Rövid megálló az úton Auschwitzból

Írta: Göran Rosenberg - Rovat: Irodalom, Kultúra-Művészetek

Göran Rosenberg személyes hangú elbeszélésben örökíti meg édesapja, David Rosenberg útját az auschwitzi haláltáborból a nagy teherautógyárnak otthont adó svéd kisvárosig. Arról a Helyről ír, ahol ő maga gyermekként birtokba veszi a világot, ahol 1947-ben, egy augusztusi kora estén egy lengyel származású, zsidó fiatalember azért száll le a vonatról, hogy újrakezdje az életét, és ahol a világháborút követő idők ragyogó horizontját túl hamar elsötétítik Lodz, Auschwitz, Ravensbrück és Wöbbelin árnyai.

Göran Rosenberg

Göran Rosenberg 1948-ban született Södertäljében. Író, újságíró, több napilap, rádióadó és tévécsatorna munkatársa, 2000 óta a göteborgi egyetem díszdoktora. ŁódĽi származású szülei túlélték a második világháborút és az auschwitzi koncentrációs tábort. Az életútjukat feldolgozó dokumentumregény, a Kis kitérő az úton Auschwitzból 2012-ben elnyerte a rangos August-díjat.

Részlet a könyvből, mely a Park Könyvkiadónál jelent meg Földeáki Andrea fordításában.

*

Sokáig úgy képzeltem, hogy a Hídon át érkezett, mert a Híd a Hely kapuja, és tulajdonképpen a kulcsa is. De persze nem történhetett így, hiszen a déli vonattal kellett jönnie.

A Hídon át csak észak felől utazva érkezhet az ember. Csak akkor nyílik meg előtte a Csatorna feletti szédítő mélység, s csak akkor halad át az otthont és a távolt elválasztó, veszélyes határmezsgyén. A határt talán nem is annyira a Csatorna jelenti, mint inkább a Híd. Végtére is a Csatorna csupán víz, a Híd azonban kimondottan fenyegető átjáró: egy hideg csontváz, amelynek szegecselt acélgerendáit éles szögekben és durva ívekben hegesztették és csavarozták össze két csontos vállá, hogy aztán négy súlyos kőoszlopról emelkedjen a magasba, a vízi út fölött átvezető, felnyitható híd két oldalán.

Aki a vonaton ül, természetesen semmit sem lát mindebből. Talán azt sem érzi, hogyan vibrál és rázkódik az egész szerkezet a mozdony és a kocsik súlya alatt; nem hallja, hogyan csikorognak a sínek, hogyan visszhangozzák a kerekek fémes zakatolását és súrlódását az acélgerendák, és nem érzi a szikrázó csatlakozók és kábelek égett szagát sem. Aki vonattal érkezik, következésképpen azt sem érezheti át, milyen félelmetes a Hídon gyalog átkelni. Ehhez először a Hely és a Csatorna közti erdős területen kell keresztülvágni, majd egy keskeny és kanyargós falépcsőn feljutni 26 méter magasra, végül rálépni egy kicsiny gyalogosátjáróra, amely a két sínpár egyik oldalán, közvetlenül a víz fölé nyúló kiszögellésen halad végig, és hézagos fadeszkái között egyenest a szakadékba látni, túlságosan alacsony vaskorlátja fölött pedig igen könnyen a mélybe zuhanhat az ember. A helybéliek közt sok rémtörténet kering azokról, akik így jártak: arról, hogyan halászták ki összezúzódott és felpuffadt testüket később a vízből, és arról, hogy mit mond erről Isten. Én mindig erősen kapaszkodom a sínek felőli korlátba, hogy ellenálljak a mélység szédítő vonzásának. Kivéve amikor épp egy vonat halad át dübörögve a gyalogút melletti vágányon, a fémes légörvény a ruhámat tépi, az erősen rázkódó deszkák foglyul ejtik a lábamat – ilyenkor az ember semmi mást nem tehet, mint hogy megpróbál egyensúlyozni a két pokol között. Rémálmaimban szüntelenül zuhanok lefelé a Hídról. És rémálmaimban olykor át is érek a túlsó partra. A Híd túloldalán, az ittenihez hasonló, keskeny és kanyargós lépcső alatt, egy ugyanolyan sötét erdős részen túl ugyanis a halál vár – vagy legalábbis azok az ismeretlen helyi bandák, amelyek ellen a Híd innenső felének gazdái vívják soha véget nem érő, törvényen kívüli harcukat. A Hídon való átkelést túlélni nem jelent egyet a túléléssel. A támadás és az ellenséges területen való összecsapás pedig nem is annyira a valószerűtlen rémálmok világa. A Híd a Hely természetes határa, és ritkán akad nyomós oka bárkinek, hogy egymaga keljen át rajta.

Aki dél felől érkezik a vonattal, nem halad át ilyesféle határvonalon, csupán erdők és szántóföldek személytelen látképével találkozik, így aztán nem olyan könnyű észrevennie, hol kezdődik tulajdonképpen a Hely. Innen nézve azt is nehezebb megérteni, a Hely miért ott fekszik, ahol, és az állomás, amelyen a világot járó vonatok egy rövid időre megállnak, miért pont ott épült fel, s nem a nevét adó városban. Mindez leginkább a Híd perspektívájából válik érthetővé, hiszen az állomás a Híd miatt fekszik itt, a Hely pedig az állomás miatt épült fel itt, és talán ezért képzelem én is legszívesebben azt, hogy a Híd felől érkezik, amikor 1947. augusztus 2-án, este 7 órakor leszáll a vonatról, hogy ezen a Helyen, ezen az állomáson túl, megpróbálja újrakezdeni az életét.

Csupán a véletlen műve, hogy épp itt száll le? Nem, nem jobban, mint bármi más azon az úton, amely idáig vezette. Sőt talán kevésbé, mivel a legnagyobb véletlen az életében az, hogy él. Persze nyilván mindannyiunk élete a véletlenen múlik, de az ő útja során a halál sokkal tervezettebb és előreláthatóbb módon volt jelen, mint legtöbbünk esetében, így hát inkább az a véletlen, hogy életben maradt. Ráadásul nagyon is jól tudja, miért éppen itt száll le, és nem másutt. Az állomás nevét gondosan felírták neki egy papírra, amelyet megmutatott a kalauznak, aki megígérte, figyelmezteti, ha közelednek. Azonkívül a peronon egyezségük értelmében ott vár rá A. és S., sőt egy harmadik személy is, akiről először azt hiszi, régi osztálytársa a łódźi gimnáziumból. Persze nem ő az, elég valószínűtlen is lenne, de oly sok valószínűtlen dolog történt már útja során, hogy egyáltalán nem esik nehezére eggyel többet elképzelni. Akárhogy is, ott állnak mindhárman a peronon, őt várják, megölelik, lesegítik a lépcsőn a csomagjaival együtt, és elindulnak, hogy elkísérjék az albérletbe, ahol lakni fog, miközben a még mindig világos augusztusi estén elmesélik neki mindazt, amit a Helyről tudnak, ahová mindhárman csak nemrég érkeztek, és amelyről egyikük sem tud túl sokat, aztán pedig mindent tudni szeretnének annak a helynek az embereiről és eseményeiről, ahol a férfi felszállt a vonatra, és ahol legutóbb találkoztak. Még mindannyian úton vannak, és minden hely csupán rövid megálló útjukon, s azok, akik most átmenetileg itt időznek, a lehetőségekhez képest próbálnak tudakozódni azokról, akik ideig-óráig szintén itt tartózkodnak, mert pillanatnyilag csak ezt a folyton változó és mozgásban lévő közösséget mondhatják magukénak. Szép sorjában mindegyikük megkísérel sajátjává tenni egy helyet, a helyek pedig – egyik a másik után – lassacskán elválasztják őket egymástól, legtöbbször örökre, és nemsokára ez a hely is egy lesz ezek közül. Ezt a helyet csak egyikük próbálja majd birtokba venni: az a férfi, aki épp most szállt le a vonatról.

No de minderről én még mit sem tudok, mert még nem ismerem azt az embert, aki épp leszállt a vonatról, aki még nem az apám, és még maga sem tudja, hogy ez lesz útja végállomása. Azt hiszem, még el sem tudja képzelni, hogy megérkezzen az utolsó állomáshoz, és aligha hinném, hogy bármilyen helyet el tud képzelni sajátjaként. Úgy képzelem azonban, hogy fejét szüntelenül forgatva kíván­csian nézelődik, és azt kutatja, nem lehet-e ez a hely mégis egy olyan hely, mert a vágy, hogy legalább egyszer hosszabb időre megálljon, befészkelte magát a szívébe. Ezért aztán különös gonddal figyel meg mindent: emlékezetébe vési a teljesen újonnan épült és hívogató háromemeletes házsorokat a macskakővel kirakott, frissen ültetett berkenyefákkal szegélyezett járdák mentén, ezen a nemrég született településen, az állomás alatt, ahol az imént leszállt a vonatról. És azt is valószínűnek tartom, hogy azonnal tudni szeretné, miféle városba, milyen emberek közé érkezett, és milyenek a munkakörülmények az itteni nagy gyárban, ahol reményei szerint ő is munkát kap majd, és milyen munkát találhat itt magának egy alig huszonkét éves nő, mindenféle képzettség nélkül és kevés – még az övénél is kevesebb – nyelvtudással. Valószínűleg már érdeklődött munka után, de azért jobban körül akarja járni a dolgot, és különösképpen azt szeretné tudni, van-e mód arra, hogy az albérleti szobát lakásra cserélje, mielőtt megkéri a nőt, hogy keljen útra onnan, ahonnan ő nemrég elindult, és jöjjön erre a helyre, ahová ő épphogy megérkezett.

De hogy mit gondol a jövőjéről ezen az augusztusi estén, 1947-ben, az csak feltételezés a részemről, én pedig nem szeretnék találgatásokba bocsátkozni, és legfőképpen nem akarnék előre szaladni az időben. Hisz még csak huszonnégy éves, mégis annyi mindenen ment keresztül, joga van hozzá, hogy nyugodtan folytathassa az életét, anélkül hogy előre megterhelném mindazzal, ami még vár rá. Szép sorban mesélek el mindent, és ahol nem látom tisztán a történetét, ott a sajátomra kell hagyatkoznom.

támogatás