? Hogy talált rád az, hogy te zsidó is vagy? Gyerekkorod óta megvolt?

WST: Egy falusi, katolikus papnak hála, aki, amikor tizennégy évesen bérmálkoztam és gyóntam nála, miután felsoroltam egy vidéki kamaszfiú hülyeségeit és bűneit, aki történetesen én voltam, azt mondta, hogy „Jól van, jól van… na, de mi van apáddal?” A falusi pap ugyanis ismerte apámat abból az időszakból, amikor még Pannonhalmán fotózott. De az már akkor is régen volt, s az én viszonyom, miután elváltak anyámmal nagyon megromlott édesapámmal. Hibáztattam minden szerencsétlenségünkért, nem értettem, hogy miért kellet mindennek így történnie, ahogy történt. A történethez szorosan hozzátartozik, hogy mind Sennyey-nagyapám, mind apám adott pénzt anyámnak az abortuszra, aki szerencsére bohó volt és fiatal, s egy ruhaboltban szép ruhákra elverte a pénzt. Azóta hálás vagyok a ruhaboltoknak, de magamban azért egy ideig eltartott, hogy elrendezzem: engem sem a Sennyeyek, sem a Weinerek végül is nem akartak, mégis itt vagyok. Kicsit olyan ez, hogy szembesülnünk kell azzal, hogy a háború alatt a zsidóságról állami szinten végül lemondtak, ahogy a magyarokról is, ha jobban megnézzük. Mit kezdek ezzel az ajándékba kapott élettel? Nem tudtam.

Haragudtam kamaszként apámra, és a kapcsolatot felfüggesztettem vele, próbáltam többé-kevésbé beilleszkedni abba a közegbe, amibe kerültem, és ez inkább kevésbé sikerült, mint többé. Ennek a gyónásnak a hatására azonban fogtam magam és elmentem édesapámhoz, aki ekkor már a parádfürdői nyugdíjas otthonban élt. A következő három-négy nyáron meglátogattam, több alkalommal találkoztunk, és egészen közel kerültem a gondolathoz, hogy ténylegesen zsidó legyek, vagyis, hogy gyakoroljam a zsidó vallást. Mondom, egy katolikus papnak hála. Persze apu mindig emlékeztetett, hogy de azt se felejtsem el, hogy mi svédek is vagyunk, mert a háború óta – amit ő gyerekként élt át nagyanyámmal, Mamival, miközben nagyapám Auschwitzban halt meg –, szóval őrzött egy igazolást Raul Wallenbergtől, hogy mi svédek vagyunk.

De aztán apu meghalt, és én inkább a tanulásra koncentráltam, sok küzdelem árán a szegedi bölcsészkarra kerültem, ahol elég nagy hatással volt rám a humanisták és a latin auktorok többes identitása, mint például Janus Pannoniusnál az az egyébként Lorenzo Vallahoz kapcsolható mondat, hogy „Nemo religiosus et poeta est”. Hivatalos fordítása valami olyasmi, hogy „Mert hívő soha nem lehet költő.” – de én magamnak inkább úgy fordítottam, hogy egy költő soha sem lehet semmilyen vallás elkötelezettje, ám hite lehet. Ehhez képest Janus Pannoniusból püspök lett, én meg nem lettem sem pap, sem politikus. Egy ember voltam, maradtam, aki történetesen magyar, sőt zsidó.

PG: Hiszen papírod van róla, hogy svéd is vagy!

WST: Így van, de aztán valahogy az egyetem alatt ez az egész zsidó identitás részben helyre került bennem, ahogy az anyai-ág bárói, nemesi származása is. Lassan többet tudtam az őseimről, mint bárki a családban. Hiába gondolom, hogy én mégse vagyok zsidó, egyszerűen zsidónak számítok. És zsidó alatt most akár a „szitokszót” is értem, azt értem, hogy felszállok a vonatra és az fogad, hogy „Ez meg zsidó! Rohadt, büdös zsidó!” – ahogy ezt meg is írtam versben és cikkben.

PG: Ez fontos, hogy van itt egyrészt egy nagyon megrázó vers. Másrészt, hogy olyan módon éled meg az antiszemitizmust, hogy támad vagy mindennapi létedben fenyeget. Mennyire éled meg a mindennapi létedben az antiszemitizmust, a fenyegetettséget, és ez mennyire része az életednek?

WST: Úgy tűnt, lehet persze ez csak paranoia volt, hogy azoknak, aki az ősmagyar nemesi, bárói részemmel szimpatizálnának túl zsidó vagyok, a többieknek meg túlságosan báró. A két szék között nem a padló volt, hanem egy ajtó, ami a teljesebb identitás felé nyílt, arra, hogy egyszerűen csak ember vagyok és kész. Minden más utána jön. Minden más történet, ruha, amit a halál öltözőjében az ember levesz magáról. Ahogy most erre sajnos édesanyám halála is rávilágított, akit nem rég vesztettünk el.

PG: Közben azért mégis csak foglalkoztatott a zsidóság kérdése.

WST: Igen, ezért is írtam meg a Magyar Gólemet.

PG: Számodra, akkor a saját zsidóságod egyfajta felelősséggel kapcsolódik össze, hogy elbeszélj olyan történeteket, amelyek elveszésre, felejtésre vagy hallgatásra vannak ítélve?

WST: És a saját magyarságom is. Az, hogy én az utolsó Sennyey vagyok Magyarországon – az öcsémmel és a húgommal – arra kötelez, hogy a magyar történelem neuralgikus pontjairól próbáljak meg beszélni, úgy foglalkozzak vele, ahogy azt nekem kell. Tépjem fel, ha fel kell tépni, oldjam, ha oldani tudom, és gyógyítsak, ha lehet gyógyítani. De ezeket a témák általában megtalálnak, nem is keresem őket. És te?

PG: Számomra nagyon furcsa volt ez az egész „zsidó-történet”. A szóhoz való kapcsolatommal tudom megragadni az egészet. Abból a budai világból, amiből jövök, azért elég bőven kijutott az antiszemitizmusból, de nem a mi családunkban. Valahogy az erdélyi származású embereknél, mint a szüleim ez nem volt egy releváns dolog, de a környezetemben nagyon sokszor bukkant fel ez a szó, például haveroknál, suliban, mert volt egy két igazi antiszemita család, ahonnan a gyerek behozta ezeket a dolgokat az iskolába is.  Nem tudtam, hogy mi az, hogy zsidó. A zsidó az először egy tabuként jelent meg, ami valamit jelent, de olyan valamit, amiről mi nem beszélünk, akik meg mondják, azok gyűlölettől fröcsögve mondják. Nálunk a zsidó helyett mindig azt mondták például a nagyszüleim, hogy biboldó, ami cigányul jelenti gyakorlatilag azt, hogy kereszteletlen ember, vagyis zsidó. Magának a zsidó szónak a kimondását is kerülték, és ennek a furcsa nyelvi űrnek, hogy itt van valami tabu, van valami kerülgetés, és az egészhez kapcsolódó kimondatlanság furcsa misztikumba vonta ezt a szót. Aztán csak ifjú éveimben, amikor már zsidó barátaimmal beszélgettem erről, ahogy a történelmet egyre jobban megismertem, kezdtem csak megérteni, hogy miről van szó, mi ez az egész. De nem állíthatom még ma sem azt, hogy értem, mert számomra, tényleg csak legszubjektívebben tudom mondani, hogy még mindig él a dolog tabusításához kötődő emlék, homályos és misztikus félelmek sora. Te ezzel hogy állsz, magával a szóval?

WST: Ez a lényeg egyébként. A szó. A kimondás. Az, amit amögött értenek, hogy „zsidó” valójában nem is létezik, nem is valami konkrét dolog a magyar köztudatban, vagy ha igen, akkor egészen hasonlóan ahhoz, mint ami az, hogy „magyar”. Mi a zsidó? Mi a magyar? Mi a szép? És akkor mindig másképpen rossz definícióknál kötnénk ki, úgyhogy inkább kérdezem, mert az pontosabb, hogy vajon az-e a zsidó, aki a vallását gyakorolja, zsinagógába jár, kipát hord? Vagy származása szerint zsidó valaki? Vagy az a zsidó, akit nem értünk? Mert akkor mindenki, hiszen itt senki sem érti a másikat, mert nem akarja. Ugyanez a magyarral kapcsolatban. Vajon mi-ki a magyar? Az, aki magyarul beszél? Az, akinek magyar felmenői vannak? Vagy, aki… és ezt tetszés szerint ki lehet egészíteni.

PG: Itt vagyunk az identitások megfogalmazásának a sűrűjében, a kibonthatatlanságában, abban a nyelvi nehézségben, hogy abban a pillanatban, hogy ha ezt elkezded jobban kaparászni, akkor kiderül, hogy nincs egy kész nyelv arra, hogy szabatosan elmond.

WST: Ráadásul folyamatos újraértelmezés, újrarendezés, vagy inkább újrarendezetlenség van. Nincs közös megegyezés, nincs egy „gentleman’s agreement”, hogy ez vagy az egyszerűen nem elegáns, nem játszik, nem használható, nem „dobható be”. Mindig mindent újra el kell magyarázni a magyaroknak. A kiegyezés elmaradt arról, hogy oké, rendben, akkor bizonyos dolgokat már nem mondunk, nem játszunk ki egymás ellen. Megértjük, hogy bizony vannak zsidó magyarok és magyar zsidók, és kész. Nem bántjuk őket, ahogy nem bántjuk a fővárosi, a vidéki, a tanyasi, erdélyi, vajdasági, felvidéki magyarokat, a cigányokat, a svábokat, a szlovákokat, a románokat és sorolhatnám, csak azért, mert azok, aminek és ahová születtek. Ebből elég volt. Ilyet nem szabad mondani, hogy „hülye zsidó” vagy „hülye magyar”, mert ezek nem érvek.

PG: Ez nem tárgyalási alap.

WST: Ez nem. És akkor a többiek, mindenki, azt mondják, hogy igen, nem teljesen hülyeségről beszéltek, és olyat sem szabad mondani, hogy „büdös cigány”, és nem azért nem szabad mondani, mert nem szabad, hanem mert ilyen nincs. Egyének vannak, kis közösségek, és a kis közösségek összeérnek abban a közösségben, amit mi emberek jelentünk. Mindenkit a saját érdemei és hibái szerint kell, hogy értékeljünk, sajátt tettei alapján ítéljük meg. És tett a szellemi cselekedet is, a mű, az alkotás is, ami nem választható el alkotójától és befogadójától.

PG: És akkor Weiner Sennyey Tibor hogy definiálja magát a nevén túl, vagy a nevében kódolt különleges kelet-európai történeten túl?

WST: Sokszor leírtam, hogy az elsődleges becsvágyam, tényleg az, hogy mindenekelőtt emberként létezzek, és ebben a három indonéziai út nagyon sokat segített. Realizáltam magamban, hogy mennyire sokféle mindenki, ráadásul folyton változunk, fejlődünk vagy tönkremegyünk, és tudod, nem csak olvastam róla és a filmekben láttam, hanem meg is éltem. Szembeállítottam az óceániai nagy, vízre és égre nyitott géniuszt, ezzel a kontinentális, alapvetően védett, földre és égre zárt géniusszal, úgy, hogy tudom mindkettő sok-sok kis részből épül fel. Az egyetlen törekvés a teljesebb lét felé az mindenképpen az emberi minőség megélése, a bennem továbbélő magyarsággal és zsidósággal egyaránt. Az pedig már másik kérdés, majdhogynem másodlagos, mégis fontos, hogy végül magyarul írom a verseim, az írásaim.

PG: És a transzcendencia megélésének gyakorlatában miért nem a zsidó vallást, vagy miért nem a katolicizmust választottad, és miért inkább a buddhizmust és a meditációt?

WST: Bármilyen hihetetlen borzasztóan gyakorlatias ember vagyok.

PG: Talán ezzel egy újabb zsidó sztereotípiát merítesz ki.

WST: Egyszerűen azt választottam, ami számomra működőképesnek bizonyult. A meditáció, a buddhista meditáció, különösen a vipassana számomra jól működő, a mindennapi életben alkalmazható gyakorlat. Ettől még nem vagyok buddhista, vagy annyira vagyok buddhista, amennyire zsidó és keresztény. Lelki síkon számomra a meditáció és a jóga „működik”, az visz mélyebbre és magasabbra, jobban, mint a gyónás, vagy bármilyen tradíció betű szerinti betartása. Lehet ez alkati kérdés, lehet csak egyszerűen nekem ez adatott meg. Te vagy a saját magad papja, rabbija. Nincs templom, hacsak nem a tested, az otthonod, a világod a templom. Nincs csengettyű, nincs kisharang, hacsak nem neked jól esik csengetni, harangozni, énekelni. Nincs fal, nincs eszköz, nincs semmi közted és a végtelen között. Ez a nemes eszköztelenség, ami a buddhizmusban megérintett. Ilyen egyszerű. Saját magamnak kell szembenézni a saját lelkemmel. Leülök. Becsukom a szemem. Meditálok. Ettől még ugyanúgy magyar vagy zsidó maradok, de sokkal inkább embernek érzem magam, ahogy az irodalomtól és a művészettől is. És ha a sok magyar és kevés zsidó között egy embernek rutinra kell szert tennie az idegenségből, arról nem én tehetek.